Anyám mindig azt mondja, a temető egyike a legnyugodtabb helyeknek a világon, és az ember lelke itt megbékél. Nálam ez sosem volt így. Kiskoromban szerettem temetőbe járni Halottak Napján, este, mert akkor gyönyörű szépen ki van világítva mécsesekkel az egész minden, és egyszerűen szép. Most húszéves fejjel is ugyanezt gondolom, de békét vagy megnyugvást sosem érzek. Nekem sosem volt olyan, hogy mikor zaklatott belsővel léptem át a temető katolikus avagy református felét, utána teljes lelki békével meg harmóniával estem ki onnan. Sosem. Én ha temetőbe járok, mindig azt gondolom, hogy azok a kukacok rágta rengeteg sok csont valaha olyan hús-vér lény volt, mint én, ugyanúgy voltak terveik, álmaik, vágyaik - elérték őket, vagy így haltak meg, örökös elégedetlenséggel és vágyakozással a szívükben? Voltak bűneik is - a pokolban égnek most? Vagy újjászülettek már? Egyikük én vagyok? Vagy amit nagyon nem akarok elfogadni: egyszerűen csak eltűntek, megszűntek, nincs tovább?
Ott sétálok ezek között a földi emlékhelyek közt, és nehezemre esik elképzelni, hogy ha ők mostanra már nyom nélkül eltűntek és csak pár sírfelirat meg virág utal a létezésükre, akkor is ők még éltek valamikor. Ott sétálok, és örülök, hogy én még nem vagyok egy lekopott név, egy rohadt virágokkal teli sírhant a többi között. Örülök, hogy ők a halottak, és nem én vagy a családom. És félek. Félek, hogy mikor kerülök sorra, mikor kell átélnem azt, hogy lassan elsorvadok, vagy mikor peregnek le tizedmásodpercek alatt életem fontosabb állomásai a lelki szemem előtt. Kik lesznek benne? Mi lesz benne? Amit valóban fontosnak hiszek, az teljesen kimarad, és olyan jelentéktelen dolgok töltik ki az elmémben azt a villanásnyi időt, amikre jelenleg nem is emlékszem? Milyen lesz, ha végig kell néznem, ahogy a családom elpusztul? Mit fogok akkor csinálni? Űzhetem-e a megnyugvást okozó, hozó, eredményező szokásaimat, vagy meg kell tartóztatnom minden efféle luxust a gyászidőre? Hogy fogom elviselni? Nem akarom elengedni őket, hisz mi lesz velem nélkülük? Egyedül vagyok - nélkülük, enélkül a három emberke nélkül tényleg egyedül vagyok, mit kezdek én akkor magammal? Kétségbeesetten fogom kiírogatni pofakönyvre az antiszmájlikat, hogy végre valamelyik barom, megkérdezze, mi bajom van, és azt higgyem vagy öt percre, hogy valaki foglalkozik meg törődik velem?
Vagy ha énrám kerül előbb a sor, az én számomat húzzák ki a zsákbamacskából az égiek, mi lesz akkor a családommal? Mennyi ideig fogják szépen elrendezni azt a földkupacot? Anyámat ismerve biztos szépen rendben tartaná [tisztaságmániás Szűz, és ezt most nem gúnyból írom, hanem csak mindig ezt mondom neki], de... Attól félek, és most nagyképűen azt gondolom, hogy ha én eltűnnék a Föld színéről, anyámnak igen nehéz dolga lenne. Félre ne értessék, nem én vagyok a megváltó a családban, de van egy adott szerepem ebben a kis környezetben, ebben a kis világban, ami könnyebbé teszi a családom életét, és azt merem mondani, hogy nehezebb lenne, különösen anyámnak nélkülem. Bár biztosan megtetszene nekik egy idő után, hogy nem zeng az oltári nagy pofámtól a ház... :P
* * *
Hogy milyen mélyen szántó gondolatok bukkantak volna még föl zseniális elmémből eme gondolatsort folytatva, egy darabig, vagy talán soha nem tudom már meg, ugyanis közben vagy egy húsz percre el kellett száműznöm magam a géptől - undorító idősebb testvéri feladatok. :P Vagyis nem undorító, én vagyok undorító, hogy sosem akarok kollaborálni, és sokszor inkább csak hátráltatom a famíliát. Én aztán nem vagyok szent, de tudok egész elfogadható módon viselkedni pár emberrel, akikért hajlandó vagyok félretenni az egómat. Nem vagyok egy főnyeremény, mint mondtam - vagy ha nem is itt, akkor máshol -, én szürke vagyok, mert az tud lenni fehér és fekete is. Fehér ritkábban, meg hát az könnyen be is koszolódik. A világ mocskának áldozata vagyok. XD
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése