A nap perzsel, már-már éget a levegő körülöttem. Kezemet a homlokom fölé tapasztva próbálom enyhíteni a vakító fényt. A meleget sugárzó égitest már túlhaladt a delelőn, és én még csak most keltem fel.
Azt gondolják, fél napot átaludni semmitmondó, lusta cselekedet. Pedig nem... nem igazán az. Álmokat látok, értelmetlen képsorokat, amik között tehetetlenül ugrándozom. Fogalmam sincs, mit sejtet az egyik, de én már egy másikban találom magam, különféle helyzetekben, különféle szerepekben, más-más nézőpontból látva az eseményeket.
Úgy érzem magam, mint egy vándor utazó, aki mindenhol ott van és mindent lát. Emiatt pedig sok mindent tudok és csalódom, hogy legbelül nem tartozom sehová. Senkihez.
Csak áltatom magam. Mit keresek én itt ezen a világon? Mi kellene, hogy a feladatom, a terveim legyenek? Ki vagyok én, és mi célból születtem? Nem találom a helyem sehol. Úgy érzem magam, mint egy üres test, amiből hiányzik valami. Nem az érzelem. Érzéseim vannak, az egész palettát bemutató emóciók, sok olyannal, melyeket legszívesebben kihagynék.
Nem hiszek abban, hogy csupán a másik felemet kellene megtalálnom, és egésznek érezhetném magam. Az ilyen túl szép, túl egyszerű, és túl... visszataszító. Nem akarok másoktól sem függeni, nemhogy egyvalakitől, aki a vesémbe lát. Hisz hiába találnám meg azt, akitől megszűnik az üresség, nem biztos, hogy ő akarna engem ebben a formában, ahogy az sem biztos, hogy találkozom vele. Mert éreztem én már egy röpke pillanatig, hogy egész vagyok - életem legcsodálatosabb tavasza volt. De ez a mágia nem tartott sokáig és nem volt elég erős, hogy türelmesen várjon, fél lángra eresztve.
Az öröm és a jóság elmúlt, én összetörtem. Aki elárasztott engem a tökéletesség érzésével, eltűnt, eltávolodott, mint a felszálló köd, engem pedig magamra hagyott csupa-csupa felerősödött negatív érzéssel. Harag, irigység, bosszúvágy, csalódottság. Csalódtam benned és magamban, csalódtam, hogy el tudtál vakítani. Ha nem te vagy az én emberem, aki teljessé tesz, nem volt jogod elkápráztatni a fényeddel. Mert nem vagy az enyém, s én nem lehetek a tiéd, de most már senki sem pótolhatja az érzést, amit keltettél bennem. Gonosz vagy, egy gonosz csaló, ki meggondolatlanul tepersz át lelkeken, s döntöd rombolásba őket.
S mindezt akarva vagy akaratlanul? Ahogy elnézlek, már nem tudom, ki vagy, pedig valaha azt hittem. Már nem tudom, ki vagyok én hozzád, pedig valaha reménykedtem benne. Egy arc vagy, egy jelenés a többi közt, bár számomra mégsem tudsz egybeolvadni a tömeggel. Megakad rajtad a szemem...
Távolba nézek, az ég alját haragos-kék felhők karcolják. Leeresztem szemem elől a kezem, és elmosolyodom. Bárcsak vihar lenne, tomboló, földbe markoló! Kint állnék az esőn, hagynám, hogy a természet kimossa belőlem a csalódást, a keserűséget. A vágyódást és a hamis illúziót, mit te keltettél bennem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése