Veszélyes élet

Ha egy-egy szóval kéne jellemeznem, miféle is az egyéb dolgokhoz való hozzáállásom, azt mondanám: meggondolatlan, spontán, kockázatvállaló. Több mint elégszer szoktam a döntéseimet a véletlenre, megérzésekre alapozni, amik vagy bejönnek, vagy nem. Amikor bejönnek ezek a megérzések, akkor igazán elképedek, mellette fel nem tudom fogni, hogy lehetek ilyen piszok nagy adag szerencsével megáldva, mikor tényleg mindent egy lapra teszek fel, aztán még sikerrel is járok...

Amikor másoknak beszélek erről, általában vagy nem hiszik el, vagy azt mondják, hülye vagyok és cseppet sem megfontolt, vagy annyit fűznek hozzá, hogy irigylik, milyen mázlista vagyok. Nos, én nem tudom, minek nevezzem magam, hogy tényleg csupán a rizikó éltet és szenvedélybetege vagyok a kockázatvállalásnak, vagy éppenséggel tényleg valamiért rendelkezem valamekkora kalappal abból a bizonyos szerencséből, de őszintén szólva fel se tudom fogni.

Ha én isten lennék, és nekem kéne eldönteni, kinek jön be egy-egy rizikós döntése és kinek nem, kinek akarok valami komoly leckét megtanítani és kin mulatozok csupán, majd pedig látnám, hogy minden miféle tanulságos helyzetekbe sodrom őket, mégse tanulnak semmiből, azt hiszem, igencsak fenéken csapnám egy-két villámmal az illető(ke)t, hogy kapjanak már a fejükhöz...

És ami engem illet: tény, hogy felvillanyoz a rizikó, és tény, hogy hajlamos vagyok mindig egy lapra tenni fel mindent. Tény, hogy valamelyest észbe kapok, hogy azért most tényleg mákom volt, és ezt nem így kéne egyáltalán, és tény az is, hogy változni akarnék, és kevésbé hazardírozni, mert így nem lehet hosszú távon élni, és egy nap talán arra eszmélek, hogy nem marad semmim, elveszítettem mindent. 

Viszont az is tény, hogy bármennyire is él bennem a szándék, s bármennyire is akarok változni, akkor is fel fog spannolni a kockázat, és mindig a saját fejem és érzéseim után fogok menni, agyacska ide, vagy oda.

Olvass tovább

Március 15.

Nemzeti ünnep – nekem ez valahogy sose bírt nagyobb jelentőséggel annál, hogy nincs suli, se meló, az a nagy magyarság-érzet se csapott agyon soha. Magyarság... Mi is az egyáltalán? 

Állandóan puffogó, mindenben a rosszat látó negatív attitűd? Zéró tolerancia, okosnak képzeljük magunkat, mindenbe belekötünk, de általános műveltség aligha van, emberségesség pedig szinte nulla? Harsogóan szidni a kormányt, sírni a régi Nagymagyarországért, de hogy tennénk is valamit a világért, vagy ha azt nem is, mert mindannyiunkból szent ugye nem lehet, de legalább olyan apróságok, hogy ne dobjam szana-széjjel a csikket meg a szotyihéjat, az eszünkbe hogy is jutna...

Nem igazán kerített hatalmába soha a hazafiasság, a Himnuszt is csak azért énekeltem, mert muszáj volt, Március 15-ei ünnepségre is csak azért mentem, mert kellett, és a Piros-Fehér-Zöld se hoz lázba, szerintem még csak nem is előnyös színkombináció.
Nem kenyerem a politika, mert most őszintén: nem konyítok hozzá, nem tudnám jobban csinálni, akkor minek játsszam az eszem közösségi oldalakon, minek támadjak le bárkit, akinek kicsit is más a nézete, mint az enyém?

Nem vagyok magyargyűlölő, mert az, hogyha valaki egy seggfej, az egyáltalán nem nemzet, bőrszín vagy nemi jellegű... Viszont azt hiszem, elsuttoghatom én is nagyokosan a véleményem, hogy nem Nagymagyarországra van itt szükség, hanem hogy újramegtanuljon minden egyes emberi lény emberséges lenni.

Olvass tovább

Így írjunk akárhol

Az íróeszköz tagben már beszéltem a kedvenc találmányaimról, amiket előszeretettel használok íráshoz. Ezúttal egy pár alkalmazást szedtem csokorba, amik nagy segítséget nyújtanak, ha nincs nálam toll és papír, viszont a múzsa akkor sem hagyja magát, és igenis homlokon akar csókolni, akár tömegközledek, akár a két műszak közti szünetemet töltöm.

Három, íráshoz elengedhetetlen alkalmazás

Google Drive (és Google Docs)

Annak idején ódzkodtam a Google felhő alapú tárhelyétől, mára azonban nem igazán tudnék létezni nélküle, és szinte már csak ezen írok.

Előnyök:

• Bárhol hozzáférhetsz – laptopon, telefonon, tableten – az összes feltöltött fájlodhoz, csak be kell jelentkezned a fiókodba
  
  
• Szerkeszthetsz, írhatsz, visszaolvashatsz, megtekinthetsz, szinte minden fájlodat ide töltheted fel, hogy elérhető legyen, bárhol is vagy, és bárhonnan is szeretnéd elérni
  
  
• Az automatikus szinkronizációnak köszönhetően mindig biztonságban tudhatod az írásaid és egyéb fájljaid, ha pedig beüt a gikszer, a webes felületen visszatekintheted a szerkesztési előzményeket, és vissza is állíthatod a dokumentumod korábbi verzióit, ergo soha többé nem veszik el semmi...
  .

Hátrányok:

• ....hacsak nem bénázol, és nem törlöd ki saját kezűleg, mint én az egyik projektemből egy egész fejezetet...
  
  
• Internet hozzáférés szükséges a használatához, bár egyes dokumentumokat offline is elérhetővé lehet tenni, amit onnantól kezdve szerkeszteni is tudsz internetelérés nélkül is, bár én ezt nem szeretem, mert utólag szinkronizálja le a változásokat, ha van már internetelérés, viszont engem mindig stresszel, hogy esetleg elveszik valami, pláne, ha egész sokat írtam hozzá valamihez
  
  
• Nagyon nagy terjedelmű Word dokumentumoknál nehézkesen működik az app, bár a webes felület is belassul, és sokkal idegőrlőbb így alkotni rajta, különösen, ha sietnének az ujjaid
  
  
• A mobilos alkalmazások még mindig kevésbé személyre szabhatóak, mint az internetes változat, teszem hozzá én mindig szeretem behúzni a bekezdések első sorait, de telefonon és tableten sose tudom, mindig csak gépen – bár ez inkább csak a szememet szúrja írás közben
  
• Regisztráció szükséges a használatához
  
• Mióta a Google alkalmazásokra bontotta a támogatott fájlok szerint, így több appot kell feltelepíteni, ami kismemóriájú eszközökön elég problémás. Azelőtt a Drive alkalmazással simán meg lehetett nyitni és szerkeszteni mindent, ma már külön a Docs kell, ha írni akarsz, ami igencsak nagy szemtelenség, hogy ezzel nyomják le a felhasználó torkán az új csilli-villi appjukat, ami voltaképpen totál felesleges, és csak a helyet foglalja a telefonban, tableten

Evernote

Azelőtt ki nem állhattam, manapság inkább élni nem tudok nélküle, egyszerűen szükségem van rá a napi működésemhez.

Előnyök:

• A Drive-hoz hasonlóan az Evernote is felhő alapú, az internet segítségével minden jegyzeted és fájlod elérheted
  
  
• Egyszerű a kezelőfelülete, ha eszedbe jut bármi brilliáns, pár pillanat alatt megörökítheted akkor is, ha nincs időd írni, így a címszavak felskiccelése sem okoz komolyabb gondot
  
  
• Számos funkciója van, többek között kész listákat készíthetsz, akár bevásárló listát is, illetve emlékeztetőt is beállíthatsz hozzá
  
  

Hátrányok:

• Regisztráció szükséges a használatához
  
  
• Internetelérés nélkül nem igazán használható, elvégre az kell, hogy hozzáférj a fájljaidhoz
  
  
• Az ingyenes változatban havi limited van, amit feltöltésre használhatsz – mivel én általában pár kb-os jegyzeteket töltök fel, nekem ez nem okoz gondot, de nagyobb fájlméretekkel már neccesebb kijönni havi 60 MB-ból
  
  

Egyéb jegyzetkészítésre használatos appok

Nekem, amíg Androidot használtam, a Jota volt a kedvenc ilyen alkalmazásom, jó pár írásomat írtam ott, mert gyorsabban ment telefonon, mint körmölni vagy a laptopon gépelni.

Előnyök:

• Nem szükséges regisztráció, se internetelérés
  
  
• Bárhol, bármikor tudsz rajta írni, nincs karakterlimit
  
  
• A legjobb ilyen alkalmazások txt-ben mentik el a doksikat, így gépre másolva bármikor át tudod tenni Wordbe, vagy amibe akarod
  
  

Hátrányok:

• Könnyen elveszítheted a dokumentumaid, akarom mondani, velem megesett, hogy egy novellaötletre elkezdtem telefonon írni, aztán teljesen megfeledkeztem róla, és laptopon ugyanarra elkezdtem egy totál más dolgot, vagyis ha kevésbé vagy otthon a szervezésben és rendszerezésben, mint én, könnyen elkavarhatod a cuccaidat

* ** *

Hát ennyit az ingyenes reklámozásról... Neked mi a kedvenc alternatív írásmódod? Kihasználod a 21. század pofás kütyüit, vagy maradsz a hagyományos toll és füzetnél?

Olvass tovább

Nemszeretem Vasárnap

Nem tudom, mit nem szeretek jobban, a vasárnapot vagy a hétfőt – voltaképpen az egyik azért utálatos, mert a hét utolsó napjaként elsuhan, különösen, ha tovább alszik az ember elfáradt lánya és fia, a másik pedig azért kevésbé emberbarát, mert hétkezdő nap.

Amikor azt a rengeteg negatív megjegyzést és posztot látom arról, mennyire szar a hétfő, mindig olyan lelombozva érzem magam, és olyan butaság! Mármint most hétfő van, elment a pihi, egy újabb munkahét kezdődik, ez ellen nyavalygással nem tudunk mit tenni, nem tudjuk visszahozni a hétvégét, aztán miért mérgezzük feleslegesen saját magunkat olyan gondolatokkal, hogy jaj, megint egy hétfő, a hétfő de szar... 

Változtatni akartam a hozzáállásomon, hogy én igenis nem fogom hagyni, hogy felmorzsoljon a társadalom, és én ugyanis nem állok be a sorba: nem fogom hagyni, hogy a hétfői hétfős hangulat maga alá temessen, igenis mosolyogni fogok, és a lehető legtöbbet fogom kihozni a napból, hiszen az élet nem állhat csupán abból, hogy fizetés napra várunk meg hétvégére.

Azonban ezt mindig könnyebb elgondolni, mint véghez is vinni.

Már reggel úgy keltem, hogy jaj, undok vasárnap, aztán holnap mehetek dolgozni, ráadásul húzós egy hetem lesz napi 8 és fél órában gályázni, kivéve a péntek, mert akkor valamivel rövidebb lesz a munkanap, na meg a kedd, ami ugye ünnepnap. Hiába akarom hasznosan tölteni a napjaim, azok a fránya kellemetlen gondolatok csak beszöknek az agyamba, a vasárnapot is megmérgezik, ez meg aztán tényleg nagy hülyeség, hogy az utolsó pihenőnap azzal menjen, hogy itt görcsölök...

Viszont a berögzült szokásokat nehéz levedleni, különösen, ha az egész társadalom sulykolja beléd, hogy mit csinálj, mit gondolj, mit érezz, és a köztudat szerint a vasárnap gyászos, a hétfő pedig gázos nap, és csakis a péntek a király.

Olvass tovább

A bájkeverő

Ma a tévében épp ez a – ha nem is kedvenc, de mindig garantált szórakozást nyújtó – film volt műsoron, így arra gondoltam, egye fene, egy bejegyzést megérdemel... Szóljon tehát most a fáma, a ha hiszitek, ha nem, de már 16 éves moziról, a A bájkeverőről.

Dióhéjban

Elliot Richards (Brendan Fraser) az a fajta együgyű, és mindenkit zavarba ejtő, béna karakter, aki odavan álmai nőjéért, de megszólítani nem meri, viszont az se esik le neki, hogy a kollégái mennyire nem akarnak vele iszogatni munka után, ő mégis nyomul, mint kéregető a járókelőkre, mert annyira magányos, és nem akarja megint otthon egyedül keseregve tölteni az éjszakát. 

Egyik este azonban esetlenül sikerül leszólítania a kiszemeltjét, Alisont (Frances O'Connor), akivel bár egy cégnél dolgoznak, a nő különösebb érdeklődést nem mutat iránta. Elliot annyira kétségbe esett, hogy egy óvatlan pillanatban a Mindenhatóhoz fohászkodik: ő bármit megtenne, ha az övé lehetne a lány... Kérésére azonban nem a címzett válaszol, hanem maga az Ördög (Elizabeth Hurley), aki egy szexis nő képében kísérti meg Elliotot, hét kívánságot kínálva neki cserébe a lelkéért.

A (majdnem) hardcore fangirl szemszögéből

Ez a film mókás, igen, hiszen kinek ne lenne vicces a pokolian jó humor, és Elliot bénázása, na meg hogy mindegy mit kíván, mindig balul sül el a végén, aztán mire megjön az esze, addigra késő, a szemrevaló Ördög türelméből kifogyva egyre jobban megmutatja a valódi, kevésbé igéző arcát is. Brendan Fraser számomra tinikoromban volt leginkább hatással, de mára egyszerűen meguntam az arcát, s a karaktereket tekintve, amiket játszik, majdnem mind egy kaptafára megy: vagy a béna kockasrác, aki a film végére macsó Schwarzeneggerré válik csak úgy hipp-hopp, vagy eleve a keménycsávó kalandor, mint A múmia filmekben, vagy olyan semmilyen, hogy na lám, megint ugyanaz a színész még egy filmben.

Ne értsetek félre, szeret(t)em a filmjeit, mert viccesek és alkalmanként szórakoztatóak, ám úgy gondolom, nincs benne az a plusz, amitől minden nap meg kívánnám nézni, pár évente egyszer-egyszer éppen elég.

Amiért mégis szeretem ezt a filmet, az a mondanivaló, amit sikerült belepréselniük, és amit nem idéznék, lévén, hogy elhangzik magában a filmben is, így nem akarom lelőni a maradék poént.

Összességében A bájkeverő remek komédia vicces, olykor röhejes jelenetekkel, és mivel lassan 20 éves, van benne egyfajta nosztalgia is, legalábbis engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetnek a 90-es 2000-es mozik, így mindig örömmel nézem vissza őket, valahányszor megy a tévében, ám mivel Frasert rengeteg hasonló szerepben láttam már az évek folyamán, és sokszor a jelenetei is eléggé egyezőek voltak, nem igazán tud ugyanolyan egész estés szórakozást nyújtani, mint más megunhatatlan örökzöldek, hanem olyan inkább, mint egy kellemes beszélgetés az egyik exünkkel.

Olvass tovább

Arról, hogy vonzom a külföldieket

Megérkezett a nyelvvizsga bizonyítványom, így most már egy díszes papír tanúsítja, hogy egyéb ismerettel rendelkezem angol nyelvből – azonban mintha ez valahogy alapból a homlokomra lenne írva, mert az összes külföldi engem céloz meg a munkahelyemen még mindig, pedig semmi tábla nincs kitéve, hogy nálam lehet angolul tolni a showdert...

Ma például két, amerikainak hangzó hapsi jött oda hozzám, akik olyanannyira dörmögtek az orruk alatt, hogy azt nem értettem, ők ketten hogy értették egymást; akartam is volna nekik válaszolni angolul meg nem is, aztán végül bölcsen maradtam buta, idegen nyelvet nem ismerő mádzsár.

Egyrészt rohadtul lámpalázas vagyok angolul beszélni – írásban tökéletesen el tudok kommunikálni, párszor britnek is lettem nézve, mondjuk nem tudom, hogyan, de okéééé –, na de hogy szóban??! Köszönöm, nem.

Az a fránya helyzet, hogy piszkosul szégyenlős vagyok, nagyon szarnak gondolom alapból a kiejtésem, és nem akarok beégni. Az egy dolog, hogy az ember lánya idegen nyelven gondolkodik és irkál olykor, de hogy beszéljek is élőben, az viszont teljesen más helyzet. Amikor szóra nyitom a számat, valahogy sose az jön ki, amit kigondoltam, ráadásul a mai napig a legnagyobb gyengém az angolul számolás, nekem meg pont azt kellett (volna) csinálnom, úgyhogy inkább nagy kuka módjára szépen kihagytam.

Többször megesett velem, hogy az élet próbára kívánta tenni az angolom, én meg szépen becsődöltem mindegyik alkalommal – ami azt illeti, eléggé magam is alatt vagyok és megviselt, mekkora bénán reagáltam le a helyzetet minden egyes alkalommal, és ezek az esetek elgondolkodásra késztettek, hogy akkor most talán mégis vissza kéne mennem a virtuális iskolapadba, legalábbis beszélnem nagyon kéne gyakorolni, hogy éles helyzetben ne némuljak el, és az cseppet sem elég, ha eredeti nyelven nézek filmeket, sorozatokat, mert ha arról van szó, kb. elégtelen szintet produkálok mindig, ami azért igencsak ciki, pláne hogy mindig is elég beképzelt voltam az angolomra.

De hát mindig szembesül saját magával az ember lánya és fia, aztán a pofonok és a nagy rádöbbenések is sorra jönnek, én pedig most igazán szembesültem azzal, hogy igenis egy nagy béna vagyok angolból, és inkább fogjam be a számat.

Olvass tovább

Mindent a maga idejében

Hajlamos vagyok kapkodni, és általában mindig mindent egyszerre akarok, ami rendre úgy végződik, hogy ide-oda nyúlok bele mindenbe, aztán a végén nem csinálok semmit, mert felszínesen beleszagolok csak egyik dologból a másikba, aztán lehetetlenség normálisan a végére érni bárminek is. Amikor egy új ötletem támad, legyen az egy cím, mondat, jelenet vagy történetszál, esetleg mondanivaló, mindig azonnal le akarom jegyezni, sőt! Egy szempillantás alatt készen akarom tudni az egész regényt akár, mikor ez lehetetlen, és teljességgel rossz hozzáállás.

Tudni kell rólam, hogy a memóriám nem a legjobb, ezért is akarok feljegyezni mindent, ami eszembe jut, mert amikor odajutnék, hogy elkezdem kifejteni, akkor egyszerűen kiszáll a fejemből, és gyakran nem is jut eszembe azután már. Viszont néha egy ötlet szimplán nem érett arra, hogy fel legyen jegyezve, meg legyen írva és valósítva, s úgy vélem, mint sok más szituációban, az időzítés itt is fontos: lehet, hogy támad egy szuper jó ötletünk valamire, de esetenként olyan kiforratlan, hogy normális jegyzetet nem is lehetne belőle készíteni, ezért úgy gondolom, érdemesebb maximum pár szóval felvázolni, hogy később eszünkbe tudjon jutni, de ha hagyjuk leülepedni és érni a dolgot, idővel újra eszünkbe jut, és talán sokkal kiforrottabban, sokkal jobban meghatóbb lesz, mit is akartunk, és talán sokkalta jobban átlátjuk, megértjük magát a sztorit, vagy bármit, amit létre akarunk hozni belőle.

Talán csak a véletlen eredménye, de viszonylag sokszor előfordult velem, hogy valamit elfelejtettem, mert nem írtam róla vázlatot, aztán X idővel később valahogy ugyanarról a gondolatmenetről eszembe jutott, sőt majdnem ugyanoda lyukadtam ki, mégis valahogy jobban megértettem, mit akarok, és konkrétabbnak éreztem már, mint azelőtt, amikor egy kósza gondolat formájában átsuhant az agyamon, és csak pislogtam, hogy most mi volt ez?

Néha pedig az is megesik az ember írni vágyó lányával és fiával, hogy hiába van meg az ihlet,  és hiába lenne szuper megírni azt, amit meg akarunk írni, néha jobb kicsit félretenni, kicsit mást csinálni, aztán ha megfelelő az idő, az ihlet úgyis megtalál a megfelelő pillanatban. 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy úgy írjunk, hogy mindig csak az ihletre várjunk, de néha jobb kiszellőztetni az agyunk és mással foglalkozni, mint hogy görcsösen akarjuk, aztán csak annál jobban idegesítsen, ha éppenséggel nem sikerül, amit szeretnénk.

Olvass tovább

Becsapva

Általában az a bajom, hogy túl együgyű és naiv vagyok – ha valaki rám mosolyog és kedves velem, egyből azt gondolom, hogy akkor már őszintén kedvel is, pedig sokszor egyáltalán nem erről van szó.

Ma a munkahelyemen betért hozzám egy hölgyemény, aki nekem tette a szépet, a hátam mögött meg egészen másképp vélekedett rólam: nem akarom részletezni az esetet, de ezt első kézből tudom, és igencsak nagy pofán csapás volt az egész szitu, és eléggé elment a kedvem (megint) attól, hogy emberekkel foglalkozzak. Mármint most miért kell felszínesen bájologni egymással, a másik háta mögött meg undokoskodni és kiszínesíteni a dolgokat, miért nem lehetnek az emberek őszinték?

Lehet, én vagyok ennyire béna, de ha egyszer távolságtartó vagyok, akkor bunkónak vagyok címezve, ha meg leereszkedek másokhoz és jófejkedek velük, akkor meg szépen a számba tojnak, hát köszönöm.

Azt mondják, hogy eléggé becsaphatónak nézek ki, és ezt alá is írom, de az olyan ember is elmehet valahová, aki ezt nyíltan, szemrebbenés nélkül képes kihasználni, aztán még nyugodt lelkiismerettel képes tükörbe nézni.

Olvass tovább

Kemény dió

Ahogy telnek a napok, egyre jobban háttérbe szorul a blogolás, és egyre inkább ráébredek arra, mennyire nehéz minden nap bejegyzést írni valamiről – egyszerűen nem tudom, miről írjak, hiszen ismételni sem akarom magam, sem pedig azt, hogy csak idepiszmogjak valamit, hogy ki legyen pipálva a nap – mert igen, legtöbbször csak az a cél, hogy meglegyen a napi poszt, és igazán terhes folyton törni az agyam, mit is körmöljek ide virtuálisan, na meg ha elmaradozom és be kell pótolni 5-6 napot...

Általában akkor jön rám az írhatnék, amikor pont hogy nincs módom írni, viszont ha akad is ötletem, mit is posztolhatnék, rendre oda lyukadok ki, hogy na igen, erről vagy hasonlóról volt már szó, néha nem is egyszer.

Az volt a tervezetlen terv, hogy változatosan próbálom megcsinálni a bejegyzéseket, és közben reméltem, hogy újabb rovatokat is indíthatok, illetve kialakítok majd valamiféle rendszert, na meg arra is gondoltam, hogy majd javulok írás és blogolás szempontjából is, hiszen a mindennapos írással egyrészt gyakorlottabb leszek, na meg javul a részidőm, és nem órákba fog telni egy-egy poszt megírása.

Nos, van, amikor tíz-tizenöt perc bejegyeznem valamit, máskor fél napokig töröm az agyam, miről is diskuráljak, és legtöbbször halvány lila fogalmam nincs, miről kezdjek el pötyögni. Feladni azonban nem igazán szeretném, bár kínlódni se akarok, aztán eddig mindig sikerült behozni magam, és a kislámpa is fel szokott kattanni a fejemben, és született pár újdonság is belőle, vagy ha nem is voltak eget rengető posztok, mégis örültem, hogy sikerült összehoznom, amit.

Kezdem belátni, hogy néha egyszerűen nem veszem figyelembe, mire vagyok képes, illetve hogy mi kivitelezhető és mi nem, minek van értelme, és mit kellene inkább elkerülni – a mindennapos posztolással nem is biztos, hogy előnyre teszek szert, mert inkább több a hátránya, mint a haszna, azt pedig pláne nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, mint minden kötelezettségtől úgy általában.

Olvass tovább

A kedvenc időtöltéseim

Szabadidőt tekintve ritkán szeretem igazán semmittevéssel pazarolni a napot, s ha nem játszom, írok, fotózok, blogolok, filmezek/sorozatozok vagy rajzolok, akkor előszeretettel edzem az agyam különféle logikai játékokkal. A továbbiakban ez utóbbiakról ejtek pár szót.

Logikai fejtörők, amiket szeretek

Mahjong (Solitaire)

Mi ez?

A Mahjong egy egyszemélyes, leginkább számítógépes és mobilos platformon jelenlevő logikai játék, melynek lényege, hogy a meghatározott alakzatban véletlenszerűen elhelyezett, szabad köveket párosával – azaz, amik összetartoznak – felvegyük. Szabad kőnek számít az, amelyiket felülről nem takarja másik kő és amelyiknek legalább az egyik hosszabbik oldala nem érintkezik más kővel. A játéknak akkor van vége, ha minden követ maradéktalanul felszedünk, vagy nem marad több elérhető pár.

Ez a játék egy kínai, négy személyes társasjátékból született, amit szintén Mahjongnak hívnak, viszont a szabályok ott némileg eltérnek.

Miért szeretem?

Nehéz megmondani, egyszerűen szeretem a játék hangulatát, a különféle alakzatokat, amikben el vannak rendezve a kövek, és mert fejleszti a logikámat. Annak idején a Windows 7-et futtató laptopomon ismerkedtem meg a Mahjong Titansszal, és rettentő nagyon szerettem játszani vele, ám mióta Windows 8 fut a gépemen, sajnos csak a Microsoft Mahjong változata elérhető, ami némileg más, mint a Titans, de azzal is szívesen időzök.

Rejtvények

Mi ez?

Azt hiszem, ezeket nem kell igazán bemutatnom, hisz ki ne ismerné a skandináv keresztrejtvényeket, szókeresőket, és egyéb változataikat? Nincs olyan újság vagy napilap, amiben ne lenne legalább egy fejtörő, emellett számtalan rejtvénylap kapható az újságosnál, akár vegyes rejtvényeket akarunk, akár egy adott fejtörőre specializált rejtvényújságot szeretnénk megvenni.

Miért szeretem?

Kiskorom óta próbálgattam megfejteni az újságban látott keresztrejtvényeket, sokszor sikertelenül. Igazán gimis koromban merültem bele a rejtvényezésbe, hetente vettem az egyéb rejtvényújságokat és egymás után ettem őket, úgy gondolom, azért, mert akkoriban sokat olvastam, így a szókincsem is nagyobb volt, ami miatt könnyebben ment a rejtvényezés. Mostanság ritkábban kerül sor hagyományos rejtvényfejtésre, hiszen manapság a telefonon vagy laptopon játszok teljesen másféle logikai játékokat, viszont imádok kézzel írni, így az egyszeri skandizás is ugyanolyan szívlelt időtöltés, mint bármi más.

Sudoku

Mi ez?

Először is: ez nem sudoku, hanem SZudoku – egyszerűen égnek áll a hajam, amikor mindenki S-sel mondja... Kisokoskodás vége.

Amit azonban én sem tudtam, hogy a sudoku egy japán kifejezés rövidítése, ami annyit jelent: „a számjegyek csak egyszer szerepelhetnek” – ez valóban a játék lényege, hiszen az alap sudokuban függőlegesen, vízszintesen és a 3x3-as kisebb négyzetekbe a számok 1-9-ig csak egyszer írhatók be.

Ezenkívül mindenféle extrémebb változata létezik a logikai fejtörőnek, de őszintén szólva én azokra rá se merek nézni, mert inkább a könnyebb-közepes nehézségű változatokat tudom megoldani.

Miért szeretem?

Nos, elsősorban azért, mert japánőrült vagyok, így azonnal rákaptam, amikor annak idején divatba jött az egyes feltételezések szerint a latin négyzetből – melynek lényege, hogy egy 2x2-es, 3x3-as vagy 4x4-es négyzetben szereplő számok vagy szimbólumok soronként és oszloponként csakis egyszer fordulhatnak elő – kialakult rejtvény. Annak idején a Metro napilapban mindig fejtegettem az aznapi feladványokat, ám a legnehezebbeket sose tudtam megoldani, így picit el is ment a kedvem tőle – mert utálok kudarcot vallani és ha valamit nem tudok megcsinálni –, ám még így is az egyik kedvenc fejtörőm.

* ** *

Ti szerettek rejtvényezni? Ha igen, mi a kedvencetek, illetve mi mással ütitek el az időt és tartjátok karban az agyatokat?

Olvass tovább

A burok

Amikor megtudtam, hogy Stephenie Meyer másik regényéből is filmet adaptálnak, akkor szépen fujjogtam egyet, ahogy azt a génjeinkbe rögzült Meyer- és Alkonyat-utálatnak megfelelően illik. Aztán egy 2013-as délután megnéztem a művet, és igencsak váratlanul ért, mennyire bejött, így mondjon bárki bármit, az eredeti nevén The Host igenis egy jó film, még a majd alább kifejtendő sok-sok gagyisága ellenére is.

Dióhéjban

A Föld többé már nem az, aminek ismertük. Idegen lények vették a hatalmat a bolygón, akik az embereket egyfajta járműnek használják: miután a tarkón át bekerülnek az emberi testbe, teljesen az irányításuk alá vonják azt, így a saját Paradicsomukat kialakítva élnek tovább a bolygón – minden nyugis és békés, minden szép és jó... Vagy mégsem?

A lázadók száma egyre fogy, hiszen az ún. Hajtók feladata, hogy befogják a bujkálókat, akik harcolnak az ellen, hogy saját tudatukat elveszítve csak egy gazdatestként éljenek tovább. A történet Melanie Stryder körül forog, akit elkapnak a Hajtók, majd bele is ültetik a Vándor nevű idegent, azonban Melanie nem adja egykönnyen magát, nem hajlandó feladni a testét, így örökösen küzd az őt megszálló földönkívüli lénnyel, és mindent megtesz azért, hogy ígéretét betartva visszatérhessen hátrahagyott kisöccséhez és a szerelméhez, akik egy csapat ellenállóval élnek egy kialudt vulkán gyomrában.

A (nem annyira) hardcore fangirl szemszögéből

Két dolog miatt néztem meg a filmet: egyrészt kíváncsi voltam, mit tudott alkotni Meyer, mert nekem csak olyan egyszériás írónak tűnt, és teljesen meglepett, hogy az Alkonyaton kívül van más könyve, másrészt szeretem a sci-fit, és tetszett az alapötlet, így már ebből kiindulva is megnézendőnek számított. Ami azt illeti, a trailer alapján megkapónak és szépnek tűnt a film, viszont volt egy sejtésem, hogy majd gagyi lesz, ami részben be is igazolódott, ám – legnagyobb meglepetésemre – komolyan odavoltam a filmadaptációért, akkor is, ha rengeteg megválaszolatlan kérdés és bődületes baromság tarkítja azt – hogy ezekre választ ad-e a könyv, azt nem tudom, mert nem olvastam, és egyelőre nem is nagyon akarom.

Problémás:

1. Nekem oltárira tetszik az alapsztori, és egész jó a történet világa, jól ki van találva, a karakterek többségét is bírom, viszont: csak nekem érthetetlen az, hogy az első moszatka idegen vacak hogyan fénylett bele először akárkibe? Mert oké, hogy a történet szerint már átvették az uralmat, de mikor, miért és hogyan, kivel és mivel? Mi a közigazgatás, milyen nyelvet beszélnek az idegenek? Van egy univerzális űrnyelvük is a menő kütyüik mellé, vagy hogyan terjedtek el a földkerekségen – ami egyébként miért földkerekség, hát nem gömb ez a vacak sárkupac?
   
   
   

   

   Ez egyébként szerintem a legmenőbb jelenet az egész filmben,
   rettentő jól néz ki, szóval csillagos ötös, ahogy megcsinálták.

   
   
2. Az oké, hogy csodálatos utópiában élnek – a piszmogó lázadóktól eltekintve –, de arra senki nem gondolt, hogy milyen durva, ha most abban a kisbabában is benne van egy kis csillámpóni, amit babakocsiban tol az egyik idegen pár, vagy meghagyták a kisbabákat emberi kisháziállatkáknak? Mert most lehet én vagyok túlérzékeny, de ez engem nagyon kiakasztott, amikor láttam... És csak váááááá....!!!!
   
3. Na meg most akkor halhatatlan a test? Mert nem akarok belekötni mindenbe, de attól még, hogy egy pár parazita irányítja az emberiséget, és mindenki kedves, na meg minden nyáltenger, szerintem ugyanolyan halandó és sérülékeny taknyos emberek maradunk, ha van ragyogó csápos cucc a fejünkben, ha nincs. Bár amilyen komoly gyógyító eszközeik vannak az idegeneknek, azt hiszem, ez egy hülye kérdés volt.
   
4. Komolyan fájt volna Meyernek megírni egy jó könyvet? Mármint a sztori szerintem király, a hangulat is nagyon király, de egy: minek kellett bele szerelmi háromszög-négyszög; kettő: miért kell minden problémát smárolással megoldani? Na meg aztán van egy pár nagyon LOL párbeszéd a filmben, mondjuk nem tudom, hogy azt a forgatókönyvíró álmodta csak, vagy a könyvből lett átemelve kerek perec, de az a monológ Jaredtől, Melanie szerelmétől, amit akkor levág, mielőtt először szeretkeznének, mint a világ utolsó megmaradt nője és férfija, na attól mindig röhögnöm kell, és cseppet sem romantikus...

Összességében A burok egy jó film. Nézhető, akár többször is nézhető, és azt mondom, az egyik kedvencem, bár az esetenként felbukkanó hülyeség szerintem sokszori nézésre már elviselhetetlenül idegesítő lenne, úgyhogy azt hiszem, megmaradok annál, hogy évente egy-egy alkalommal megnézve még a kedvenc kategóriában marad, és nem akarom fejbe verni magam komolyabban az ügyeletes baromságoktól.

Olvass tovább

Plázacsirke

Mindennél jobban utálok vásárolni – az ember lánya bemegy valamelyik ruhaboltba a kinézett árucikkért, aztán órákat tölt a próbafülkében, és annyi cuccot összeszed a végére, hogy a fél fizetése rámenne... Ráadásul én még az a fajta leányzó is vagyok, akinek ritkán akad meg a szeme a pénztárca-barátibb termékeken; ha valami nekem megtetszik, az tuti nem minimálbérhez való.

Pénzügyeket félretéve, ma betértem a Plazába, mert volt eltéve egy bőrkabim – igen, bőrkabát-mániás vagyok, de hát eddig csak kettő van, ráadásul csak piacos műbőrféle mind –, aztán két busz is elment, mire rábeszéltem magam, hogy csak egy leárazott pulcsit engedek meg magamnak a kabátom mellé.

Namármost tudni kell rólam, hogy rettentően nem szeretek vásárolni, pláne ruhákat vásárolni, mert ami tetszik, vagy a plafont veri az ára, vagy nincs a méretemben, vagy van és megfizethető is, de borzalmasan fest rajtam. Mindezek mellett teljesen döntésképtelen vagyok, így plusz két óra próbafülkézés után, mire eldöntöm, mit vegyek meg.


Mindazonáltal ma egy kicsit jól esett a shoppingolás, hiszen az első normális fizumból vettem, meg is dolgoztam érte, úgy érzem, egyszóval: megérdemeltem. Csak a pénztárcám ne lenne olyan kongóan üres, és ne lennék buta kényszervásárló, hogy amit megkíván a szemem, azt nekem aztán muszáj megvennem, vagy ha az is vagyok, legalább valami gyógyszer lenne rá a munkanélküliségen kívül...

Olvass tovább

Számok

Valahogy mindig számok körül forog az életünk: iskolás korban a jegyeink töltenek be meghatározó szerepet, míg felnőttkorban a bérezésünkben vannak jelen: minél több, minél magasabb az érték, annál jobb.

Nos, ma megkaptam az első normális fizetésem, mint felnőtt, dolgozó női lény – LOL! –, és bár nem ütötte meg a kívánt célt, azért mégis több volt, mint rettegtem, hogy lesz, ezért kellemesen csalódtam, és remélem, hogy ennél már csakis jobb lesz.

Kicsit fintorgok, hogy csak ekörül zajlik az élet, és másból szinte nem is áll, csak a munka, munka, munka, meg a juttatás, amit kapok, viszont amit meg szeretnék, arra aligha marad időm, mert jóformán csak enni akarok és aludni, de még mindig jobb, mint dologtalanul sínylődni itthon, csak arra kell rájönnöm, hogy találjak időt az írásra is.

Olvass tovább

Fogas kérdés

Igazán necces négy nap lazulás és pihi után visszatrappolni a munkába, különösen akkor, ha az ember lánya túlesett egy eléggé balfékül elvégzett foghúzáson. Igaz, ma éppen elég rövid volt a műszak, de nem tudtam, hogy a fejfájásra vegyek be gyógyszert, vagy a sajgó foghelyemre...

Ami azt illeti, az egyik újhavi-tavaszi fogadalmam az lett volna, hogy márciusban nem maradok el úgy, mint februárban, de nem egészen sikerülget eddig.

Végezetül pedig: ha adhatok egy tanácsot, vigyázzatok a fogaitokra, kedveskék, mert a foghúzás nem egy álom, különösen akkor, ha nincs szuper regeneráló képessége az embernek, na meg ha a fogorvos egy dumagép, aki mindent elbeszél és mindenkit kioktat, de a munkáját normálisan végezni nem tudja, így nekem kell otthon kioperálni a benn maradt fogszilánkokat az amúgy is jól megvésegesett ínyemből.

Olvass tovább

Az író dilemmája: Átírjam, ne írjam át?

Cirka négy éve hever már a tarsolyomban egy történet, egy érdekes, kicsit abszurd, de szerintem jó történet, amit négy éve el szeretnék már mondani. Misztikus, kicsit spirituális és igencsak drámai, igazság szerint nem is tudom, hogy fog végződni, mert nem egy ócska happy end. Négy éve elkezdtem, négy éve véletlenül kitöröltem belőle egy egész fejezetet, azóta pedig nem tudtam rávenni magam arra, hogy újra nekiálljak, mert a saját figyelmetlenségem elvette a kedvem, mindemellett egy-két problémába is ütköztem...

Fent nevezett regényem ötlete ugyanis fanfictionnek indult, csekély számú saját karakterrel, egészen pontosan egy ismert zenekar köré épült fel, anélkül szinte nem is látom, hogy értelmes lenne saját karakterekkel. Annyira tettszett, annyira szerettem volna megírni, de ahogy nőtt a sztori, úgy éreztem, ez nem puszta fanfic mégsem, ennek többnek kell lennie, ezért elgondolkodtam azon, hogy átírom teljesen egészében saját karakterekre, viszont az alaptörténet marad. Ez egyszerre tetszett is meg nem is, hiszen így ki tudnám adatni talán normálisan, mert annyira dolgoztam rajta, hogy úgy éreztem, teljesen bele vagyok merülve és meg tudom írni, aztán ki tudja, lehet is belőle valami, viszont egyrészt csomó pöpec apróság így jelentőségét veszítené, hiszen azok az elemek és utalások, a kis belső poénok, amik fanficcé tették, azok – ha benne is maradnának rejtve vagy átírva – értelmetlenek lennének, nem lenne az a plusz jelentéstartalmuk, ergo talán feleslegesek is lennének, ki is kéne őket immár hagyni.

Ebbe belegondolva megijedtem, két szék közé kerültem: egyrészt az eredeti fanficet akarom megírni, mert tényleg tetszett, ahogy összehoztam, másrészt komolyabb figyelmet érdemelne a történet, mint pár követőt egy blogon, és hiába nőtt a szívemhez, mégis csak szeretném kisajátítani teljesen, hogy valóban az enyém legyen, ne csak egy lenézett és komolyan nem vett fanfic. Ámbár ha úgy döntök, hogy átírok, akkor meg mit kezdek vele? Értelmes lesz úgy? Mert úgy látom, nem igazán tudnám betömni a lyukakat, amiket a fanficből saját sztorivá emelés lyuggat belé.

Megtehetném, hogy elkezdem fanfictionként, aztán majd neveket átírok és finomítok, mert addig majd hatszor megvilágosodom, és megcsinálhatom, hogy közzéteszem a fanficet, emellett megpróbálkozom kiadóknál, de nem érzem úgy, hogy ez etikus lenne. Dönteni kell, és ez most egyfajta teszt is számomra, önmagam mérem fel, hogy mennyire komolyak a szándékaim: meg fogok maradni a fiókba író szintjén, és mindig csak magamnak írok meg fanficeket, vagy teszek egy centit előre, és megszülöm végre a saját magam könyvét, amit lehetőségem is lenne a polcra tenni.

Persze fanfictiont is kiadathatok, láttam is már rá példát, de számomra az írás, maga a megjelentetés és a kiadás többet jelent, minthogy a saját hiúságomat legyezgessem és kiadassak valamit saját magam költségére magánkiadásként, ami egyáltalán nem is kiadnivaló, de azért jól mutat a polcomon, haverok előtt.

Megint forrófejű vagyok, hogy nem tudok dönteni, és megint mindent akarok egyszerre, de tenni nem igazán teszek az ügyért... Hogy a végső döntés mi lesz, egyelőre nem tudom biztosan, inkább próbálnám meg megvalósítani mindkét történetet, mindesetre az alternatív karakterek lassan meg is vannak, az ujjaim is átírásra késznek érzem, de a történet, amit annyira vágyok leírni és hogy elolvashassam én magam is, inkább a fanfiction – akkor is, ha szomorú, akkor is, ha sírva írom a drámai részeket, akkor is, ha bődületes nagy baromságokat zagyválok benne, de az enyém, közel áll hozzám, talán életemben először viszonyulok így, ennyire komolyan a saját munkámhoz, és egyszerűen készen akarom.

Hogy mikor, azt nem tudom, talán megint csak a szám nagy és buzog bennem a tettvágy, de tenni nem fogok végül semmit.

Olvass tovább

Szívem csücske, Március

Igen, tavasz van. Az időjárás és a csillagászat szerint még nem, de kérem szépen, március az már tavasz, akkor is, ha pár éve március 15-én szakadt a hó, és csúszikált a buszom hazafelé.

Nehéz hozzászoknom, hogy máris a harmadik hónapba léptünk, és ez a hatvanegyedik napja az évnek – annyira szalad az idő és olyan rohamosan változnak a dolgok, hogy éppen elég lépést tartanom, bár aligha sikerül.

Nem tudom, mit hoz ez a hónap, de örömmel állok elébe, blogolás tekintetében pedig szeretnék nem annyira elmaradni, mint februárban tettem... Ó, Február! A kedvenc hónapomnak vége, és megint úgy érzem, jobban mondva minden évben ugyanaz a szitu: eltelt a rövid hónap, és cseppet se használtam ki.

Néha megrémiszt mennyire rohannak a percek, én pedig azon kapom magam, hogy alig csináltam valamit. Nem szeretném, ha elmúlnék én is az évekkel anélkül, hogy bármit is elértem volna – éppen eleget csücsültem a popsimon a csodára várva, most már tenni akarok, most már le akarok tenni valamit az asztalra, most már ideje lenne megírni valami regényfélét is, nem csak vesztegelni az időt, és ellézengeni az évet.

Szóval, kedves Március, örülök néked, várom a langy tavaszi szellőidet és a trillázó madarak énekét, és bár igyekszem magabiztosan venni az akadályokat, amikkel majd szembe kell néznem az új hónapban, azért kérlek, legyél szelíd és ne bánts, hiszen a kedvenc időszakomhoz érkeztünk végre, jön most már a Tavasz!

Amíg pedig újra kisüt a nap...

Olvass tovább