A fordításról

Mióta otthonosabban érzem magam az angol nyelvvel, újra és újra előbukkant a fejemben a gondolat, hogy esetleg kipróbálnám magam, vajon le tudom-e fordítani angolra valamelyik írásom. Ennek részben több értelme van, először is úgy gondolom, angolul több figyelmet kaphat az ember blogoló lánya, hiszen több ember beszéli, ezért szélesebb lehet az olvasóink köre, ez pedig nem egy utolsó dolog. 

Bármennyire is akarom megtartani a függetlenségem az írással – azért is, mert őszintén szólva nem érzem kiemelkedően jónak magam, és ha hirtelen rám vetülne a rivalda, igazán kényelmetlenül érintene, mert egy önfejű, hangulatember picsa, öhm..., művészke vagyok –, nem tagadhatom, mégis fontos az is, hogy hány emberhez kerülnek el a szavaim. 

A több valahogy mindig jobbnak tűnik, akkor is, ha ez totálisan csalóka tévképzet.

No de az eredeti témához visszakanyarodva: mint mondtam, párszor már eljátszogattam a gondolattal, hogy lefordítom például a Káprázatot – azért is, mert az úgymond a „befutó”, legnépszerűbb írásom, másrészt azt hiszem, majdʼ 5 éve írtam, és eléggé ráuntam... Nem mondom, hogy nem vagyok rá büszke, mert az vagyok, de elvesztette a jelentőségét számomra valahogy, mintha csak ültem volna a babérjaimon, hogy oké, van egy jobb novellám, de szupiiiiii – és ennyi. 

Arra gondoltam, ha most elővenném és átírnám angolra, kicsit szabadabban talán, nem puszta fordításként, akkor merőben más hangulata lenne, akár csak a kezdőmondatot hagynám meg, és egy teljesen külön novella kerekedne belőle, ez a kihívás pedig izgat, mert mindig is szerettem azzal a gondolattal játszadozni, hogy meg tudnám-e írni „kétszer ugyanazt”, érdekel, hogy miben lenne más, jobb lenne-e vagy sem, ámbár tudom azt hisz, hogy ilyeneken felesleges agyalnom, hiszen akkor kettő verzió lenne „ugyanabból”, és akkor mit kezdenék vele?

Azonban már ha csak lefordítom, ott lenne egy kisebb újdonság-érzet is, amit most nagyon is kedvemre való. Mindazonáltal egy ideje dédelgetett vágyam egy full angol nyelvű blog, amit eggyel több okom lenne megalkotni végre, ha akad már kész posztolnivaló... Másrészt tudom, milyen lusta vagyok, két írással kapcsolatos blogot nem tudnék rendesen vezetni, mindig elhanyagolok valamit így vagy úgy, ezért nem igazán vagyok magabiztos ebben a tekintetben, hogy pont most kéne túlvállalni magam, amikor egyéb terveim vannak.

Sokadszorra pedig... akkor hadd beszéljek most már ténylegesen is a fordításról.

Más nyelv, más karakter

Úgy gondoltam mindig is, hogy amikor angolra vált az agyam, angolul gondolkodom és angolul írok, részben más ember vagyok. Máshogy fogalmazom a nyelvi különbségeknek köszönhetően, és sokszor átlényegülve érzem magam. Az egyik legnagyobb problémám, amikor úgynevezett „kevert” nyelven bíbelődök – van, ami angolul jön alapból, más pedig az anyanyelvemen. Ezt értsd úgy, hogy például a párbeszédek alkalmanként angolul vannak meg a fejemben, mert jobban kifejezőbbek, viszont a szókincsem nem elég ahhoz, hogy olyan szinten írni tudjak angolul, ahogyan szeretnék, ezért például a leírásokat sokkal jobban szeretem magyarul, mert szebb

Az egyik legnagyobb személyes kínom a fordítással az, hogy szimplán utálom: van, ami magyarul hangzik jobban, és mivel születésem óta ezt beszélem, jobban ismerem, és bármennyire is legyen jó az angolom, egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tudok ugyanúgy kifejezni, sokszor a jelentése átalakul, a hangulat is teljesen másnak tűnik, emiatt nem hangzik jól.

Ugyanakkor vannak kifejezések, amiket angolul írva nagyon találónak érzek, és konkrétabban ki tudom vele fejteni, amit akarok, míg magyarul nem igazán, illetve van, amikor egyáltalán nem tudom visszaadni, mert más stílusban beszél a két nyelv.

Az emberek vegyesen szoktak hozzáállni ahhoz, amikor azt mondom, angolul értem a mondatot, de magyarul nem tudom lefordítani – ezt én sem értem igazán, hogy miért és hogyan, de igaz. Egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, különösen, ha szóban kell azonnal fordítanom – ezért is nem vonz a gondolat, hogy tolmács legyek például. 

Amikor több időm van megrágni a mondatokat, akkor igényesebben, szebben le tudom fordítani, de akkor is ritkán érzem elfogadhatónak – inkább nem vagyok elégedett, mert nem érzem úgy, hogy tükrözné a tényleges jelentést, legyen az szó szerinti vagy elvont, mögöttes tartalom.

Túl száraz, túl költői

Egy másik hatalmas kínom, hogy egyszerűen van, amit nem lehet visszaadni normálisan, mert vagy túl magyartalan, ha szó szerint akarom fordítani, vagy belendülök, és túl költői lesz, amivel viszont az a bajom, hogy némiképp, sokszor teljesen változik maga a jelentés, a mondanivaló és az értelem. Egyszóval a fordítás nehéz.

Nem igazán tudnék választani, hogy a magyar vagy az angol fogalmazásmódom szeretem a legjobban, értem itt most főként a szeretett hasonlataimat, amiket olyan előszeretettel használok mindig. Mindkettő más, nyelvenként eltér, de minden nagyképűség nélkül szeretem, amikor olyanokat írok – egyébként rengetegszer meg is szoktam lepődni visszaolvasáskor, hogy jé. ezt én aztán hogy hoztam össze??!

Viszont néha elgondolkodom, talán túl költői a fogalmazásom, és lehet, ilyet nem is szabadna prózában egyáltalán, emiatt mindig kicsit félek, hogy eltúlzom az egészet, aztán már „túl nyálassá” válik.,,

Egyszer már betettem a Káprázatot gugli fordítóba, mert kíváncsi voltam, mit kezd vele, le is mentettem, és nagyon sokat nevettem rajta, olyan gagyi volt... Azóta nem hagy nyugodni, hogy képes lennék-e rá – igaz, az is inspirált, hogy csomó ismerősöm elkezdte aztán fordítgatni magát –, na meg mi sülne ki belőle, ezért úgy vélem, ha ennyire izgatja a fantáziám, mindenképp meg is csinálom majd egyszer, az eredményt pedig kíváncsian várom.

Olvass tovább

Egy korszak vége

Az utóbbi, durván hét hónapban egy tanfolyamon vettem részt, ami – ha lehetek őszinte – igencsak megterhelő volt számomra, sokszor inkább szellemileg, mint fizikailag. Kezdjük ott, hogy egész nyáron bejártam, durván napi 5-6 órában, igaz legkésőbb délután egyre végeztem, enyém volt a nap második fele, és csak minden második napon kellett igazán korán kelnem, azonkívül kellemes volt. Kibírható.

Sok tekintetben leszívta az energiáimat és olykor teljesen lefárasztott – részben nagyon is örülök, hogy a végéhez ér a kurzus, mert már nem tudnám tovább csinálni, és kicsit nagyon elegem van már belőle. Másrészt picikét aggaszt, hogy lezárul egy újabb fejezet az életemben, mert megszoktam az utóbbi hónapok rutinját, kiismertem magam, jólesett, hogy volt mit csinálnom, hasznosan töltöttem az időm, és rengeteg dologgal gyarapodtam. Ha belegondolok, hogy most megint a bizonytalanság vár és a sokszor végeláthatatlan menetelés és vadászat, hogy találhassak végre egy hosszútávú munkát, akkor igencsak görcsbe rándul a gyomrom...

Próbálom éretten és higgadtan kezelni a helyzetet, lévén hogy már alig fél évtized választ el a harmadik X-emtől, én mégis egy totyogós, ügyetlen, félresikerült egysejtűnek érzem magam, aki mindig a rosszabbik döntést hozza, aki nem tanul a hibáiból. – Bevallom, alkalomadtán elmerengek rajta, hogy valaha is „normális” felnőttnek fogom-e érezni magam, vagy legalábbis úgy viselkedni, netán mindig ilyen butuska maradok?

Elméletben valahogy mindig könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnik minden. Próbálok helytállni, talpraesett lenni, és ha azt az egy-két hülyeséget, amibe forrófejűen és meggondolatlanul belementem, helyrehozni nem is tudom, igyekszem találékonyan kezelni. Megeszem, amit főztem, aztán legközelebb majd – nagyon remélem – jobban odafigyelek.
Tavaly rengeteg leckével áldott meg az univerzum, és úgy érzem, végre sikerült észrevennem a hibáimat, tanultam belőlük, ámde korántsem hiszem, hogy ezentúl nem fogok valami mást elcseszni. Igazság szerint eléggé semmilyennek képlékenynek érzem magam, hiszen több mint húsz éve vagyok ezen a világon, mégsem sikerült igazán rájönnöm, hogy ki vagyok, és mit akarok. 

Persze jó pár ismerősöm biztatott, hogy a húszas éveink már csak erről szólnak – önmagunk keresése, elszakadás az otthontól, hogy a saját lábunkra álljunk –, és bár kevésbé vagyok önfejű most már, és meghallom, amit a nálam tapasztaltabbak mondanak, igyekszem is okulni belőlük, mégsem érzem a helyzet magaslatán magam, inkább olyan ingoványos az egész, mintha egy végtelen szakadék fölött himbálóznék egy kötélen, ahol a szél megállíthatatlanul belém kapaszkodik, én pedig nehezen találok egyensúlyt – mire egyenesbe jönnék, addigra másik irányból támad rám, és a biztonság feldől, mint egy kártyavár.

Az írás azonban még mindig itt van nekem, ahogy az olvasás is, vagy akár a filmek, sorozatok és a zene. Nem is tudnám eldönteni, hogy szavakat létrehozni vagy befogadni szeretek jobban, bár mindkettőnek másik funkciója van, így azt hiszem, össze se hasonlítható a kettő. Íráskor kiadom a felgyülemlett problémákat magamból, ami megnyugtat, teljesen megtisztít, és feltölt. Azonban amikor mások történeteit falom magamba, legyen az írott vagy mozgókép, ha nem puszta szenvedélyből, akkor azért teszem, hogy elmenekülhessek kicsit a gondok elől, hiszen a képzelet olyan határtalan, és felszabadító.

Még nem tudom, mit hozhat ez az év, de mindenképpen szeretném a legtöbbet kihozni belőle, az írással is többet foglalkozni, mint tavaly. Kicsit idegesít, mikor folyvást plusz idő kell mindenhez, és rendre utólag világosodok csak meg, hogy mit kellett volna; állandó fáziskésésben csoszogok, mint egy reumás teknős... 

Ám ha lassan is, de úgy érzem, mindenképpen alakulok valahova, valamerre, csak egy pár idegesítő kellemetlen tulajdonságomat lenne jó legyűrni, amik nélkül iagzán könnyebb lehetne evickélni ezen a vadvízi túrán, ami az élet.

Olvass tovább

Nomen est omen

A karakterek elnevezése

Írás közben az egyik számottevő tényező a szereplők személyiségén és külsején kívül a név. Én magam többnyire nem agyalok sokat a karaktereim megnevezésével – általában úgy keresztelem el őket, ahogy éppen eszembe jut, mondhatni hasra ütés-szerűen, spontán.

Azonban találkoztam olyan karakterekkel is, akik neveinek jelentése konkrétan illett a személyükhöz, ilyenkor teljesen el szoktam képedni, hogy valaki ennyire utánajár a dolgoknak, és ilyen pöpecül összehozza, felépíti regényének világát, vagy csak véletlen egybeesés lenne csupán, esetleg az a mindentudó múzsa súgja így nékünk, miközben vezeti az ujjainkat írás közben?

A választ természetesen nem tudom, mindazonáltal folyamat lenyűgöznek az ilyen nyalánkságok, mert szerintem sokkal érdekesebbé és valóssá teszi a történetet, a karakterek is sokkal elevenebbek, ha minden klappol és rengeteg apró összefüggés található a történetünkben.

Néhanapján azonban az is meg szokott velem esni, hogy írói blokk helyett a névadási válság uralkodik el rajtam, és egyszerűen fogalmam nincs, miként is nevezhetném el az adott szereplőt. Megtehetném, hogy csak úgy kihagyom a nevét és írok, akár egy ideiglenes megnevezéssel is illethetném a karaktert, csak hogy ne tartson fel, és haladhassak az írásban, azonban ez rendre piszkálni szokott, és nem tudok túllépni a dolgon, ami csakis frusztrációhoz vezet.

Ilyenkor szoktam a Behind the Name rettentő sokfunkciós és hasznos oldalát meglátogatni,

A név lexikon

A Behind the Name szuperségét nem tudom eléggé hangsúlyozni – nem hiszem, hogy hazudok, ha azt mondom, a világ összes neve fellelhető az adatbázisában, kiejtéssel és névtörténettel együtt. országra, kultúrákra bontva. Ezenkívül számos egyéb extra található az oldalon, a helyenkénti legnépszerűbb nevek rangsorától kezdve a druszáink (namesakes) megkeresésén át. A Behind the Name egyszerűen olyan zsírkirály oldal, hogy adott témák szerint is csoportosítja a neveket, így például, ha van egy fantasy sztorink, és a főhősnőnk angyali mivolta kapcsán olyan nevet szeretnénk találni neki, aminek a jelentése pl. fény, egy másik tündérünket pedig virágokkal, erdőkkel kapcsolatos névvel akarjuk ellátni, akkor ez az aloldal tűnik a mi kincsesbányánknak.

Hogyha viszont úgy járnátok, mint én is szoktam, és egyéb asszociációk, jelentés-összefüggések nélkül csak egy fránya nevet akartok már, hogy végre haladni tudjatok a munkával, akkor a Random Name Generator – azaz Véletlenszerű Névgenerátor – a nektek való csodatalálmány.

Gyors segítség

Személyem szerint nagyon szeretek ezzel a névgenerátorral játszogatni, mert rendkívül sokoldalúan lehet beállítani, ahogy csak akarjuk. Választhatunk aközött, hogy egy, kettő, három, vagy akár több elemből álló nevet varázsoljon nekünk, milyen nemzetiségű és milyen nemű nevek között keressen, ezenkívül azt is megadhatjuk, hogy egy saját magunk által választott vezetéknévvel párosítsa a random kidobott keresztneveket, vagy azt is magától dobja ki nekünk – hát nem egy álom?

Viszont egy kicsit addiktív is lehet, hiszen megesett már, hogy jó öt perceket elszórakoztam mindenféle beállításokkal, aztán már csak poénból állíttattam elő mindenféle 66 keresztnevű szappanopera hősszerelmes neveket, és bár jól szórakoztam, azért az írás rovására ment, hiszen ahelyett, hogy haladtam volna a sztorimmal, elvonta a figyelmem, és roppant mulatságosnak találtam nyomogatni a gombot tízszer-hússzor, és röhögni a legkülönfélébb neveken, na meg ahogy elképzeltem a sablonos karakterüket.

Összességében a Behind the Name egy különösen klassz gyöngyszem az internet végtelen világában, és rögvest a segítségünkre lehet, ha van internet-elérésünk. Az oldal, mint az a nevéből látszik, angol, viszont szerintem alap angoltudással könnyedén el lehet igazodni rajta – egészen pontosan én sem voltam olyan hűde perfekt angolos, amikor először rábukkantam, és természetesen előfordul a mai napig, hogy nem mindig értek valamit, de erre van a gugli szótár kéznél. :)

Ha azonban pusztán van pár kedvenc neved, esetleg kíváncsi vagy a sajátodéra, azt is megtalálhatod, rengeted becenévvel és érdekes infóval együtt, konkrétan néveredeteket is leír – mint mondtam, egy valóságos kincstár.

* ** *

Hasznos linkek:

• Behind the Name – http://www.behindthename.com/
  
• Random Name Generator – http://www.behindthename.com/random/
  
• Name Themes – http://www.behindthename.com/info/themes
• Namesakes – http://www.behindthename.com/namesakes/

Olvass tovább

Nyelvtani bakik: minthogy és mint hogy

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 4 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, most hasonlóan egy értelemtől függő problematikus kötőszót hoztam el.

Lehull a lepel: minthogy és mint hogy 

Az előzőleg górcső alá vett kötőszóhoz hasonlóan ezt is általában megérzésre szoktam használni, mivel azonban eléggé kopottnak érzem a tudásom, szeretem inkább leellenőrizni magam, így most sikerült rálelnem a két kifejezés közti különbségre.

minthogy – egybeírjuk, ha a „mivel” kötőszóval azonos értelemben használjuk, továbbá szinonimája még a „mert”, „merthogy” és „mivelhogy” kötőszavaknak.
Mindemellett a minthogy egyik választékosabb, régiesebb kötőszavunk, és a további 3 értelemben is használhatjuk:

• ~a következő ok miatt: azaz egy cselekvés vagy történés indítékának magyarázatát vezeti be
  
• ~ahelyett, hogy/annál, hogy: ezen kifejezések archaikusabb szinonimája
  
• ~pontosan úgy, ahogy/ahogyan tény, hogy: szintén régiesebb kifejezés ilyen értelemben használva

Példa:

Minthogy a Föld forog a saját tengelye körül, úgy látszik, mintha a Nap és a csillagok masíroznának át keletről nyugatra az égbolton.

Megengedtem magamnak egy kis pihenőt, minthogy egész délután tanultam.

Több eszednek kellett volna lenned, minthogy leugorj arról a magas fáról!

Minthogy köztudott, az olvasás fejleszti a szókincset és elősegíti, hogy választékosabban fejezd ki magad mind szóban és írásban.

mint hogy – minden más esetben különírandó, amikor nem helyettesíthető  a „mivel” kötőszóval 

Példa:

Nem akarok mást, mint hogy elvigyél moziba.

Inkább ne lássa senki, miket írok, mint hogy bárki is kinevessen és kritizáljon.

Hasznos oldalak és források:

• http://www.e-nyelv.hu/
  
• Új helyesírási szabályok (2013)
  
• Magyar Értelmező Wikiszótár

Olvass tovább

A csúnya Ihlet

Ihlet egy undok banya. Egyszer csak szó nélkül elillan, ha úgy tartja kedve, s neki aztán édes mindegy, mennyire vered a fejed a klaviatúrába, vagy akarod halálra döfni magad a tollal, illetve éppen mennyire görcsölsz szabályosan, hogy végre valahára kicsikarhass magadból egy degenerált mondatot, ami aztán úgyis törlésre kerül, és a nap végére a kurzor is csak magányosan villog az üres dokumentumban.
Ihlet magasról tesz rá, hogy neked mikor fér bele az időbeosztásodba az írás, nem érdekli, ha másnap szuperfontos és ultranehéz nap vár rád, akkor is csak úgy előtör a semmiből, váratlanabbul, mint ahogy annak előtte eltűnt. Elemi erővel robban a fejedbe szinte, és aludni sem hagy. Az eszed csak úgy jár, kattog, fáradt mivoltod alvásért kiált, a szemed ég, látni se bírsz, de nem, Ihlet igenis burjánzik benned vadul, megfékezhetetlenül, neki igenis partytime van, mindegy, hánnyal múlt már el éjfél, akkor is százával áraszt az újabbnál újabb ötlettel, lelkesedése pedig feléleszti benned az előtte sokáig vakációzó Kreativitást... Ő is túlpörög, feszít az alkotási vágy, viszont te mégsem írhatsz, még csak jegyzeteket se készíthetsz, mert egyszerűen hulla vagy, és mást nem akarsz, mint hogy magával ragadjon az a pihentető álom végre valahára.

Ekkor viszont már Agy sem tud nyugodtan működni és kikapcsolni, hogy végre alhass és felkészülhess a következő napra, és bár állítólag csak a 10 százalékát használjuk, ilyenkor kifejezetten 200-on brillírozik, fénysebességgel hasítanak a fejedben a neuronok, jobbnál jobb ötletekkel megtöltve végtelenül zavart és eldugult elmédet. 

Becsvágy is felbátorodik időközben, kész regényt akar létrehozni egy éjszaka leforgása alatt, hozzáadva három mozifilmet, egy minimum húsz évados sorozatot és egy sikeres színházi adaptációt. Akaratlanul is engedsz a csábításnak, elképzeled magad dedikálás közben, filmpremiereken, interjút adsz jópofa szövegekkel, melyeket generációkon át dédelgetnek majd, Más írók példaképe leszel, végre rád csillan az elismerés fénysugara, te pedig boldog vagy.

Mindez csupán másodpercek alatt fut végig benned, a gyilkos hullám végére csak három opció van – elkezdesz írni, és nem alszol egy szemhunyásnyit sem, aminek következtében fejfájással, jajveszékelve ébredsz, ugyanakkor szerencséd van, ha nem késel el sehonnan. Második esetben netalán sikerül leküzdened azt a túladagolt inspiráció-masszát, de azért készítesz pár jegyzetet, ami akár órákba is torkollhat, míg a végén leírtál majdnem egy konkrét fejezetet... Netalán vállad vonogatva melegebb éghajlatra küldöd ezt a túlbuzgó művészi őrületet, és te csakazértis aludni fogsz – ennek következtében másnap, ha írni lesz majd időd, vagy emlékszel arra a számtalan zseniális ideára, vagy nem, Ihlet közben megint lelécel, visszatér az írói blokk, Kreativitás kipurcant napközben, Agy valahogy, valamikor kikapcsolt, Becsvágy pedig elvonul a sarokba.

Mindez pedig kizárólag annak a csúnya Ihletnek a hibája.

Olvass tovább

A haverok és a rendszeres olvasás

Ahogy az egyik kedvenc sorozatomat, az Így jártam anyátokkalt néztem, felfigyeltem az egyik szereplő és egyben blogger, Barney Stinson vissza-visszatérő mondatára, amit a barátainak ejtett el többször:

„Te nem olvasod a blogom!”

Először természetesen mindig jót derültem a komikus szituáción, utána azonban rögvest magamra ismertem, e kapcsán pedig elgondolkodtam azon, mennyire várhatjuk el a ismerőseinktől, családtagjainktól, hogy foglalkozzanak az alkotásainkkal, illetve ennek előnyei vannak jobban, netalán több a hátrány?

Úgy gondolom, talán mindannyiunkat értek ilyen-olyan vicces-siralmas helyzetek közösségi oldalakon, amikor egyik barátunk, hozzátartozónk tett szemrehányást arról, hogy nem lájkoltuk a fényképét, illetve fordított helyzetben mi is elvártuk volna azt a plusz támogatást a mi posztunkra, de nem mindig kaptuk meg. 

A családom előtt nem titok, hogy írni szoktam, ezzel kapcsolatban kaptam már hideget-meleget, bátorítottak és megdicsértek, máskor leoltottak, hogy az írás értelmetlen, hiszen úgysem viszem semmire, nem fognak kiadni, emiatt pedig felesleges időpocsékolás. Édesanyám egyetlen novellámat olvasta, amiről nem volt különösebb véleménnyel, csak annyit mondott, hogy „látta maga előtt”, ami számomra speciel egyenlő a nulla visszajelzéssel, hiszen én alapvetően mindig látom magam előtt, amit olvasok.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, és ha rossz is olyan tekintetben, hogy tiszta átlagos, hétköznapi dologról van szó, ergó semmi extra nincs a kreálmányomban, azaz tényleg annak van igaza, aki szerint az írás értelmetlen energiapazarlás, és nem fogom vinni semmire vele.

És hogy bántam-e, hogy beszéltem az egyik szenvedélyemről, illetve meg is mutattam egyet egy családtagnak? Válaszolni nem tudok konkrétan erre, mert őszintén szólva nem is tudom, miért tettem. A család, végtére is, egy afféle kritikus tabu az én szememben, hiszen a szüleinknek oké, hogy alapjáraton tetszik, amit az édes gyerek csinál. Ha őszinte akarok lenni, örülök, hogy anyukám legalább egyszer olvasott tőlem valamit, akkor is ha éppenséggel nem tudott érdemben hozzászólni az én kis művemhez.

Haverok kapcsán már picit más a helyzet, mert én szégyentelenül kicsit mindig afféle alanyi jogon járó támogatásra asszociálok rájuk gondolva, hiszen ők mellettünk állnak, szeretnek minket, támogathatnak bennünket így vagy úgy, ami megadhatja a kezdőlökést a szép kis karrierünknek. Ugyanakkor ezt néha önzőnek és alakoskodónak érzem, másrészt ha elvárom, hogy olvassanak és véleményezzenek, az olyan zsarnok. 

A kérdés tehát így szól: elvárhatjuk-e az ismerőseinktől, hogy olvassanak minket? Helyes-e megorrolni, ha az öribarik esetleg pocsék szponzorok és éppen nem tudnak úgy körülrajongani, ahogy cseppecskét elvárnánk, viszont fordított esetben ők kiverik a hisztit, ha mi nem teszünk eleget a véleményezésnek? 

Úgy vélem, a blogolás nem csupán arról szól, hogy kiteszem magam a virtuális világba, ugyanúgy meg kell tanulni hirdetni magam, több olvasót szerezni, mindemellett én se felejtsek el olvasóvá válni, új blogokat felfedezni, hiszen internetes barangolásaink során születhetnek a legjobb barátságok, és az internet legnagyszerűbb mivolta is az, hogy többszáz kilométerekre lévő emberekkel tudunk kommunikálni.

Végeredményben talán mondhatom, hogy az alkotó, legyen az író, rajz- vagy éppen festőművész, netalán dalos pacsirta, ha túljut a kezdeti félénkségen, és meri megmutatni magát és azt, amit létrehozott, egy visszajelzésre áhítozó, begörcsölt idegronccsá válik részben. Ki vagyunk éhezve lájkokra, kommentekre, megosztásokra, rossz esetben számok alapján értékeljük a munkánkat s egyben mi magunkat, hiszen minél több, annál jobb. 

Ugyanakkor én rendkívül sebezhetőnek érzem magam, mintha gonosz kívülállók az eléjük tárt lecsupaszított lelkemet vizsgálnák nagyítóval, mikor valaki egy  novellám olvassa, és szabályosan ki tudnék futni a Naprendszerből, amíg arra várok, hogy úristen, vajon mi lesz ítélet, mit fognak mondani, hogy fog tetszeni, és egyebek. Van egy pont, amikor már egyenesen bánom, hogy közzétettem és megmutattam, amikor pedig jön a dicséret és a sziporka, akkor egyben érzek hálát, boldogságos örömöt, na meg picit be is rezelek, mert sokszor úgy érzem, hogy nem tudom hozni a szintet, lehetetlenség újat mutatni, és ilyenkor a figyelem inkább rosszul esik. (A negatív visszajelzésekről nem is beszélve...)

Mindezeket elmondva viszont ha arra gondolok, hogy már pelenkás blogger koromban el kéne valahogy kezdenem marketinggel foglalkozni és terjeszti azt a bizonyos igét, akkor mindig oda lyukadok ki, hogy bánja a fene, hangozzon bármilyen felszínesnek, én nem a számokért csinálom, hanem mert örömömet lelem benne, ez a túlzott caplatás a figyelemért pedig valahogy mindig megölte az alkotási kedvet bennem. 

Ezért ha a haverom is vagy, de éppenséggel nem olvasod eme sorokat, az nem olyan típusú világvége, mintha teljesen kifordulnék magamból és veszetten csorogva nyomulnék mindenhova.

Olvass tovább

A jó Jedi türelmes... és helyesen tud írni!

Azt hiszem, az egyik legrosszabb vonásom, hogy rettentő türelmetlen vagyok és mohó, mindent azonnal akarok, ez pedig sokszor meggondolatlanul meghozott, kevésbé jó döntésekhez vezet. Mint azt a 2016. január 1-jei posztomban leszögeztem, újévi fogadalmakat már csak dacból se teszek, mégis az egyik legfőbb célom, hogy egy sokkal megfontoltabb, higgadtabb személlyé sikerüljön válnom életem 25. évében.

Először egy újabb személyesebb hangvételű bejegyzést akartam összehozni, ámde őszintén szólva, elhúztam a nap végére az írást, és már fogalmam sincs, lényegében miről akartam hablatyolni a mai napon – úgyhogy ez a posztom meglehetősen övön alulinak fog sikerülni, és már előre a falba verem a fejem miatta, hogy ilyet fogok kiadni a kezemből...

No de mivel alapvetően leleményes embernek merem nevezni magam, most egy éles halálkanyarral áttérek január 1. kapcsán a helyesírásra, ami lényegében egy kivételes példa, hiszen láttam már sokféle írásmódot, és ha emlékeim nem csalnak, pár igazán nem hasonlított arra, ahogy a nagy szabály szerint azt írni kellene.

Bár a saját helyesírásom mindig is egész jónak volt mondható az iskolai pályafutásom során, most azért igencsak elbizonytalanodtam én is, amikor pár bekezdéssel fentebb le mertem gépelni azt a bűvös dátumot – és mint kiderült, ráérzésre jól írtam (Meg is könnyebültem, hogy valamit azért még tudok, juppijé!), azonban eléggé könnyen elbizonytalanodom, ezért inkább előhívtam legkedvesebb barátom, a Guglit, aminek a segítségével rábukkantam eme zseniális és legfőképpen érdekes oldalra.

A honlap értelme, hogy fogsz egy dátumot, szépen beállítod a „Dátum” alatt található kis naptáron, aztán alatta kilistázza az adott napra vonatkozó összes lehetséges – mindazonáltal helyes – írásmódot. 

Nyugodtan játszadozzatok vele, nekem nagyon tetszik, és szerintem rettentő jópofa kis ketyere, noha azért most felsorolok pár példát az év első napjával bemutatva, hogyan is ildomos lejegyezni minden hónap első napját.

• január 1-je
• január 1-jén
• január 1-jei
• január 1-ji
• január 1-jétől
• január 1-jéig

Végezetül pedig egy részlet ezzel kapcsolatban a Magyar helyesírás szabályai honlapról:

Az évet és a napot jelölő számjegyekhez a toldalékok pont nélkül, kötőjellel kapcsolódnak, például: az 1838-as árvíz; Magyarország 1514-ben; 1848. márc. 15-én; július 6-ig vagy 6-áig; 12-től vagy 12-étől; december 25-től január 27-ig. 

Az elseje, elsején, elsejéig stb. szóalakok számjegyes írása: 1. vagy 1-je, 1-én vagy 1-jén, 1-ig vagy 1-jéig stb. Az elseji vagy elsejei szóalak számjeggyel írva: 1-i vagy 1-ji vagy 1-jei.

Olvass tovább

2016

Egy új év... Tavaly ilyenkor rettentő optimistán kezdtem neki az esztendőnek, mondván, hogy majd mi mindent fogok én csinálni. Tudni kell rólam, hogy alapvetően nem vagyok az újévi fogadalom, mint senki által komolyan nem vett olcsó blamálás híve. Lehet, hogy csakis mert magamból indulok ki, hogy én speciel soha nem vagyok képes betartani semmit, lehet, mert az eddig tapasztaltak alapján aztán jócskán megbuknak itt emberkék évről évre az istenes nagy fogadkozásaikkal, ahogy próbálnak magukra erőltetni valamit trendből vagy kétségbe esésből, vagy ki tudja, miért.

Az én tavalyi rendhagyó, igenis nem-újévi-fogadalom elhatározásaim a következők voltak:

1. autodidakta módon franciát tanulni,
   
2. megírni egy könyvet (Bizonyám!!),
   
3. aktívabb lenni úgy összességében írásban, és...
   
4. ...pff..., fogalmam nincs, ami azt illeti, egyáltalán nem emlékszem.

Nem is igazán akartam szokásos fogadalmakkal esküdözni, hiszen tudtam, hogy nem fogom betartani őket, ezért inkább afféle útmutatóként lefektettem magamban, hogy nem fogom hagyni, hogy 2015 csak úgy elfolyjon a semmibe, mint a förtelmes és sötét 2014. Igen, mint a történelem úgymond fekete foltja a középkorral, nekem is volt egy meglehetősen sötét évem. Nem beszélünk róla inkább.

Ami azonban a lényeg, az elmúlt év elején lefektetett útmutatók szerint nem igazán sikerült élnem, franciául is csak annyit tudok, hogy Je parle francais un peu, ami voltaképpen egy eget rengető hazugság, valahányszor mondom – Azt jelenti: „Egy kicsit beszélek franciául.” –, no meg aztán a francia helyesírásomra se vennék mérget...

Az az igazság, hogy fogalmam nincs, egyáltalán mi tudna rám ösztönző hatással lenni, úgy igazán, mert akárhogy tervezek, akármennyire komolyan tűzök ki célokat magam elé, hogy most igenis rendesen írni fogok, és teszek érte, hogy jobb legyek, és az a fránya könyvem is el tudjon egyszer készülni, nem igazán tudom, hogy tényleg lehetséges-e valóban felülkerekedni a végtelen lustaságomon és azon, mennyire utálok belemélyedni a dolgokba, nem feladni, hanem valóban véghezvinni. 

Ha megmutatnám a kusza jegyzeteimet, hány meg hányféle ötletet jegyeztem fel mind bejegyzésre, mind novellára, esetleg kész regényre, talán beletelne egy jó órába minimum, mire a végére érnék az összes vázlatolt terveimnek. Az esetek többségében „ihletem” nincs, máskor időm, harmadszor pedig teljesen kiábrándult vagyok – amikor előtör bennem a Mi a francnak is csinálom én ezt tulajdonképpen?, akkor általában nem mondhatom magam valami termékenynek.

A sokadik ok pedig a legvérlázítóbb: egyszerűen nekiállok írni, és belekavarodom, nagyon sokszor teljesen elfelejtem, mit is akartam én az adott dologból egyáltalán kihozni, sokadszorra pedig simán képtelenség kifejezni a gondolataimat, aztán amikor oda lyukadok, hogy egyenesen fogalmazni nem tudok már, akkor szoktam félredobni az egészet, és inkább pocsékolom az időm tumblr-en vagy pinteresten.

Végeredményben listázhatnám itt az okokat és a miérteket ezerrel, azt hiszem, a legfőbb tényező az, hogy egyszerűen egy lusta hangulatíró vagyok, de ha őszinte akarok lenni, alapvetően nem is érzem fairnek, hogy az író fogalmát saját magamra használva sértsem.

Most pedig újabb 365 nappal később, totál fáradtan és zéró újévi lelkesedéssel megint csak kitartok az álláspontom mellett, hogy az újévi fogadalom nem más, csak egy szépen tálalt, de piszkosul rosszízű ünnepi vacsora, amit igényes filterekkel, szépen megszerkesztve kiposztolunk ide-oda, majd pedig a kukában landol azzal a sablonos kifogással, hogy kit érdekel, ha igazából főzni se tudok, csupán az online kirakat a lényeg, aztán majd rendelek valamit, ha jönnek hozzám vendégségbe, és azt mondom, én csináltam.

Az én személyes véleményem pedig, hogy egyszerűen meg kéne tanulni lakatot tenni a szánkra, hiszen az alaptalan ígéretekből úgy gondolom, tényleg mindenkinek valóban elege van, és végtére is, nem a díszes szavak, nem az üres csomagolás a fontos úgy őszintén, hanem a tettek. Ha pedig tenni képtelen/nem vagyok hajlandó érte, akkor az összes többi nem számít, aztán ahogy a szóbeszéd is tartja:

Bármit is tervezel, ne beszélj róla, amíg tényleg véghez nem vitted, mert azáltal, hogy bejelented mindenhol, olyan érzetet kelt benned, mintha már meg is csináltad volna ténylegesen, aztán onnantól kezdve már egyáltalán nem lesz rá igazi motivációd, hogy valóban meg is csináld.

Ebben pedig úgy gondolom, rettentő sok igazság van... Ha pedig mégis csak kellenek azok az újévi fogadalmak nekünk, akkor is botorság mindenhova kiaggatni őket, hiszen a fenti „szabály” ugyanúgy érvényes. És ha pedig valóban létezik olyan lény, aki igazán meg is csinálja, amit mond, azelőtt virtuálisan meghajolok, és kérem, hogy ossza meg a nagyvilággal a titkát, mert igencsak rám férne.

Olvass tovább

Inspiráció

Ezúttal nem szándékozom ezernyi kifogást felsorolni és mélyebben filozofálni arról, hogy megint miért van olyan végtelen szélcsend a blogon. Őszintén szólva felesleges azzal nyugtatnom a lelkiismeretem, hogy én igenis nem érek rá, nekem igenis blokkom van, és képtelen vagyok írni, sőt, teljességgel elfelejtettem... Hiábavaló szócséplés lenne.

Az utóbbi napokban megint ráleltem az olvasás örömére, hogy mit is jelent annak a jól ismert, kedvenc szerzőnek a szemembe falni minden sorát, beleszeretni karakterekbe, belemerülni mesés világokba és elveszni a cselekményben. Rég volt ilyenben részem, még a legkedvencebbik íróm se hozott igazán lázba, most viszont újra rajongok, az olvasás éltet megint, és egyszerűen jól érzem magam. Hiányzott, akár a dacból elhagyott otthon.

Két mondat között pedig rátaláltam egy idézetre, ami igencsak fenéken billentett, és amit igencsak ki kéne tűzdelnem a falamra vagy párezerszer, mondjuk a homlokomra is tetováltathatnám, hogy tényleg ne felejtsem el egy percre sem.

Nem arra vársz, mikor lesz majd időd írni; te magad csinálsz időt rá.

Igen, az ember lehet egyszerűen túl elfoglalt, és igen, az embernek lehet írói válsága. De ha mindig csak arra várunk, mikor lesz zöld utunk valamihez, és mikor pottyan az ölünkbe csak úgy, akkor sosem fogunk menni semmire, s bár ha csigaléptekkel haladtunk is így valamicskét, az összképet nézve mindig ugyanott fogunk toporogni, mindig úgy maradunk megrekedve.

Írni nehéz. Nem elég az ihlet, az idő, az elszántság. Minél többet tudok meg az írásról, annál inkább képtelennek érzem magam rá, hogy valaha is írni tudjak, és hogy valaha is meg tudom állni a helyem ebben a fájdalmas hivatásban. Az írás nem egy szakma, úgy vélem, tanulni lehet a képleteit, megismerni az összetevőit, ha nincs meg bennem a kellő elhivatottság, sosem leszek író. Az írás egy életstílus, egy jellem, nem csupán szavakat kell egymás után dobálni, íróként kell megélnünk a pillanatokat, akkor is, amikor takarékra állva csupán befogadunk, hiszen így később átalakíthatjuk az élményt, visszaformálhatjuk szavakká, mondatokká, bekezdésekké, amelyekből talán egy nap egy szépen összekötött betűbokréta lesz; egy emlék, egy dicsőség, egy fájdalmasan magára hagyott része a lelkednek: a könyv.

Olvass tovább

Csillagközi Robinson Crusoe MacGyverrel megspékelve

Napjaink egyik leghíresebb sci-fi regénye az Andy Weir tollából íródott The Martian, avagy hazai közönség számára A marsi. A könyv világszerte sikert aratott az utóbbi években (2011-ben jelent meg, holott én teljesen azt hittem, hogy ez valami tuti friss dolog), ezerszám imádják, mint a hosszú hétvégét, ez a felkapottság pedig hogyisne lett volna elég a megfilmesítéshez - erről azonban kicsit később.

S hogy mi lehet a siker titka? Egyszerű: ez a könyv ugyanis zseniális, mindjárt el is mondom, miért.

A sztori

Mark Watney botanikus és gépészmérnök, a NASA űrhajósa, aki az Ares 3 program keretében egy, marsi időszámítás szerint 31 napos küldetésen vesz részt öt másik társával együtt. Minden zökkenőmentesen halad egészen a hatodik szoláris napig, amikor is nem várt homokvihar támad a bázisukra. Félve az esetleges katasztrófától, a csapat vezetője, Lewis parancsnok az evakuálás mellett dönt, ám az űrhajóhoz vezető út során Watney-t elsodorja egy letört antenna darab, s mivel a csapat többi tagja halottnak hiszi, nélküle menekülnek el a bolygóról. Watney azonban csodával határos módon túléli a balesetet, ezután folytonosan meg kell küzdenie a marsi viszonyokkal, illetve saját baklövéseivel, aminek következtében majdnem mindig élet-halál helyzetbe kerül.

Mennyire elcsépelt az elcsépelt?

Tömérdek sci-fi boncolgatta már az űr sivárságát, és csupán a Marsról is rengeteg film készült (A Mars mentőakció, A vörös bolygó), ezért az első gondolatom nagy szkeptikusan az volt: 

"Kell egyáltalán nekünk egy újabb ebből a témából? Tudnak valóban valami újat mutatni?" 

Nem hittem volna, de a válasz egy egyöntetű IGEN!

Azt mondanám, a könyv sikere Watney karakterében rejlik. A humora valami eszméletlen, hála neki, napi szinten hülyének nézhettek a buszon, amikor magamban röhögtem olvasás közben, de akinek egyetlen arcizma se rándul az egymás hegyén-hátán előforduló aranyköpésektől, annak vagy a humorérzéke vagy az agya halott, vagy nagy valószínűséggel mindkettő. 

Szerettem volna kiemelni mondatokat, de egy idő után - kb 1-2 oldal - rájöttem, hogy komplett fejezetnyi szövegeket ki tudtam volna gyűjteni, és őszintén szólva az elejétől a végéig imádtam minden betűjét, olyan maradandó élményt okozott nekem maga az olvasás, hogy ilyet régen éltem át, ezért úgy ítélem, nem lehetek teljesen elfogult, hiszen átlagos könyvek ritkán szórakoztatnak ennyire, én pedig olvastam már egyet s mást.

Az alapötletben voltaképpen nincsen semmi új, tulajdonképpen sok-sok más helyeken megtalálható eseményekből épül fel. Emberünk ezúttal nem hajótörést szenvedett, hanem egy véletlen folytán hátrahagyták, a lakatlan szigetből pedig egy emberi életet fenntartani képtelen, szép piros és homokos bolygó lett. Ami mégis egyedivé teszi, az Mark stílusa, illetve ahogy a könyvet felépítette a szerző: a történéseket a marsi bejegyzései és a mindent tudó kívülállóként leírt elbeszélések mesteri módon összevegyített elegyéből tudjuk meg, ez pedig egyáltalán nem zavart, mindkettőt élveztem, noha kétségtelen, hogy Watney elszólásai viszik a prímet.

Na de azért...

Ami kicsit az idegeimre ment, hogy amikor Marknak végre valami sikerült és kecsegtetőnek tűnt, hogy valóban hazajut a Földre, akkor tuti mindig elromlott valami. A Trónok harca után teljesen levedlettem magamról azt a téveszmét, miszerint a főhősnek soha nem lehet semmi súlyos baja, mindig életben marad és győz, blabla, ott ugyanis az alkotó George R. R. Martin egy interjúban ki is fejtette, regényével az volt a célja, hogy az olvasók féltsék a kedvenc karaktereiket, és ne bújjanak amögé, hogy úgysem lesz semmi komolyabb bajuk, hiszen főszereplők.

Watney-nek mindig beütött valami gikszer, ami egyenesen szorongóvá tett; szabályosan rettegve anticipáltam, ugyan mi lesz majd a következő agyrém. Nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire volt jó vagy nem, hiszen a hangsúly azon volt, hogy Watney mindig feltalálta magát, és folyvást felülkerekedett a nehézségeken, az ebben lévő üzenet pedig igencsak sokat jelentett számomra. Sose add fel, csak küzdj tovább.

Ugyanakkor kicsit feleslegesnek érzem a rengeteg gikszert és mennykőt, ami rendre beütött, hiszen a végkifejlet ugyanaz maradt, és kicsit túlspilázottnak érzem, amin Marknak keresztül kellett mennie. Ezt nem mondanám súlyos negatívumnak, csak elgondolkodtatott, hogy mi értelme a happy endnek, ha minden csak cukormázas, és nem történik semmi halálos, illetve mi értelme az apró katasztrófáknak, ha a végén úgyis megúszik mindent a főhős? Olyannak tűntek Watney megpróbáltatásai, mint az utolsó tanítási vagy munkanap karácsony előtt.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, az is az angol miatt, hogy telis-tele van a sztori matekkal, biosszal, kémiával és minden más nyalánksággal, amikből még magyarul is totál hülye vagyok, angolul olvasva a könyvet pedig csak azt tudtam felfogni, hogy az oxigén és a szén-dioxid képlete még azután is ugyanaz, hogy évmilliók óta utoljára hallottam a suliban. (Nagyon öregnek érzem magam tényleg, pedig csak 24 vagyok...)

A következő, ami kicsit nehézséget okozott, hogy az egyes NASA cuccokat megjegyezzem, hogy mi micsoda a mozaikszavak alapján. Többről egyelőre nem nyilatkozok, ugyanis még magyarul is el akarom majd olvasni egy kicsivel később, ezért előfordulhat, hogy úgy mégis jobban fogok érteni bizonyos dolgokat.

A szerelmi szálról nem tudom eldönteni, hogy felesleges húzás volt bele, mindenesetre iszonyúan cuki Johanssen és Beck, úgyhogy azt mondanám, kellemes kontraszt volt Watney folytonos haldoklásával szemben. 

Összességében, ez egy rohadt jó könyv, és ezer csók és hála a szerzőnek érte, mert életem egyik legnagyobb olvasási élményét nyújtotta, és a borítókat egyenesen imádom, és a karakterek is nagyon szerethetők, főleg az Ares 3 legénység és Mitch Henderson. Ha osztályoznám... hát szó mi szó, nem tudom, mert bármilyen skálát hoznék össze, nincs az az érték, ami kifejezi, mennyire jó ez a regény, a végtelen meg mégiscsak hülyén nézne ki, vagy ha azt írnám, hogy 7944563971142/10.

Még a filmről...

Ezúttal nem égtem véres felháborodásban, amiért egy újabb könyvet akar elrontani Hollywood, ugyanis most a filmről halottam előbb, és csak azután tudtam meg, hogy ezt is egy bestsellerből gyártják. Nem hazudok, amikor megtudtam, hogy Matt Damon játssza Watney-t, eléggé morci lettem (Na meg egyebek közt csalódott, mert informálatlanság miatt beleéltem magam, hogy biztos a kis kedvencem, Sebastian Stan viszi a főszerepet.), és a trailerek alapján se győzött meg úgy igazán... egészen addig, amíg nem láttam a trailer 2-t. Ez utóbbi ugyanis sokkal jobb, mint az 1. és a nemzetközi, szóval ha a végleges filmváltozat ahhoz hasonló lesz, én szerintem nagyon boldog leszek a végkifejlettel. Az eddig látott videók alapján a Gravity-hez hasonló szorongós hangulatúnak tűnik, viszont remélem, a vizuális effekteket nem fogják túlzásba vinni, azt ugyanis rettenetesen utálom és kizökkent, ha a képről kirí, hogy csak oda van ügyködve olcsó Photoshop munkával, remélem, egész élethűen tudják majd visszaadni a marsi körülményeket és Watney izoláltságát.

Röviden: október 1., gyere már!!

Olvass tovább

Őszbe fordulva

Megint hideg van. Ha lehetek őszinte, sosem értettem azokat az emberi lényeket, akik azt őszt és a telet részesítették előnyben. Jó, beismerem, hogy nyáron tényleg lehet tikkasztó a hőség, de hát...

"Ha fázol, csak magadra veszel egy újabb réteget, viszont ha iszonyú meleg van, egy idő után nem tudsz hova vetkőzni" - oké, oké, igaz, de kérem én! Egyenesen utálok fázni, a fázásnál pedig csak egy dolgot utálok jobban: ha melegen kell öltöznöm. A pulcsi mindig zavart, a farmer sose elég meleg, a csizmám folyton beázik, kerüljön kétezerbe vagy tízszer annyiba, a kabáttal meg csak a baj van; helyet kell neki keresni, aztán szépen el is lehet hagyni.

Szó mi szó, szeretem az ősz tarka színeit, a tél mesés csillagképeit, de a hideg akkor is túl hideg, a napfény túl messze van a felhők vastag sávja mögött, a tavaszból pedig sose elég. Nem is a nyár hiányzik igazán, hanem az a mámoros időszak, amikor a madarak reménnyel telve zengenek, amikor a pollentől eldugul az orrom, és mindenféle növény életre kel, virágzik. Bárcsak tovább tartana a tavasz, bárcsak lenne egy hely, ahol sosincs vége.

A filozofálást félretéve, még mindig tűkön ülve várok, hogy feltalálják a hordozható radiátort, a meleg kabátot - bízom Bennetek, japánok! -, vagy ha már rég megalkották ezeket a csudijó cuccokat, miért nem lett tömegcikk, hol vannak a fincsi leárazások, kiárusítások?

Mivel azonban tudom, megunnám a folytonos tavaszt is, lehet felőlem ősz és tél, csak miért olyan szemét az idő, hogy a kellemesebb hónapok sokkal gyorsabban elmennek, az a depis hat hónap meg alig csoszog...

Persze a hidegnek is megvannak a maga előnyei, pl. nem olvad el a laptopom, amikor ezerrel nyüstölöm, hiszen a hűvösebb idő miatt nem tud annyira felmelegedni, de hát az ujjaim is befagynak félúton gépelés közben... Eggyel több ok arra, miért nem tudok írni.

* ** *

Már második hete abszolút kedvenc Halsey Badlands c. albuma, 

szeretettel ajánlom minden kedves zenekedvelőnek. :)

Olvass tovább

A férfi szemszög

Gimnáziumi magyartanárom szavaival élve, "a jó író az, aki az ellenkező nemű karaktereket is élethűen tudja ábrázolni". Mélyen a szívemre vettem eme kijelentését, hiszen egyénileg mindig is nehezemre esett megérteni a fiúkat, és úgy gondoltam, képtelenség velük igazán kommunikálni, hiszen a fene tudja, hogy is működnek... 

Oké, oké, lényegében mindenki tisztában van azzal a sablonos sztereotípiával, hogy a férfiak bizonyos testrészük után mennek, de kérem, én minőségi író szeretnék lenni, és mellőzni akarom, hogy bármelyik regényötletem vagy karakterem ilyen klisékre épüljön.

Tömérdek férfi karakterrel találkoztam különböző olvasmányaim során, filmekben, vagy akár a puszta életben, mégis mindig nehézkesen álltam hozzá a sajátjaim megalkotásának. Mi van, ha túl triviális alak lesz, banális személyiségjegyekkel, illetve attól is ódzkodtam, hogy a ló túloldalára essek, és "túl lányos"-nak írom végül meg. Talán milliónyi tanulmányt és dokumentumfilmet is bedarálhattam volna arról, miként is lehet velőig hiteles ellenkező nemű karaktert életre kelteni, lehet akkor is pocsékul tákolnám össze...

Pedig a feladat nem is olyan lehetetlen, és a férfiak jóformán csak a szemmel látható különbségekben térnek el tőlünk, mindjárt el is mondom, miért.

Talán még idén tavasszal esett meg, hogy a buszon ülve megakadt a szemem egy srácon: nagyon macsósan festett, azt mondanám, minden szál haja gondosan fel volt zselézve, és úgy összességében ápoltan, igényesen nézett ki. Egy tipikus tinédzser volt, ami azonban felkeltette a figyelmem, az, hogy a legváratlanabb pillanatban lazán felemelte a napszemüvegét az öléből, és maga elé tükörként tartva igazgatni kezdte a haját, akár egy hiú szépségkirálynő. Engem ez olyan mértékben meglepett, és egyszerre olyan hülyének éreztem magam, hogy miért kellett nekem hosszú éveken át valami ufóként tekinteni a pasikra, mikor - legyen bármilyen meglepő - ugyanolyan érző, vérző lények, mint nőnemű önmagam. Úgy éreztem, sokkal jobban  közel állnak hozzám, hiszen elsősorban totál fura, beskatulyázhatatlan, megismételhetetlen egyedi emberekről van szó, akik a világ legfurcsább, legösszepárosíthatatlanabb módján képesek felépülni, lehetetlenség kettő egyformát találni, és elsősorban saját magam vezettem félre a társadalom szexista kis beidegződéseinek bedőlve, hogy valóban akkora nagy különbségek vannak lány és fiú, férfi és nő között.

Ahogy egy nő kedvelheti az autóversenyzést, egy férfi is szerethet főzni, lehet önimádó vagy hiú anélkül, hogy bárminek is titulálva kéne lennie, és ez így van jól. Rájöttem, nem a karakter neme a fontos, hanem a karakter maga, mert az teszi élővé, miben egyedi és miben közhelyes, a szaporító szervek formája és elhelyezkedése pedig másodlagos.

Persze még mindig tartok attól, hogy helytelenül írok meg egy férfi karaktert, férfi szemszögektől pedig mindig is féltem, bár van pár a repertoáromban, úgy érzem, egy kisebb darab tégla legördült a vállamról, és egy fokkal lazábban állok neki pasikról írni, mint azelőtt.

* ** *

Az első férfi szemszögem itt olvasható, bár nem is tudom, direkt belinkeljem-e, hiszen évekkel ezelőtt dobtam össze ezt a kis szösszenetet, és már alig emlékszem rá... Most viszont beleolvasgattam, és rendesen ég is a fejem, mint úgy általánosan az összes "régi írás" kapcsán - engem rendre lesokkol, és úgy alapjáraton a föld alá tudnék süllyedni minimum hatvan kilométerrel, hogy voltam képes ilyen baromságot papírra vetni és betáplálni a gépbe... 

Olvass tovább

Könyves kérdezz-felelek

Eddig inkább csak tumblr-en botlottam kérdezz-felelek posztokba, amiket nagyon élveztem kitöltögetni, akkor is, ha alkalomadtán hatszor betaggeltek, és sokadszorra kellett megcsinálnom... Viszont a kérdések  mindig változatosak voltak, ugyanis láncszerűen zajlott az egész; miután megválaszoltuk a kapott kérdéseket, magunknak kellett újakat feltenni, és betaggelni másokat, hogy válaszolják meg, és alkossanak ők új kérdéseket, aztán így tovább, amíg meg nem unta valaki és/vagy szépen lassan lecsengett az egész. Igazából én nagyon szerettem, viszont máig úgy gondolom, hogy nagyon "örülhettek" azok, akiket bejelöltem, de hát a mókás, interaktív dolgokért olyan izgi az internet végtére is, nem?

Annie-nél láttam meg ezt a book taget, ami első látásra megtetszett, noha szerintem nem töltöttem volna ki magamtól, ha ő nem nógat vele kicsit. Ezért pedig hálás köszönetem, mert nem szép, hogy ellustulok megint, és alig írok valamit.

No de most felkötöm a nadrágom, és nekiveselkedek, hogy posztolhassam az első book taget a blogomon! *dobpergés, ta-ta-ta-daaam*

1. Hogy találsz új olvasnivalókat?

Pff..., a legvéletlenszerűbb módon. Általában csak úgy random belebotlok valahol egy címbe, borítóba vagy szerzőbe, ami felkelti az érdeklődésem, onnantól kezdve nekem MUSZÁJ megszereznem és elolvasnom. A forrás elég változatos, egy online hirdetéstől kezdve egy könyvespolcon át bárhol megakad a szemem egy-egy könyvön, ámbár leginkább a könyvtárból kölcsönzöm ki, amit a szemem éppen megkíván.

2. Miért kezdtél el olvasni?

Hmm, hát elsősorban azért, mert muszáj volt: viszonylag nehezen tanultam meg olvasni, és anyukám nagyon komolyan vette, amikor elárultam neki, hogy fekete pontot kaptam alsóban, amiért nem tudtam hangosan felolvasni, ezért aznap nem engedett lefeküdni, amíg nem tudtam rendesen elolvasni a feladott szöveget a tankönyvben. Az én hibám volt részben, mert 1.: nem kellett volna elmondanom neki, de hát naiv voltam és féltem, no meg előbb-utóbb úgyis megtudta volna a tanártól, 2.: nem este kellett volna kicsúsznia a számon, miután már lefeküdtem az ágyba, de hát azt reméltem, akkor már megúszom a tanulást.

Tudom, ez elég sablonos válasz, hogy "azért kezdtem el olvasni, mert kellett", de őszintén szólva nem is emlékszem... A kötelezőket sosem szívleltem, mert hát kis lázadó típus vagyok, és nem imádom, ha köteleznek valamire, és szerintem általános iskola felső tagozatig nem is nagyon szerettem olvasni, inkább csak magazinokat, cikkeket olvasgattam, és úgy igazán 12 éves korom környékén szoktam rá a romantikus regényekre. Akkor volt, hogy saját magam miatt akartam elolvasni egy regényt, nem pedig azért, mert megparancsolták nekem. Persze biztos olvashattam korábban is ilyen-olyan könyveket a könyvtárból, mert a csillagászat mindig érdekelt, de leginkább a fenti gyerekkori és ez a későbbi emlék az, ami úgy megmaradt bennem, talán azért, mert az egyiket negatív, a másik pedig pozitív élményként éltem meg.

3. Hogy változott az ízlésed az elmúlt évek során?

Eleinte amolyan ismeretterjesztő, enciklopédia-féle könyveket habzsoltam, mert mint mondtam, a csillagászatért nagyon bolondulok, és mindenfajta könyvre rátettem a mancsom, amit csak értem. Tiniként merültem bele a romantikus regények világába, de úgy igazán a sci-fi az, amiért lüktet a vérem, noha elég keveset olvastam, ami viszont szégyen. (Most komolyan, nem is értem...!) Szeretem a krimit is, úgyhogy azt hiszem, egyszerűbb, ha azt mondom, mindenevő vagyok, viszont a vámpíros tömegkönyvektől még mindig túladagolásom van - akkor is, ha sokat nem olvastam, csak a polcokról lógva üldöztek -, mert annyira ott volt mindenhol, hogy azóta megcsömörlöttem a témától, pedig a fantasyt és misztikumot is nagyon szeretem.

4. Milyen gyakran veszel könyvet?

Sajnos nem olyan gyakran, mint szeretnék. :/ Leginkább a könyvtárakból csemegézek, vagy ebookokat olvasok, de az egyik álmom egy hatalmas házi könyvtár, mindenféle olvasnivalóval és egy hangulatos sarokkal, ahová le tudok telepedni, lehetőleg ablak mellé. *.*

5. Hogyan reagálsz, ha nem tetszik egy könyv vége?

Képes vagyok napokig rágódni és szomorkodni, mert nagyon bele tudom élni magam a sztoriba, és már szimplán az is rossz, ha vége a könyvnek, nekem pedig vissza kell térnem az unalmas hétköznapokba, úgyhogy eléggé meg tud viselni, ha valaminek "csúnya vége" van, viszont valamilyen érthetetlen módon szeretem is, mert a happy end néha túl sablonos, legalábbis én unom.

6. Meg szoktad lesni a könyv végét?

Meg ám! Ez az egyik, úgymond "szertartásom", minden könyvvel eljátszom, hogy az első mondat után hátralesek elolvasni az utolsót, ami eléggé nagy spoiler is lehet, viszont az első oldalak után rendre elfelejtem. Igazándiból nem is nagyon vágom, mi az értelme, inkább egy szokás már, ami hozzám nőtt. Sokáig azt hittem, egyedül vagyok ezzel, és mindig nevettem magamon, de a világhálónak hála, elég sok hozzám hasonló zakkanttal futok össze online, amitől jobban érzem magam :D

7. Puha borító vagy kemény kötés?

A puha borítót én valamiért "szebbnek" találom, no meg olcsóbb is, ami számomra nem elhanyagolható szempont, ugyanakkor a kemény kötés masszívabb, tartósabb, és önvédelemre is egész jól használható, szóval...

8. Hol és mikor olvasol legszívesebben?

A bejárati ajtó küszöbén, a családom legnagyobb örömére, ami nem tudom megfogalmazni miért, de úgy alapvetően egy kellemes hangulatú hely, és szívesen ücsörgök ott, ha olvasok, vagy bármi mással foglalatoskodok. A szabadban szintúgy szeretek olvasni, különösen a hintaágyban, az a második kedvenc helyem, azt hiszem.

9. Mik azok a hülye apróságok, amik a legjobban kiborítanak egy könyvben?

Hát lehet lesz pár...

• rengeteg volt - ez konkrétan annyira az agyamra ment, hogyha írás közben egyet is leírok, azonnal ki kell javítanom, akkor is, ha az első és egyetlen az egész oldalon, viszont tudom, hogy ez már eléggé cinkes. Az egyik kedvenc szerzőm Nora Roberts, és képes voltam az első fél oldal után letenni az egyik regényét, mert a magyar fordításban annyit voltoztak, hogy egyszerűen zavart, és folyton kizökkentett. (És ez nekem eléggé durva volt, mert ettől a szerzőtől aztán mindent olvasni szoktam, amit csak értem.) Azóta szerintem nem is olvastam semmit magyarul, mert elment a kedvem.
  
  
  
  
• szóismétlések,
  
  
  
  
• szerelmi háromszög - bár olvastam jót is,
  
  
  
  
• szexjelenetek, amik már inkább röhejesen vannak megfogalmazva,
  
  
  
  
• pontatlan fordítások - talán én vagyok túl kötözködő, de megesett, hogy valami annyira kirítt nekem a szövegből, hogy csak énekelt, hogy félre van fordítva,
  
  
  
  
• elírások, egyéb gépelési és helyesírási hibák - egy könyv számomra olyan értékű, mint egyeseknek a Biblia, egyszerűen szentségtörés, hogy jóformán egyetlen olyan könyv nincs, amiben ne lenne valami elrontva, legyen az egy-egy betűcsere, betűelhagyás vagy rossz ragozás.

Több hirtelen nem jut eszembe, úgyhogy inkább megállok, mert már idegesítően hosszúnak érzem a válaszaim :D

10. Mi az, amivel azonnal rabul ejt egy könyv?

Tudom, nem etikus a külső és a látszat alapján ítélkezni, de elsősorban egy könyv borítója az, ami felkelti a figyelmem. Megtörtént, hogy egyszer egy regénynek olyan jólkinéző borítót alkottak, viszont elolvastam a fülszöveget, és valahogy nem jött be, illetve fordítva, egyszerűen volt valami a borítóban, amitől nem volt gusztusom a könyvhöz, pedig a sztori kecsegtetően hangzott.

A második a cím, illetve ha van egy szerző, akit megkedvelek, tőle már automatikusan olvasni szoktam mindent.

* ** *

Hát íme, azt hiszem, több is voltam már, mit szükséges. Ez a baj velem, írásban dől belőlem a szó, de ha ugyanezt szóban kérdezték volna tőlem, akkor max. egy-egy végtelen hosszú öööööö-t mondtam volna minden kérdésnél. :D

Ha kedvet kaptál, töltsd ki Te is ezt a book taget - akár alul kommentben -, illetve ellinkelhetitek a válaszaitokat, ha esetleg van saját blogotok, sőt, Ti is bejelölhettek, meghívhattok másokat is, hogy töltsék ki! Szívesen olvasok ilyen kérdezz-feleleket és személyesebb bejegyzéseket, és szeretek új blogokat találni, szóval csak hajrá! :) 

Olvass tovább

Az író legjobb barátja

Amikor édesanyámnak arról panaszkodtam, hogy használhatatlan a laptopom, és nem tudok írni, a következőket felelte:

"De hát régen kézzel írtak..."

Erre én azonnal védekező módra váltottam, és elkezdtem sorolni mindenféle indokot, hogy azért mégis rengeteget fejlődtünk azóta, folyton haladunk a korral, és minek vesződjek én tollal és papírral, hogy aztán csak egy ronda kriksz-kraksz legyen az egyedüli végterméke az erőfeszítéseimnek, mikor virtuálisan sokkal könnyebben megy az írás, egyszerűbben javíthatok akár egész bekezdéseket, és különben is, sokszor a pötyögő ujjaim nem bírják tartani a lépést a száguldó gondolataimmal, hát még mennyire veszteséges lenne itt nekem kézírással bajlódni... Végül is érthető, nem?

Így hát, kérem szépen, hónapokon át csak nyavalyogtam, csak okokat kerestem és kifogásokat gyártottam, hogy a napi kötelező elfoglaltságom miatt még csak időm sincs, és amúgy is, én túlságosan fáradt vagyok írni, és telefonon már egyáltalán nem is lehet, mert— Szóval sejthetitek, miről van szó. 

Ami azt illeti, meglehetősen energiatakarékos vagyok, és mint mindenkit, engem is gyakorta gátol az a két, röhejes sablonhelyzet, hogy amikor írni akarnék, időm nincs, amikor pedig időm van, kedvem nincs. Komikus.
Idén már azt is megkérdőjeleztem magamban, egyáltalán akarok-e még írni, hiszen millió személyes problémám lett az írással és a megjelentetéssel is, és egyre inkább kezdtem úgy hozzáállni, hogy egyre kevésbé érdekel, talán mégsem nekem való, talán csak egy gyér hobbi volt, hiszen úgysem voltam olyan kimagaslóan jó benne.

Nos, erre a kérdésre a választ nem tudom, csak azt, hogy írni még mindig szeretek, akkor is, ha kicsit kuszábbak a gondolataim a kelleténél és nehezebben kifejezhetőbbek, és bár jelenleg kevesebb szabadidőm is van, de ha ezentúl se leszek produktívabb írás-blogolás terén, az most már csakis rajtam fog állni, nem a rossz laptopomon, hiszen...

Az én legjobb barátom

Kétségkívül az az eszköz, amivel írni képes, jelentheti a legtöbbet egy írópalánta számára. Manapság virtuális ketyerék fölött – alatt, mellett, rajta, benne? – görnyedve töltjük az időnk java részét, aki pedig egy regény megírásába vágja a jelképes fejszéjét, jelentős perceket fog vesződni vele, írjon bármin, bármiféleképpen. 

Az én kedvenc íróeszközöm a laptop, hiszen sokkal gyorsabb, mint bármelyik okostelefon és tablet, és bár sokkal nagyobb az esélye annak is, hogy közösségi oldalakon vagy itt-ott kötök ki írás helyett, mégis jobban szeretek gépelni rajta, számomra sokkal hatékonyabb, mint bármi más, amit eddig próbáltam.

És most meg is tehetem, hogy nyugodtan belefeledkezek a betűk egymás utáni ritmikus lecsapásába, elandalíthat az a kattogó zaj, mert új legjobb barátom lett, mégpedig egy grafitszürke Acer Aspire E15 személyében, aminek annyira örülök, hogy muszáj megosztanom a nagyvilággal és mindenkivel.

Mindenképpen muszáj volt valami pöpec képet összetákolnom
(Egy egész napba telt.)

Amilyen szerencsétlenül éreztem magam az utóbbi időben, most egészen meglepett, hogy a többévnyi gépes kínlódásom után – remélhetőleg minimum egy évig – gondtalanul írhatok, blogolhatok, szerkeszthetek képeket, és csak úgy átlag garázdálkodhatok a neten. Egyelőre alig van pár progim telepítve, mert nem akarom azonnal telibarmolni minden hülyeséggel, ahogy az összes kütyümet szoktam, no meg még ismerkedő fázisban vagyok a Windows 8-cal is, ami egyébként jól ki is akasztott, mert a 7 után nem igazán állt kezemre...
A legnagyobb hiba a gépezetben eddig, hogy a Touchpad eléggé máshogy működik, értem ezt úgy, hogyha le akarok görgetni, akkor felfelé kell húzni – ráadásul két ujjam!! –, mint az érintős telefonokon, tableteken. Ezt felfedezni vagy beletelt egy órámba, és már be is paráztam, hogy hibás a Touchpad, de már háromnapnyi folyamatos gépfüggés után kezdek belejönni az újfajta kezelőfelületbe. (Talán még az akut csempeellenességem is enyhült valamelyest.)
A másik nagy meglepetés, hogy életemben először van numerikus billentyűm is, így a billentyűzet kicsit össze van préselve, ami miatt a Delete helyett folyton Num Lockot, az Enter helyett 7-est, a Shift helyett meg Í-t csapok le.

A bejegyzés lezárásához közeledve elmondhatom, elég nagy az esélye, hogy megint befüggök, és reggeltől estig, kaja helyett is a gépet fogom csak kínozni, és bár próbálom visszafogni is magam, hogy csak akkor használjam, amikor tényleg kell is, mert valóban produktívan akarom tölteni a laptop előtt vesztegetett időt, így remélem, hamarosan előrukkolhatok egy újabb novellával itt a blogon, mert igencsak régen írtam/posztoltam valamit szimpla bejegyzéseken és saját fanficeken kívül... Utóbbinak persze top secret státuszban van a nagy része, és valószínűleg meg is fognak maradi csak magamnak.

Ha pedig csevegni lenne kedved, alul kommentben kíváncsian várom, Neked mi a kedvenc eszközöd, módszered írásra? (Én bár szeretem a modern technológiát, minden vágyam egy írógép...)

Olvass tovább

Az önértékelésről

Legyen az ember egy egyszerű alkalmazott vagy magas célokat maga elé tűző művészlélek, legtöbbünk vágya az elismerés. Keményen dolgozunk nap nap után, hogy az a fránya főnök végre megveregesse a vállunk, elszántan töltjük fel a munkáink az online világ végtelenjébe, várva, mikor figyelnek ránk végre fel... Ezernyinél több példát is felsorolhatunk, és talán nem lódítok, ha azt mondom, minden egyes földi léleknek rettentő jól tud esni, ha akármilyen formában is megdicsérik.

Már gyermeki kortól kezdve figyelemért küzdünk, vágyjunk csupán szüleink elismerésére, később egy nagyra becsült mentor sokat érő szavaira, vagy a "vetélytársunk" méltatására, akire olyan nagyon felnézünk. Egy egyszerű "Jó a ruhád!" is rengeteget tud jelenteni a sokszor szürke mindennapokban, amikor mindenki jobbára csak magával van elfoglalva, illetve azon versenyeznek, kinek szól hangosabban a kúl zenéje az utcán. Mindig úgy gondoltam, egy váratlan bók nagyon feldobhatja az ember napját, s mivel mindig is szerettem örömet szerezni, szívesen dicsérek meg másokat, mert szeretem látni azt a boldogságos mosolyt az arcukon... Ugyanakkor kicsit félek is, nehogy félreértsék, rosszul vegyék a szándékom, esetleg valaki csak zavarba jöhet tőle, így a legtöbb esetben mindig várok egy kicsit, míg legyőzöm a bátortalanságom, és ki merem mondani azokat a szavakat. Pedig azt kívánom, bárcsak mindenki ilyen lenne: őszintén, önzetlenül kedveskednénk egymáshoz – és igen, az egyéb alulfejlett férfiformák csinos nők után történő fütyülése ez alól szigorúan kivétel.

Visszatérve a fő témához, becsvágyónak lenni úgy gondolom, nem bűn. Viszont ha átesünk a ló túloldalára, és a munkánk és saját értékünk mások elismerésében mérjük, az nem csupán az önértékelésünknek tesz rosszat, de akár a saját leleményességünk, a kreatív energiáinkat is elpusztíthatja.

Megint csak magamból indulok ki: gyakran megesett – megesik –, hogy egyszerűen csak elvárom másoktól, hogy felfigyeljenek rám, hogy illessék pár szép szóval a képeim, az írásaim, a rajzaim. Az esetek 101%-ban ezt sose kapom meg, és különösen fáj ez valaki olyan esetében, akire még valamilyen szinten fel is nézek, illetőleg számítana a véleménye.
Észrevettem, hogy butaságot csinálok, hiszen úgy kezdtem osztályozni magam, hogyha nem kapom meg azt a bizonyos elismerést, akkor nem is vagyok jó. Ez pedig őrületes hiba, hiszen hiszem, hogy egy jó művész – lelje bármiben is kreativitását –, nem mások véleményére ad, nem másoktól vár elismerést, hanem önmagának akar megfelelni.

Persze nem azt mondom ezzel, hogy a visszajelzések egyáltalán nem fontosak! De mint mindent, ezt is mértékkel; nem szabad, hogy túl fontosak legyenek számunkra, és letargiába essünk, ha nem kapjuk meg. Úgy vélem, minden földi teremtmény különleges, egyedi értékkel bír, ami nem mérhető szavakban vagy számokban. Egy sikeres művész az én szememben attól sikeres, ha tisztában van önmagával, a képességeivel és az értékeivel, nem száll el magától, ha jó kritikát kap, nem esik depresszióba, ha esetleg rosszat, illetve a negatív kritikák közül is ki tudja szűrni, ami neki hasznos és építő jellegű. 

Várhatunk a vállveregetésre, azokra a bizonyos szavakra és a számokra, és igen, a fellegekbe is repíthetnek, de ha nem is azonnal, mindenképp észre fogod venni, hogy ezek mit sem jelentenek igazán, és ami igazán fontos, hogy önmagad túlszárnyald, ki tudd fejezni, és olyat hagyj hátra a világban, amire elsősorban büszke lehetsz, ami te vagy, és soha senki nem tudta volna úgy csinálni, ahogy te – hiszen erről szól a játék, hogy ne egy népszerű puzzle egyetlen darabkája legyél, hanem egy színes mozaik, kinek párja nincsen.

Olvass tovább

Íróeszköz: Character Generator

2014 októberében Íróeszköz címmel arról számoltam be, hogy én, mint 21. századi, írni imádó leányzó egészen pontosan mivel is írok. Ezen az ötleten felbuzdulva gondoltam ki egy sorozatot, amiben olyan telefonos és egyéb alkalmazásokat veszek górcső alá, amik egy modern írópalánta számára hasznosak lehetnek, és első sorban amiket én magam is használok nap mint nap, illetve éppen csak megismerkedem vele, de használni tervezem.

Előzőleg a Writing prompts és a Story Plot Generator nevű, angol nyelvű Androidos alkalmazást hoztam el nektek – fejlesztőjük az ARC Apps –, most pedig a Character Generator kerül terítékre, ami szintén ingyenes.

Inspiráció és kihívás

Megérintett a múzsa csókja, és fejedbe szökött a tökéletes novella, regény ötlete. Az ujjaid már viszketnek és bizseregnek, annyira szeretnél belemerülni abba a külön kis világba és nekilátni írni, azonban akad egy bökkenő: kik is lesznek a karakterek?

Ezernyi módon neki lehet állni az írásnak: szánt szándékkal, előzetesen mindent megtervezve, fejedben az összes tárolt információval, mellette mindent lejegyeztél, amire csak szükséged lehet... Ugyanakkor teljesen spontán is megcsaphat minket az alkotás szele; bevillan egy szituáció, egy érzelem, megfog egy hangulat, és egyszerűen írni akarnál, minden előzetes vázlat nélkül, azonnal, de leblokkolsz, mikor a folyamat közben a szereplő egyéb jellemzői kerülnének szóba, hiszen fogalmad sincs, milyen az a karakter egyáltalán. Ilyen esetben, hasra ütésre kiválaszthatunk valamit, és írjuk, ami az eszünkbe jut – én az esetek többségében ezt teszem –, esetleg megállunk pár percre ötletelni, vagy ha semmi elképzelésünk nem akad, kérhetünk más(ok)tól segítséget. Ez az akár a zsebünkben is nyugodtan elférő segítség lehet a Character Generator, amit bármikor nyugodtan elővehetünk, hiszen nem kell hozzá internet, csak egy okostelefon és egy csipetnyi angoltudás.

Külcsín és belbecs

A szóban forgó alkalmazás szemnek kellemes narancs-fehér színárnyalatokban vár minden írást kedvelőt. Ahogy az alábbi képeken is látható, most is főbb kategóriák alapján keresgélhetünk megfelelő karaktert magunknak, ezek pedig a következők: a Külső (Appearance – szem- és hajszín, testalkat), a Személyiség (Personality – belső tulajdonságok, zenei ízlés, hobbi és vallás), Gyermekkor (History – szülői ház, vagy ahol felnőtt, családi körülmények, egyéb gyermekkori események és félelmek), és Család/Karrier (Family & Carrier – jelenkori lakás, karrier és családi állapot).

Szerintem ezek alapján a jellemzők alapján egész jó karaktereket kaphatunk, mindegyik pontról készítettem egy képernyőképet, amit alább megtekinthettek. (Katt a képre, és felugrik teljes méretben.)

Mint ahogy látjátok, a nemek között is lehet választani, ezért úgy hiszem, egész szuperül lett megalkotva ez az app, és sok érdekes találatot kidobhat, köztük olyan párosításokat, amikre talán korábban nem is gondoltál. A frissítés gomb segítségével is könnyedén váltogathatsz a lehetőségek között kedvedre, illetőleg emailben is el tudod küldeni az új karaktered jellemzőit.

A Beállítások (Settings) menüben most sem konfigurálhatunk sok mindent kedvünkre, ugyanis csak az alkalmazás-használatról készülő névtelen adatok elküldéséről dönthetünk, viszont a menüsor bal felső részére kattintva legördül az összes felsorolt szempont, ami meghatározhatja a karaktert, így könnyedén válthatunk egyikről a másikra anélkül, hogy vissza kéne lépni a főoldalra.

Véleményem szerint

Úgy gondolom, megadott kritériumok alapján írni mindig kihívást jelent, és én sosem próbáltam ily módon feltálalt, úgymond kész karakterrel dolgozni, és ezt igen nagy feladatnak gondolom, amivel csakis fejlődhet az ember lánya és fia. Ezért egy próbára mindenképp tudom ajánlani, hiszen ingyenes, és a hirdetések (számomra) nem annyira vészesek, hiszen más alkalmazások esetében olykor egész oldalakat elfoglalnak és vadul bukkannak fel pont akkor, amikor amikor lefagy az alkalmazás, és így "véletlenül" még rá is kattintasz...
A Pro verziót most nem gondolom különösen fontosnak, hiszen amellett, hogy nincsenek hirdetések, csak egy Shuffle gombot kapunk pluszban pár fillérünkért, amivel véletlen sorrendben, random dobálja ki a jellemzőket.

* ** *

Hasznos linkek:

• Character Generator alkalmazás a Google Play-en
• Character Generator Pro alkalmazás a Google Play-en
• Az appot fejlesztő ARC Apps Facebook oldala
• Az ARC Apps többi alkalmazása a Google Play-en, köztük található még nem egy íráshoz hasznos app, amiket letöltöttem magamnak is, és majd írok róluk a közeljövőben.

Olvass tovább