Gimnáziumi magyartanárom szavaival élve, "a jó író az, aki az ellenkező nemű karaktereket is élethűen tudja ábrázolni". Mélyen a szívemre vettem eme kijelentését, hiszen egyénileg mindig is nehezemre esett megérteni a fiúkat, és úgy gondoltam, képtelenség velük igazán kommunikálni, hiszen a fene tudja, hogy is működnek...
Oké, oké, lényegében mindenki tisztában van azzal a sablonos sztereotípiával, hogy a férfiak bizonyos testrészük után mennek, de kérem, én minőségi író szeretnék lenni, és mellőzni akarom, hogy bármelyik regényötletem vagy karakterem ilyen klisékre épüljön.
Tömérdek férfi karakterrel találkoztam különböző olvasmányaim során, filmekben, vagy akár a puszta életben, mégis mindig nehézkesen álltam hozzá a sajátjaim megalkotásának. Mi van, ha túl triviális alak lesz, banális személyiségjegyekkel, illetve attól is ódzkodtam, hogy a ló túloldalára essek, és "túl lányos"-nak írom végül meg. Talán milliónyi tanulmányt és dokumentumfilmet is bedarálhattam volna arról, miként is lehet velőig hiteles ellenkező nemű karaktert életre kelteni, lehet akkor is pocsékul tákolnám össze...
Pedig a feladat nem is olyan lehetetlen, és a férfiak jóformán csak a szemmel látható különbségekben térnek el tőlünk, mindjárt el is mondom, miért.
Talán még idén tavasszal esett meg, hogy a buszon ülve megakadt a szemem egy srácon: nagyon macsósan festett, azt mondanám, minden szál haja gondosan fel volt zselézve, és úgy összességében ápoltan, igényesen nézett ki. Egy tipikus tinédzser volt, ami azonban felkeltette a figyelmem, az, hogy a legváratlanabb pillanatban lazán felemelte a napszemüvegét az öléből, és maga elé tükörként tartva igazgatni kezdte a haját, akár egy hiú szépségkirálynő. Engem ez olyan mértékben meglepett, és egyszerre olyan hülyének éreztem magam, hogy miért kellett nekem hosszú éveken át valami ufóként tekinteni a pasikra, mikor - legyen bármilyen meglepő - ugyanolyan érző, vérző lények, mint nőnemű önmagam. Úgy éreztem, sokkal jobban közel állnak hozzám, hiszen elsősorban totál fura, beskatulyázhatatlan, megismételhetetlen egyedi emberekről van szó, akik a világ legfurcsább, legösszepárosíthatatlanabb módján képesek felépülni, lehetetlenség kettő egyformát találni, és elsősorban saját magam vezettem félre a társadalom szexista kis beidegződéseinek bedőlve, hogy valóban akkora nagy különbségek vannak lány és fiú, férfi és nő között.
Ahogy egy nő kedvelheti az autóversenyzést, egy férfi is szerethet főzni, lehet önimádó vagy hiú anélkül, hogy bárminek is titulálva kéne lennie, és ez így van jól. Rájöttem, nem a karakter neme a fontos, hanem a karakter maga, mert az teszi élővé, miben egyedi és miben közhelyes, a szaporító szervek formája és elhelyezkedése pedig másodlagos.
Persze még mindig tartok attól, hogy helytelenül írok meg egy férfi karaktert, férfi szemszögektől pedig mindig is féltem, bár van pár a repertoáromban, úgy érzem, egy kisebb darab tégla legördült a vállamról, és egy fokkal lazábban állok neki pasikról írni, mint azelőtt.
* ** *
Az első férfi szemszögem itt olvasható, bár nem is tudom, direkt belinkeljem-e, hiszen évekkel ezelőtt dobtam össze ezt a kis szösszenetet, és már alig emlékszem rá... Most viszont beleolvasgattam, és rendesen ég is a fejem, mint úgy általánosan az összes "régi írás" kapcsán - engem rendre lesokkol, és úgy alapjáraton a föld alá tudnék süllyedni minimum hatvan kilométerrel, hogy voltam képes ilyen baromságot papírra vetni és betáplálni a gépbe...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése