Parazita

Sziszegő kígyó módjára körém tekeredtél, megigéztél álnok szavaiddal, kihasználtál, álszereteted összeroppantotta a csontjaimat, mégis engedtem a hamis, ártó melegségnek, hogy tönkretegye a lelkem. Szerettél, mikor a hasznomat vetted, mikor asszisztáltam a céljaid elérésében, szeretted, mikor kioktattál, és többnek, jobbnak látszhattál, mint én. Mérged nem csak megbénított, meg is rontott, mint afféle veszett kutya, éhezek utánad, holott csak ártani vagy képes nekem, kiszipolyozni belőlem a jót, az életet, az ihletet. Azt mondtad, szeretsz, de azt is csak ímmel-ámmal, egoistán, közben folyton ellöktél, akár egy rongybabát, s mégis, mint a naiv gyermeki rajongó lélek, úgy imádlak én is a mai napig. Mit nekem tanítottál, űzöm én is, rontásként telepedik rám kártékony örökséged. Gonosz vagy, egy förtelem, önmagad kéjsóvár zsarnoksága termelte mérgedben rostokolsz, segítségért kiáltanál, de nem hallja meg senki, túl mélyre temetted önmagad, az álca megtévesztő. Érzed, hogy kifut alólad a világ, haldoklik a lelked, másokra vágysz, vonz a belőlük áradó energia, mohón táplálkozol mindenkiből, aki csak egy percre is a bűvkörödbe zuhan. Kapaszkodsz mindenbe, az általad keltett illúzió elvakít, nem tudod, mi a valóság. Gerinctelenséged önmagát fojtogatja, belsőm érted kiált, a méreg kiürülne belőlem, s testem sokkot kap förtelmes hiányodtól, elmarsz bennem mindent, s szépnek, kívánatosnak tűnik, ami nem való. Annyira szorítod magad, hogy már nem is látlak, csak a fejemben élsz, mint valami kísértet; zargatsz, hogy lenne még jó, ám valójában soha... Segítenék én rajtad, mert szeretlek, önmagamat látom benned, de nem tudok, nem lehet. Csak tükröt tartottál elém, csak magamat láttam, nem téged. Látom már, mit teszel, de kevés vagyok hozzád, nem tudom elnyomni a benned burjánzó veszedelmet, nem tisztíthatom ki az elméd. s nem tudom, valaki is képes-e rá, vagy már magadon is halálos sebet ejtettél. Áldjon meg az ég, ha én nem vagyok rá képes, találj magadnak ellenszert, de hagyj engem békén, tűnj ki a fejemből, ne rombolj tovább, ne játssz az érzelmeimmel. Ne pusztulj el, csak használd a fantáziád, az erőd, gubózz be és legyél tarka pillangó, mely vidáman lebben a langy szellőben, gondtalanul, boldogan.

Olvass tovább

tervezet, tervezet

Drága édesapámtól ért a hír: ma reggel, az egyik rádiós showműsorban szóba került egy jövőre szóló tervezet, amely szerint ezután nem lenne kötelező általános iskolai tanórák között a – tessék megkapaszkodni – NYELVTAN, hanem csak választhatóként azzal az indoklással, hogy a helyesírási programok világában ezt tanulni csakis felesleges lenne. 

Felesleges? Felesleges?! Most komolyan... Felesleges, mikor – ha jól értelmezem azt a magasztos „helyesírási programok” elnevezést – magának a Wordnek is vannak éppen elég bődületes helyesírási tanácsai, ahogy a Google Drive-nak és társainak, na meg csak körül kell nézni ahhoz, hogy megcsodálhassuk azt a rengeteg embert, akik a minimum nyolc évnyi helyesírás-tanulás mellett sem képesek egyetlen ép mondatot megalkotni. Zárójelmentesen zárójelben itt még megjegyzem: közülük nem egy az olyan leleményes lélek, aki még írói pályára libbenne a szélben.

Távol áll tőlem a politika, őszintén szólva soha nem is érdekelt különösebben, hogy mit csinálnak az okos emberek ott fent a díszes pösti épületben, s mivel én annyira eszes nem vagyok, nem is ítélkezhetnék a munkásságuk fölött, de ekkora bullshitet, mint ez, én még életemben nem hallottam, pedig abból is volt már kétszer tíz esztendő, plusz kettő, és elég sok érdekes emberrel hozott össze a sors a világnak eme kicsiny szegletén. Mert mire is van szükség itthon? Az igénytelen népbutításra, amit az augusztus 20-i Fluor Tomi koncert tökéletesen jellemez, és mi mással lehetne még hülyébb rabszolgává tenni az amúgy is elég rendesen elcseszett magyar nemzetet, minthogy törvényesen szarhasson a tudásra éhes okostelefon által művelt diák a nyelvhelyességre...

Olvass tovább

Haszontalan

Május 31-én múlt ez a blog 2 éves... Emlékszem, milyen örömmel és lelkesedéssel álltam neki azt képzelve, hogy majd rengeteg olvasóm lesz, kommentem, online barátom, és mindenki el lesz ájulva a szavaimtól. Ezek közül egyiket sem értem el, sőt, az egész két évet kibaszott nagy haszontalansággal töltöttem.

Kezdetnek azzal, hogy elmentem egyetemre: mások azért folytatják a tanulmányaikat, mert van valami álmuk, céljuk, el szeretnének valamit érni az életben, egyeseket csak a szülői akarat hajt tovább. De én? Elmentem megérzésből, csak azért mert hallgattam a belső hangra, hogy menjek el Pé citybe, csak úgy, passzióból. Az első félév olyan kecsegtetőnek indult, mondjuk sejthettem volna, hogy túl álomszerű és nem lehet tartós a happiness, bár a szobatársam, meg egyéb magánéletbeli kisebb-nagyobb katasztrófák okoztak kellemetlen perceket, mégis megvolt bennem az akarat, mert valahogy tetszett, oldottabb volt, mint a gimi, több önállóságban fürödhettem; ki ne élvezne egy kis nyugalmat a szülői szigor elől?

Aztán jött a fekete leves, a megcsúszás a lejtőn, amin azóta se sikerült megkapaszkodni. Második félévben nem kaptam szoctámot, fogalmam sincs, miért, de inkább osztották annak, akinek semmi szüksége rá, innentől kezdve csomó idiótaságot csináltam. Kiábrándultam az egész szakból, ahogy kezdtek bejönni a semmire se jó tölteléktárgyak, amik csak arra valók, hogy meghúzhassák az embert, én mégis ott maradtam. Alvászavaraim is kialakultak, amik azóta is tartanak, minden éjjel valóságos szenvedéssel alszom el, az álmaim pedig nyomasztóak. De ezek csak álmok, a valóság sokkal szörnyűbb, minek is foglalkozni velük? Csak egy pillanatig bántanak, a valóság maradandóbb.

A valóság pedig az, hogy valahol lefordultam, ahol nem kellett volna, túlságosan elvakított a Nap, és nem vettem észre a jelzést, hogy maradjak a saját ösvényemen, ez a balút pedig csomó idiótaságot hozott ki belőlem.

Kezdetnek azt, hogy többnek ítéltem egy ingatag ismertség - ami idővel amúgy is semmivé foszlik, mert semmi nem tart örökké, minden csak ideiglenes - miatt a városban maradni, mint a magával a tanulmányaimmal való foglalatoskodás végett. Heti többezret elszórni csak azért, hogy legyen éppen kinek elszavalni a bánatom meg a személyes dolgaimat igazán botor dolog, elvégre ha még csak nem is pasi az illető... Ha a jövendőbeli egyetlenem miatt csinálom mindezeket, arra talán ott lett volna a szerelem ostobaságának mentsége, de nem, én fizettem egy barátságért, egy nem létező ábrándért, amiről ma már megtanultam, hogy soha nem is létezett, csak a vágyaim vetítették elém az egészet, csak akartam, hogy legyen, csak felturbóztam a semmit. Egyszerűen csak szeretném, ha lenne egy testvérem, egy valós, aki közel áll hozzám, aki megért, aki mindig itt van, de ő nincs, nem létezik, valamiért elvették tőlem, elhagyott, vagy kiutáltam. És ez az űr fáj, elmondhatatlanul sajog egész életemben, nem értheti meg senki, még te sem, vagy Ő, ez a hiány pedig betölthetetlen.

Amit megtanultam ezalatt a két év alatt, hogy - hangozzon bármennyire is szappanoperaszerűnek - soha semmit nem való mások orrára kötni. Ha a hatalmas kötelékek elporladnak, csak a kellemetlenség marad rád, hogy beavattál másokat a személyes dolgaidba, a másik pedig, hogy folyamatosan ellopják tőled az ötleteidet, aztán ha szembesíted őket, még nekik áll följebb, aztán be sem ismerik, mondjuk nem is tudom elképzelni, hogy van pofájuk mindehhez, mikor te amúgy is látod, hogy mi a helyzet, erre még teszik az eszüket, és lebeszélik a Holdat a helyéről.

Egy szó mint száz, egyedül vagyok, egyedül vagy te, a szomszéd néni, a Pista bácsi, még Imolka is, Piri néni kishörcsöge. Azt nem fogadom meg, hogy többet nem hallgatok a megérzéseimre, mert többnyire mellőzöm őket, amikor segítenének, és csak akkor fogadom a tanácsaikat, amikor elbaszok mindent, és ha az esetek többségében elcseszem a dolgokat, akkor is vannak; ők velem vannak mindhalálig, és ha félre is értem, amit mondanak, mégsem sértődnek meg, hanem kitartanak mellettem és tovább csilingelnek az én javamra, ezeket a dallamokat pedig egy nap talán képes leszek helyesen kihallani.

Olvass tovább

Emberek és az ő nyavalyáik

Azt mondják, mi, emberek állunk a képzeletbeli piramis csúcsán, mi vagyunk a fejlettebbek, az okosak, az irányítók... Néha kétlem. Vegyük például az állatokat. Lehet, hogy szerintünk, okos, fejlett, irányító emberek szerint ők buták, az ösztöneiknek élnek, nem tudnak beszélni, és a többi, de úgy vélem, ez nem igazán helytálló gondolat. 

Vegyük például az oroszlánokat! Leopárdokat akartam, de róluk nem tudok annyi mindent, az állatok királyáról meg csak van sejtésem, na meg a csillagjegyem is az, mondjuk ettől eltekintve mondhatok én is hülyeséget. Nincs kizárva. De akkor az oroszlánok, nagyok, erősek, büszkék. Olyan nemesek. Falkákban élnek, és megvan köztük is egyféle társadalmi hierarchia, hogy ki a főnök, és ki nem, mondjuk ez a legtöbb falkánál így van, mégis törődnek egymással. Lehet, hogy egy madár nem tudja visszatenni kiesett fiókáját a fészekbe, és otthagyja, mert nem tud mit csinálni, de úgy érzem, a színes állatvilágban sokkal több a törődés és a szeretet, mint az emberek között.

-- Igen, ezt most jól elsarkítottam, de elgondolkodtam, hogy voltaképpen mit is akarok az állatokkal, és lehet hülyeséget beszélek... Na mindegy. --

Mert mikor keresek meg valakit, én, az okos, fejlett, irányító ember? 

1. unatkozom
   
   
   Az időt valamivel el kell tölteni, te meg éppen megfelelsz erre a célra. Legyünk legjobb barátok! (Legalábbis cirka öt percre...)
   
   
2. kíváncsiság
   
   
   Jaj, olyan régen beszéltünk, mi van veled, nosza mondd el, hadd adjam tovább a fél megyének!
   
   
3. nagyzolás
   
   
   Jaj, most kaptam egy csilli-villi iPhone 17-et, hadd dicsekedjem agyon magam, tudom, hogy neked nincsen még!
   
   
4. önérdek
   
   
   Nekem nincs meg az új tenisz játék Xboxra, de neked megvan, gyorsan rád írok valami túlmázolt rizsaszöveggel, add már lécci oda!

És a többi, és a többi... Van-e olyan, hogy színtisztán azért keresek meg valakit, mert törődöm vele, mert érdekel, mert szeretem, fontos az életemben, és szabályosan fáj az a lyuk, ami a hiányával keletkezik? Makulátlanul, száz százalékig nincs. Itt vagyunk, már a tököm se tudja számon tartani hány milliárd emberi lény, sürgünk-forgunk egymás között így vagy úgy, mosolygunk, kedveskedünk, de mindenkit valami önérdek hajt, a saját terveit akarja mindenáron megvalósítani, saját magamutogató vágyait akarja kiélni. Nem mondom, hogy nem törődünk egymással valamilyen szinten, de vegytiszta érzelmek nincsenek. Lehet, hogy érdekel, mi van veled, de közben hajt az önérdek, űz a saját vérem, hogy a porba tiporjalak, hogy bántsalak, mert túlságosan közel vagy hozzám, mindig kéznél, és meg kell bolondulnom egy percre, vagy kettőre, háromra, ezerre, hogy érezhessem betölthetetlen hiányod.

Tegnap szombat volt – s mint a szombatsághoz híven szarul is alakult, kezdve azzal, hogy felébredtem reggel. Nem, most éppen nem azzal a kamu tiniszöveggel akarok jönni, hogy „Ejj, de rossz az életem, és depis vagyok, és meg akarok halni...” Egyszerűen csak olyan kibaszott szép, jó, kellemes, leírhatatlanul gyönyörűséges helyen dagonyáztam álmomban, hogy legszívesebben üvölteni lett volna kedvem, miért ébredtem fel. Legalább hadd álmodhattam volna picivel tovább, ha a való életem bármennyire is szép, nem ennyire pöpec. De baszottul optimista vagyok 2013-ban is, és örök hála érte, hogy ennyi jutott! 

Aztán... Bár felébredtem, elég tűrhetően alakult ez a második áprilisi szombatom szombathoz képest, és a szombatságot sem éreztem, amíg sikeresen fel nem kaptam a vizet véletlenül megint ugyanazon. Most nem tudom, részletezzem-e, vagy diszkréció és tolerancia, és egyebek, és nem kéne kiírnom magam, de annyi idióta ír ki annyi mindent, amire azt hiszi, hogy remek, és ez az én blogom, és azt írok, amit akarok, de ezzel a kijelentéssel beszoptam, mert az meg az övéké, és ugyanebben a kifogásban megmaradva ők is úgy erőszakolják az internet kusza halmazába a saját hülyeségeiket, mint én az enyémeket...

Tehát mi a konklúzió? Szar az egész, és pont. Az emberek okosnak hiszik magukat, csak azért, mert valahogy elértek egy olyan szintet, hogy négy helyett két lábon ugassanak – bár a kutyákat nem kéne ide kevernem, hiszen ők aztán tényleg zseniális teremtmények, akárcsak a delfinek –, a világot az irányítja, aki szerencsés helyre pottyan ezen a szaros bolygón, amit mellesleg úgy pusztítunk, hogy az már fáj, idióták kezében van a hatalom, az esély, te pedig el vagy nyomva, mert nem voltál szerencsés, és/vagy totálisan balfasz vagy...

De nem akartam politizálni, csak azt, hogy:

A tegnapom. Könnyes, borzalmas, szörnyű, szépséges, bosszantó, ábrándos, tüneményes, kétségbeesett, reménnyel telített, kiábrándult, verőfényes szombat volt vattapamacs felhőkkel a mesés kék égen. Sírtam, nevettem, elérzékenyültem, döntöttem, lelkekkel játszottam, csak mert megtehettem, mert szeretem a hatalmat érezni a kezeim között, fejetlen vagyok, szenvedélyes és hirtelen, Karamella szerint akár egy valóságos Petőfi...

És ha már karamell, az is tejes, olyan kedves-finom, édes. Tegnap elrontottam a karamellem; mohón magamba faltam, aztán leégettem, és kidobtam, utána pedig mivel nem volt több cukrom, kimentem Érte a szemetes kukához, és visszahoztam.

– de túl költői vagyok. Meg nyálas és szánalmas.

Egy szó, mint száz, a törődés, az érzelmek, az emberek, és az állatok. Karamella. Tegnap csúnyán viselkedtem valakivel, aki nem létezik, akit nem ismersz, de nekem fontos, és bár nem használom ezt a szót egyéb személyes problematikákból kifolyólag, mégis a barátnőm, akit szeretek. Sőt, nemcsak tegnap csesztem bele a lelkivilágába – amihez aztán nem is lenne jogom –, egész évben; elrontottam a barátságunkat, pedig az olyan különleges volt, olyan szép, ragyogó és tiszta, de aztán én megmérgeztem, és örülhetek, hogy mindemellett még szóba áll velem, és nem akarja egyéb életlen szerszámokkal eltávolítani a nemlétező heréimet. 

Karamella, mindig téged bántalak meg, mert te vagy hozzám a legközelebb, utána meg van pofám, és rohanok hozzád mégis. Mikor elkezdtem nagyokosan hadoválni a bejegyzés elején, a fejemben volt, hogy miért teszem ezt, de már elfelejtettem... Vagyis mire leírtam az előbbi mondatot, eszembe jutott, de úgy döntöttem, túl nyálas, túl mézes-mázos. Vagyis igazából nem. Inkább őszinte.

Isten tudja, miért, vagy hogyan, de valahogy elviselsz, beetted magad oda, ahova minden érzelmet helyeznek az emberben, ennek ellenére mégis tudlak bántani, és azt hiszem, azért, mert nemcsak próbára akarlak tenni, hogy meddig viselsz el, hogy meddig vagy itt, hogy állj már végre a lábadra, és ne legyél egy szubmisszív kis herélt kos, hanem azért is, mert túlságosan itt vagy, és egy részemnek ez fura, hogy valaki itt lehet, aztán persze tudom, hogy az idők változnak, és majd nem lehetsz mindig itt, de nekem mégis kellesz, mert olyan szuper ez az egész, de nem lehetek ennyire önző, és inkább távolítanálak el szikével, vagy bármivel, idő előtt, hogy megszokjam, hogy nem vagy itt, ne érjen egyszer majd váratlanul, és fel tudjak készülni... Mert nekem ez ilyen bonyolult, tudod? Mindig minden bonyolult.

Tegnap azért volt pofám újra megtenni, amit annyiszor előtte, azok után, amiket még többször csináltam, mert rám törtek az emlékek, hogy mit veszítettem, és mit hagyok ki, s bár egy részem azt gondolta, így van jól, hiszen megannyi emberrel tettem már ezt azelőtt, mégis szurkált, hogy ezt csinálom, hogy megadtam magam, aztán kibaszottul szégyelltem a pofám, hogy ezt folyton eljátszom, és nincs értelme az egésznek, hogy mindig patáliázok, aztán meg vissza akarom vonni, semmissé tenni... Néha, olykor, amikor elkap az indulat, az érzékeny lelkem elázik a heves érzelmekben és elkavarodom, semmissé akarom tenni a barátságunk, mert nem érzem helyesnek, hogy nekem ilyen lehet, úgy érzem, kihasznállak, lehasznállak és lefoglallak, leszívlak, hogy elvesztegeted rám az időd... Nem érzem fairnek az eddigi lelkekkel szemben, akiket magam mögött hagytam, hogy velük elbántam, veled meg valamiért nem vagyok képes. Néha, olykor, alkalmanként, egyre többször semmissé akarom tenni a köztünk lévő valamit, hogy ne is legyen, mert csak nem szabadott volna létrejönnie, és túl sok felelősséggel jár, túlságosan fájni fog, ha már nem leszel, én pedig hogy viselem el... Ezek komoly dolgok, ha én valakit szeretek, hiába bántom, ha őt bántják, az fáj, azt csak nem hagyhatom, de én mégis bántom – ki érti ezt? De így van mégis. Bonyolultan működök.

Most én is sírok, nem is tudom már, miért, hogy az önbecsülésem siratom, vagy hogy hülyének néznek, vagy hogy ezeket a sorokat sose teszed magadévá, mert úgy érzem, túl... émelyítő, túl veszélyes. Vagy az örökké bennem szúró hiány miatt folynának a könnyeim, amit senki se pótolhat, de úgy érzem, neked mégis sikerült? Köszönöm!

Olvass tovább

Lehetőségek

Égi magaslatok és hullámvölgyek. Sorra váltakoznak az életünkben, kinek így, kinek úgy. Mégis, mikor úgy érzed, régóta időzöl már a völgyben egy sáros pocsolyában, akkor kezdesz kicsit bekattanni... Vagy legalábbis én. Annyiféle lehetőség kering körülöttünk, és mindig kell választani. A pirosat vegyem fel, vagy a kéket? Mi van, ha rosszul döntök? De az is lehet, hogy csak én csinálok ekkora problematikát mindenből, a megoldás pedig egyszerűbb, mint hinném.

Tegyük azt, amit a szív diktál? Egyszerű, nyálas kijelentés, de mégis oly sokszor mondják... Felelőtlenül. Mi van, ha az én szívem haraggal telik meg olykor, pusztításra vágyik, bosszúra... Akkor mindent diktál, csak éppen tolerálható dolgokat nem, de az idióta mondás szerint tegyem mégis azt? Megteszem, de semmivel sem jobb.

Olyan egyszerű, mikor hagyom, hogy a negatívitás szenvedélye, egy pillanatnyi szeszély vezessen, és mindig azt hiszem, hogy akkor vagyok igazán én én, akkor vagyok önmagam, és hogy jól csinálom, amit. Hogy azt kell csinálnom, elég a lagymatagságból, meg hogy hagyom magam elnyomni, kontrollálni, feltartani, akadályozni. De utána sose könnyebbülök meg, mint aki rátalált élete ösvényére, és egyfajta örömmel vegyített nyugodtság lengi körbe. Akármit csinálok, úgy érzem, vesztes vagyok, hiába oldok meg valamit, ezernyi másféle baj sorakozik az ablak alatt, én pedig nem tudom, mit csináljak. És ez mérgezi a lelket, a folytonos kudarc-érzet, az elkeseredettség, bár már inkább érzem úgy, hogy csak én lennék elcseszett.

Olyan... nehéz jó döntést hozni, mikor annyi lehetőség vesz körbe. Honnan tudhatnám, hogy melyik lesz nyerő, melyik az, ami igazán én vagyok? Miért nem tudom, más miért tudja? Miért cselekszem annyiszor mégis olyan bután? Legszívesebben elzárnám magam egy olyan helyre, ahol választ kaphatok a kérdéseimre, nem zavar senki, és én sem zavarhatok senkit. Hol van az a hely? Álmomban? A karjaidban? Sorok között, egy képen, vagy elég, ha lehunyom a szemem?

Dühös vagyok és elveszett. És még csak ki se írhatom magamból, de legalább gondolatban üvölthetem...

Olvass tovább

A world full of idiots

Mikor már azt gondolnám, képben vagyok az emberek ostobaságát illetően, mindig sikerül meglepni  valakiknek. Én elfogadom, hogy mások vagyunk, különböző jellemzőkkel, kívül-belül, más értékrenddel, ízléssel, etc. De hogy valaki azzal akarjon bevágódni, hogy leszól valamit, aminek a miben voltát fel nem fogni se képes, mégis olyan hévvel fujjogja le, mint anno a keresztes hadjáratokat vezették, de annak legalább volt valami elhintett értelme, az már igencsak vérlázító.

Először is, jó lenne, ha a többség nemcsak sminket kenne magára, hanem felszedne némi műveltséget is, aztán megtanulhatná, hogyha alapból nincs igaza, nem terjeszt ökörségeket. Aztán valahogy el is kéne jutni arra a szintre, hogy ne csak lássam, de meg is értsem a dolgokat, illetve nem próbálok azzal figyelmet szerezni, hogy belekötök valamibe, amin egy piszkos folt sem található. De olyan jó szembemenni az árral, csatlakozni egy-egy sodráshoz, és azt hinni, hogy hú de kibaszottul tökösek vagyunk, nemde?

Nem vagyok képes megérteni, miért kell folyton hibát keresni mindenben, leszólni, ahelyett, hogy magába nézne mindenki, és belátná, hogy a tökéletes ugyan nem létezik, de valami jócskán súrolhatja azt? Miért kell azt terjeszteni, hogy valami szar, ami egyedien, kiemelkedően szenzációs, miért kell azt mondani, hogy valaki playbackel, csak mert nincs egyetlen hamis hang, egyetlen félrepengetés, egyetlen félrecsapás? Igen, a Muse-ról beszélek, és a tegnap esti baszott jó Brit Awards nyitófellépésükről. Az, kérem szépen, ugyan nem volt playback, és aki ezt ki meri ejteni a túlrúzsozott száján, meg le meri írni az apuci meg anyuci pénzén vett hiperszuperoltáricsúcs telefonján, annak nemhogy a hallását kéne megnézetnie, de egyenesen le kéne vetni a Mount Everestről, főleg azután, hogy meri ócsárolni, meg olyat terjeszteni, ami mérhetetlen nagy blődség... 

A jövő ezeknek az útszéli picsáknak a kezébe kerül, akiknek nemcsak az értékrendje korcsosult, az egész világképük elcseszett úgy, ahogy van, de azt hiszik, övék a világ, és röhögve köpnek a szemedbe, csak azért mert több zsebpénzt kapnak és több férfi nemi szervet vesznek a szájukba, mint te. És még az a tévképzet is él a kicsiny kis agyukban, hogy mindez annyira kúl... Egyszerűen felháborító.

Olvass tovább

Lojalitás

Magamban hordozom már egy ideje a keserűséget, igaz, próbálom feloldani, és nem mérgezni vele a lelkem, na meg a környezetem. Van, amikor azt gondolom, sikerül is, de újfent elkap a csalódottság is, a bánat, a düh, és akkor úgy érzem, nem vagyok képes magam mögött hagyni, mert egyszerűen csak nem lehet, hiszen kellemetlen, hiszen fáj.

Emberek. Sokféle lélek él ezen a bolygón, sokféle érdekkel, nézetekkel, hasonlóságokkal és különbözőségekkel, egy azonban mindannyiunkban közös: az önérdek. Ez irányít, ez motivál, ez hajt, hogy nekünk jó legyen, és legyek bár elfogult és tévedjek, de nem igazán hiszem, hogy lenne a földön olyan személy, aki színtisztán képes mások érdekeit nemcsak szem elé helyezni, mert az könnyű és egyszeri alkalom, hanem szem előtt is tartani mindvégig. Vagy ha létezik is, a legdrágább kincs a világon, és többnek kéne gazdagítani ezt az eltorzítottá tett helyet.

Azt gondolom magamról, hogy én igazságos lehetek, hiszen tisztában vagyok a mindennapi könyörtelenségekkel, igazságtalanságokkal, elítélem, megvetem másokban. Önmagamat mindig is afféle szuperlénynek képzeltem, hogy én igenis tudom, én igenis nem hibázok és nem vagyok rossz, olyan, mint ők, pedig ez nem teljesen igaz, sőt, voltaképpen lehetetlenség. Én magam is bántok meg másokat, még ha tudom jól, hogy milyen hatással lesz az illetőre, amit mondok, mégis megteszem, mert úgy érzem, a saját igazságomnak érvényesülnie KELL. Hiszen én tudom: én vagyok az áldozat, engem ért sérelem, és másoknak ezt tudniuk kell, hogyha megsiratnak engem, és a fenébe is, ne csak tegyék a szépet, hanem érezzék ugyanazt a kavargó maszlagot, ami belül szurkál, piszkál, zavar, háborgat, amit én is tapasztalok, ami leragad bennem. Pedig ez nem helyes. Nem vagyok igazságos én sem, csak a saját képzetem hajt, mindenkit a saját képzete irányít, mindenki azt hiszi, hogy neki az jár, és ha valóban jár, akkor törvényszerűnek, magától értetődőnek hiszi, mert  valóban meg is kapta, és csak annál többet vár el.

Az emberek, legyen bármilyen közhelyes és szappanoperaszerűen szívszorító megállapítás is, gyarlók, fösvények... Mindenki a maga malmára hajtja a vizet. Én is. És nem elég ezt tudni, látni, hogyha ebbe ténylegesen belegondolsz és átérzed, hogy te magad sem vagy az a szuperlény, akinek másokat elvársz, az nemcsak az egódat zúzza laposra, nemcsak rossz érzetet hagy benned, hanem sírni volna kedved, hogy ilyen világban élsz, hogy csak a pénz, csak a haszon, csak az ÉN, és voltaképpen senki nincs, egyetlen büdös lélek, akiben minden porcikáddal megbízhatnál, akire számítani nemcsak lehet, de valóban tudsz is. És ez rémülettel tölt el. Mert hiába érződjön bármilyen közel hozzád bárki is, előbb-utóbb az ő önzősége is feléled, téged elnyom, és nem is az fáj igazán, hogy nem tudsz neki adni, hiszen tudsz, mert ez belülről fakad, és ez a késztetés nem is késztetés, de magától értetődik, és nem tudsz tenni ellene, csak van... Az az igazán borzasztó, amikor észreveszed magadon, hogy azt érzed, te nem kapod meg azt a szeretetet, azt az odaadást senkitől, és az önzőségedet ez bántja, hogy te nem kapsz semmit. És ez az igazán rettenetes, hogy hiába jó adni, többet akarsz, mert önzőségben aztán nincs határ.

Olvass tovább

Új évben is minden a régi

Legalábbis nekem. Egy éve ilyenkor annyira izgatott voltam, mert valahol mélyen tudtam, hogy 2012 egy csodálatos, szuper év lesz - és az is volt, telis-tele jóval, rosszal. A rossz sajnos erősebben beleivódik az ember emlékezetébe...

Nem mondanám, hogy elégedett vagyok az évi teljesítményemmel; a sulit elrontottam, azóta csak még jobban elmaradok, sőt, úgy érzem, mindent elcseszek. Az írás, egy-két személyes kedvderítő dolog kárpótol, de mikor elhatalmasodik rajtam az a kétségbeesett érzés, úgy tűnik, nem elég az a mosoly, az a tündöklő angyali szempár, ami erőt adott megannyiszor. Az írás mindig örömet okoz, általa olyan helyekre repülhetek el, olyan világokban élhetek, ahol minden jó, ahol minden szép. De álomvilágba menekülni az élet problémái elől nem egy felnőtthöz illő viselkedés, és bár a boldogság illúziójával áraszt el, hosszútávon nem hoz megoldást. De mit lehetne tenni, hogyha hiába van bennem akarat, nincsenek meg a megfelelő eszközeim, és úgy érzem tehetetlen vagyok?

Nos, nem oldja meg a dolgokat ez sem, de csak bedugom a fülesem, elindítom a zenét, és máris jobb. Na meg nem hallom a dübörgéstől a laptopom zajait, amit fél éve csinál már lassan, és érgörcsöt kapok tőle...

Fogalmam sincs, hoz-e valami változást ez az év, annyit legalábbis, mint a 2012-es, vagy hogy az a jobb világ, amit emlegetnek, mikor jön el, de csak azt szeretném, hogy ami az óévben került az életembe, maradjon is velem életem végéig, illetve két dolgot igencsak meg kéne tanulnom 2013-ban:

1. ha a telefonodon észreveszed, hogy nem szuperál, ahogy kéne, ne legyél kuka, és vidd el a szervízbe, ha pár hónapos, ha nem -- később csak sokkal rosszabb lesz, hogy alig akar bekapcsolni, és szoftvert frissíteni se tudsz majd.
   
   
2. ha a laptopodon előjön a kékképernyő, aztán mindenféle hangot ad ki, végül pedig nem működik a DVD író sem, VIDD AZONNAL SZERVÍZBE, AMÍG VAN GARANCIA! Nem olcsó mulatság a zsebből való javítást intézni, mikor egy ócska pucolás belekerül párezerbe.

Ha már szoftvert frissíteni nem tudok, meg akartam próbálni rootolni a telefont, de félek, csak még jobban elcseszném, úgyhogy visszafogom azokat a sós cseppeket, amik szétmarnak, elindítom a zenémet, azokat a zavaró hangokat kizárom, és igenis pozitívan gondolkodom, mert egy rohadtul pozitív ember vagyok idén is.

Minden a legnagyobb rendben van!

Olvass tovább

Az a bizonyos csók

... amit drága múzsámtól kapok, és aki pont akkor szeretget agyon, amikor beindulnak a zh-k, és egyéb nyavalyák. De annyira tudtam!!! Na jó, talán mégsem voltam 100 %-ig biztos, hanem mondjuk csak 99,9-ig, hogy amint beindul a horrorgyár, és jönnek a vizsgák meg egyéb cukiságok, jönni fog az ihletáradat is.

Jaj, anyám, olyan förtelmes volt, hogy itt zajongott a sok-sok ötlet a fejemben, de nem tudtam fogalmazni, aztán máskor is erőltettem ilyenkor, és elég szépen haladtam, de a második bökkenő: nincs időm. Vagy csak hivatalosan nincs. Mármint csak tudom, hogy nem lenne időm, mert csinálni kell az egyéb kis bigyókat, és persze nem készülök a nap 24 órájában, mégsem volt most pofám letojni az egészet, és csak annak időt szentelni, amit akarok... Valahogy nem ment, blokkolt.

Tegnap délután már legszívesebben felrobbantam volna, hogy itt van az egész szaros cucc a fejemben, de nem tudom összerakni, és nincs időm erőltetni, ez meg persze csak annál jobban frusztrált... aztán kedves kebelbarátnőm, akit most nem nevezek nevén, vagyis de: elnevezem Mézespuszedlinek, mert ha szokásomhoz híven kezdőbetűzök, az túl árulkodó, és csak nem akarok figyelmetlenül elejteni falatnyi kis titkokat... Szóval, drága Mézespuszedlim -- bocsi a névért, de ez jött a számra xD -- azzal a jótanáccsal küldött el életem legkedvesebbik helyére, hogy a zuhany alatt állva jusson eszembe valami fincsi dolog...

És hát eszembe jutott, és hát nekiültem, és hát nem is én lettem volna, ha a tananyagnak ülök neki és nem az írásnak... És ment! Az a 0,01 % arra voksolt, idén már nem fogok tudni írni, de mégis, beindultam, és csak whoah, meg huss, meg úúúúú... És ezt feltétlen muszáj volt kiörülnöm itten :D

Jaj, nem is tudom, mindenkinek van valami, amit csak úgy szeret, ami nem nagy dolog, de neki mégis fontos és sokat jelent, és még ha a szemei lecsukódnak, akkor se szívesen hagyja abba, és ez nekem csak az írás -- mindig ide lyukadok ki, sose tudok elszakadni tőle. A múltkor azt hittem, lehúzhatom a rolót, hogy besültem, de mégsem, és ez annyira hihetetlenül jó érzés... Mondjuk tudom, nem sok értelme, és nem is tuti, hogy valaha nagyon-nagyon híres leszek, de valahogy nem érdekel. Lehet buta vagyok, de szeretek a magam örömére írni, szeretem az egész micsodáját, ahogy pár elképzelt jelenetből, egy-egy álomból, elejtett szóból ötletelés, jegyzet, majd egy egész fogalmazvány alakul ki, elmondhatatlanul imádom az egészet.

Csak egy a bajom, hogy fucking nem látok semmit... Kéne egy új szemüveg... >.<

--- fel kell írnom, nehoyg elfelejtsem... Ha 2013-ban is tervezek blogozni, leszokom a címkézésről, vagy átvariálom őket, hogy értelmesebbek legyenek.

Nem sikerült a 366 napos tervem, pedig annyi minden történt, és csak olyan epic lett volna szépen felírni és rögzíteni mindent, legalább magamnak... Bele se merek gondolni, hány oldalt elmélkedhettem volna össze... Na de mindegy, elkúrtam, nem kicsit, nagyon, de ezek után majd ihaj-csuhaj lesz, és csak annál pöpecebb lesz minden ^^

Ps: meglep ez a kicsattanó hangulatom, pedig tökre fáradt vagyok, de írni akarok, és ez valahogy feldob... Mondjuk telefonon jobban láttam a betűket, gépen csak sejtem, hogy mi van a monitoron... Dinka voltam, hogy nem hordtam rendesen a szemüveget...

Na meg még valami: valaki, aki nagyon ráér, öltözzön már be úgy, mint én, és menjen be holnap zh-t írni helyettem xD

Szokásos cheerful dalocskám, amit hallottam, láttam élőben, éreztem is, mivel olyan kibaszott epic volt, ahogy ritmusra dübörgött a mellkasom -- ez az érzés hiányzik a leginkább... Szóval ja, majd nyerek a lottón, és minden nap koncertre járok :D

(Mézespuszedli, téged is viszlek ám, kell a tolmács, meg aki tud tájékozódni, tudod :P)

Szóval akkor a cheerful songom:

Olvass tovább

Pro és kontra

Szeretek írni. Valahogy mindig is könnyen, gördülékenyen ment, ha arról volt szó, hogy betűk kusza halmazával fejezzem ki gondolataimat. Sokszor hallottam, a "jól fogalmazol"-féle dicséreteket, de először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert végül is minek? Szerettem csinálni, szerettem, mikor fogalmazást kellett írni, jó jegyet kaptam, a helyesírásomra is mindig büszke voltam. Valahogy elég volt; talán nem is tudatosult bennem, mennyire jó érzés csinálni, hogy mennyire én lehetek, és mennyire kell nekem.

De aztán valahogy komolyabbá vált minden, jöttek a fix elhatározások, az írói név, aztán neki is álltam alkotni. Novelláim vannak, valahogy mindig sikerült befejeznem őket egy-egy nap alatt - néha még annyi se kellett hozzá -,  de hosszabbra sose futotta valahogy. Mindig csak elkezdtem, csak jöttek az ötletek, felírtam őket, de sose ment igazán, mindig inkább a novellák. És ez zavar. 

Ahogy komolyabbá, fontosabbá vált nekem az írás, úgy jöttek a problémák is, amik igencsak elvették a kedvemet. Ihlethiány; van ötlet, de nem tudom rendesen megfogalmazni; szóismétlés, tagolási problémák... Sokszor bosszankodtam, sokszor mondtam, hogy "Soha többet!", de hogy is hagyhatnám abba teljesen, végleg? Akkor nem írhatnék semmit, ha lenne később egy apró ötletem is, el kéne fojtanom, hiszen utálom, mikor kimondok valamit, aztán sose tartom be. Döntéseket kell hoznunk, és néha csak az tart vissza egy döntéstől, amit meg akarok hozni, hogy egy részem elképzeli az utána elkövetkező időszakot, és annak a részemnek, aki nem akar változást, aki görcsösen ragaszkodik a jóhoz, a megszokott múlthoz, szép emlékekhez, ez a jövő horrorisztikus, elbírhatatlan... Ő vesz rendszerint erőt rajtam, ez az én-rész, ez a jövőkép, és végül emiatt nem hozom meg azt a döntést, ami szüntelen fúrja az oldalam, újra és újra visszatér. Pedig...

Mi lenne, ha kitartanék amellett a döntés mellett? Nem írnék. Meg tudnám állni? Hiányozna? Később elmúlna a fájdalom, a késztetés? A szükséglet, hogy írnom kell? 

Kellene-e tényleg magam mögött hagyni dolgokat?

Úgy érzem, a pozitivizmus egyre inkább elhalványul bennem, ahogy közeledünk az év legrövidebb napjához. Mintha csak fenn akarnék tartani egy képet, mert szégyen lenne, ha feladnám, ha kudarcot vallanék. De örökké optimistán szemlélni oly nehéz...

A világ halad a maga veszte felé, az idő eljár felettünk, s én félek... Te sem leszel velem örökké, nem fogsz felhevíteni a fényeddel. Lesz majd idő, mikor nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mikor nem érzem, hogy a lelked melegít akár kilométerekről is. És ettől még jobban félek, mint attól, hogy ne írhatnék. De az írás is fontos. Írnom kell, hiszen csak ott lehetek veled igazán, ott vagyunk egyenértékűek.

De miért is kerülnek emberek, dolgok ilyen közel, hogy vasmarokkal ragaszkodsz hozzájuk, értékük van, nem is kevés, és csak olyan lehetetlen elengedni őket? Néha azt kívánom, bárcsak lennék érzéketlen, a maga céljainak élő, azok eléréséért mindent megtevő akarnok, s ne számítana semmi. Senki. Akkor egy lelketlen szörny lennék, egy érzések nélküli test, de legalább nem fájna és nem kísértene a rémkép, hogy egyszer valóban elveszítek mindent.

Olvass tovább

hatalmas nagy valami

Mostanában valahogy kiéleződik bennem minden. Eddig olyan jó kis móka volt a világ, itt volt a nyár, a szabadság, jegyet váltottam valamire, amire két év óta vágyom. Vagyis nem. Nem vágytam, mert valahogy elfogadtam, hogy az olyanok, mint én, számlákon aggódnak, nem azon, hogy eljutnak-e ide-oda, vagy éppen nem.

De most egy hét távlatában, úgy néz, eljutok valahová, és nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem. Oda fogok vajon jutni, ahová két éve akartam, vagy egy merőben más helyre? De persze merőben más lesz, hiszen semmi sem ugyanaz, napról napra változik az ember - de mégis vannak bizonyos állandó pontok is, na de erről majd később, ha nem felejtem el... Ha meg igen, akkor nem volt olyan fontos. Mostanában úgy programozom magam, hogyha nem marad meg valami a fejemben lévő merevlemezen, akkor azért, mert nem is volt olyan fontos. Mert ha fontos, akkor nem szabad elfelejtenünk. Én meg elfelejtek dolgokat, amiket fontosnak gondolok, de közben emlékszem olyasmikre, amiket meg nem gondolok annak. És vannak a naponta elő-előbukkanó kis apróságok, amik valahogy beleivódnak a bőröd alá, szüntelen itt vannak, és emlékezned sem kell rájuk, mert olyan természetesek már, hogy az lenne a fura, ha elfelejtenéd.

Szóval hogy is van ez?

De igen, ott tartottam, hogy a kiéleződés... Vannak bennem dolgok, itt böködnek, rágnak, és nem tudok kiigazodni magamon, mit kéne csinálni. Miért foglalkozom azzal, amivel? Miért nem foglalkozom azzal, amivel KELLENE. És valóban kellene a kellene? És minek vagyok itt, minek jöttem ide? Erre a helyre. Nem az iskola vonzott, hanem valami más. Nem tudom, mi, de csak jöttem a megérzésem, a fejem után. És szeretek itt lenni, de ha azt vesszük, nem is azért vagyok itt, amiért lennem kéne. És nem tudom, hogy ez jó-e. Az emberek tanulni, dolgozni mennek egy másik helyre, nem csak úgy megérzésből, csak úgy heccből...

Úgy érzem, elengedtem magam. Megfeledkeztem arról, hogy hagyjam meg azt a két lépés távolságot, és túl közel kerültem, túl természetesnek, magától értetődőnek veszek már dolgokat, holott nem kéne. Mert semmi sem állandó - és most ezzel ellentmondok magamnak, hogy mégis van valami, ami állandó, de akkor voltaképpen az sincs, csak annak hittem? -, és lazán kéne venni mindent, nem kapaszkodni semmibe, hogyha fordul a kocka, akkor ne érjen annyira hirtelen az a váratlan változás, amit az a kidobott szám hoz.

És akkor az állandó... Van valami, ami állandó? Úgy érzem nincs... Nő a körmöm, a hajam, a sejtjeim is elhalnak meg újratermelődnek, és egyéb dolgok, amikre nem emlékszem még az órai tananyagból, de ezek is csak megerősítenek egyelőre abban, hogy nincs semmi biztos pont. De miért is kell az a biztos pont? Nekem kell, szükségem van rá, mert a változás rémisztő, és lassú vagyok, és nehezen kezelem. Nekem kell valami, amibe kapaszkodni lehet, de ez is akkora egy butaság! Hát gondolom, jogosan húz fel, ha nem vagyok képes az önálló létezésre. Hogy nem vagyok képes önmagam lenni, önmagamban megvitatni dolgokat, minek kell mások elé tárnom őket, hiszen nem tartozik rájuk, az ő saját maguk sajátmaga tartozik csak, s legyen bármilyen empatikus, akkor se tudja megérteni az én sajátmagam-dolgát, ahogy én se a másét.

Lehet csak túl... erősen ragaszkodom a sajátmagam-dolgához. Segítséget kérni szép, és jó, amikor segítenek, jó, amikor másvalaki mond valamit, amire te alapból magadtól nem is gondolnál, és csak kitágítja a kis személyes magán-univerzumodat, de úgy gondolom, akkor is magamnak kéne kezelni tudni ezeket, hiszen én élek magammal, én vagyok itt iksz éven át, és akármennyire is avassak be másvalakiket, nekik halványlila fogalmuk sincs az egészről, hiszen én létezem ebben a burokban ezzel a személlyel, és ők csak egy kis szeletet kapnak, amit láttatok, amit szépen beburkolok és elfogadhatóvá teszek. És ez csalás. Ezek a "barátok" nem engem kedvelnek, vagy mit tudom, én mit csinálnak, amiért néhanapján felkeresnek, hanem azt, akinek gondolni vélnek, akiről azt hiszik, ismerik, pedig az csak - a jó öreg ogre-hasonlatnál maradva - annak a bizonyos hagymának csak egy bizonyos rétege. Nem más, mint egy kidekorált baba, amit én faragok nekik, ők pedig kifestenek.

És a biztos pont... Némelyek ezért hisznek istenekben, istenben? Vagy valamiben; egy madárban, egy zenekarban, egy... érzésben? Egy álomban.

Hinni olyan szép, annyi erőt ad, de mégis, én úgy érzem, képtelen vagyok hinni bármiben is. Ha majd egy hét múlva ott leszek, ha menni kell, ott állok, ott létezem, és önnön szememmel látom-hallom-érzékelem, valamit, ami eddig csak olyan elvontan, távolról létezett... akkor fog változni valami? Fogok hinni, vagy arra se leszek képes, hogy elhiggyem, hogy valóban ott vagyok?

Nem jó ez így. Túl sok van, ami fontos, ami számít, ami gyökeret vert bennem, és valamiért olyan nehéz, fájdalmas a gondolata, hogy elengedjem, kitépjem... S hogy miért akarnám? Mert semmi sem állandó. Legyen bármilyen erős a hatás, bármilyen mély az a gyökér, előbb-utóbb elhal, kiszárad, és inkább pusztítanám el én, mint hogy lássam elsorvadni.

De lehet ez csak az a szokásos emberféle-pusztításkényszer, amit annyi filmben megelevenítettek már... Nem is tudom, miért nem lehet békén hagyni valamit, ami szép és jó. Miért kell boncolgatni, bántani, szétkielemezni? Hiszen nem bírja, és a végén csak darabjaira hullik. És nem tartott örökké, nem volt állandó, de azért, mert én nyaggattam.

Kevesebbet kéne gondolkodnom, azt hiszem. Vagy lennék inkább egy fa, különösen így a viszgaidőszak közeledtével.

De vizsgaidőszak? Ez is csak aprócska icipici dolog. Olyan alantas. Nem akarok ilyesmi alantas dolgokkal foglalkozni. Nem tudom, még mindig nem vagyok képben, hogy mi az, amit akarok, de az a tömegfeladat, az a tömegfoglalkozás, amivel a többség bajlódik, és panaszkodnak, ki jobban, ki kevésbé, és csinálják, így vagy úgy, de én akkor sem akarom csinálni. És ez baj. Hát ki tudja, ha nem én? Miért várok másoktól megoldást, feleletet olyan kérdésekre, amiket én vetek fel, bajokra, amiket én kreálok? Ezeket nekem kéne tudnom, nem Gizikének vagy a szomszéd Bodrijának. De buta vagyok, és nem tudom, csak a problémát teremtem, de a válaszokat nem látom már. Hát ennyire buta vagyok?

--- Úgy érzem, ennek a bejegyzésnek sose érem el a végét... De most inkább itt mégis elvágom és befejezem.

Olvass tovább

plusz egy óra nem elég

MI, HOGY JÖVŐ HÉTEN KEDDEN VIZSGA???? AKKOR EL KÉNE KEZDENEM TANULNI....

Jaj, de nem akarok... Írni akarok, nézegetni a videóimat, rendszerezni a képeimet, zenét hallgatni, elbújni egy meleg sarokban a hideg elől...

Már csak pár nap maradt az epic két hetes szünetemből... *zokog*

Na jó, nem... Az csak egy nyomi zh lesz, majd szépen megoldom :D Egyesített csoporttárs-erővel, meg okostelefonba épített okospuskával és egy kis magolással, amire valahogy ráveszem magam, tuti...

Max, majd fenyegetem magam, hogyha nem készülök - vagyis legalább nem csinálok puskát xD -, akkor... nem nézhetek egyetlen egy képet, videót, és nem hallgathatok zenét... Vagy nem tudom :D Mondjuk nehéz lenne ezt úgy végrehajtani, hogy...

Na mindegy, ebbe inkább nem megyek most bele :D

Csak megtudtam ezt a zh-cuccot, és hirtelen muszáj volt elsikoltani magam :D

Na meg ha itt vagyok már, megosztok egy kis gúúúúúd mjuzikot is :P

Olvass tovább

egy rohanó világban

Két hét szünet, két hét királyság, két hét semmittevés, két hét félelem. Jön a vizsgaidőszak, pótvizsgák... minden. Oké, még van azért olyan másfél hónap drágalátos harmadik vizsgaidőszakomig, de kérem szépen, mi az? Durván hat hét, mikor fél évek csak úgy röpülnek...

Szóval, sikeresen eltöltöttem első hetemet a kettőből - a nagy semmivel. Annyira idegesítő, mert annyi mindent szeretnék - és kellene - csinálnom, a fejemben zsibongnak az ötletek, mondatok, de írni valahogy most nem akaródzik még sem. Egyet tehetek, hogy jegyzetelek, illetve van egy kettes számú opció is, de erőltetni nem szeretem, mert az... Asszem csak egyszer sült el jól, az is tavasszal talán...

Ó a tavasz! Virágos, langymeleg, szerelemmel terhes levegő... Tavasszal annyira jobb valahogy minden, vagyis jobbnak látszik a nyíló virágok meg a madarak éneke mellett. De mint minden, a tavasz sem tart örökké, s az élet is hozza a maga bajait, és olyan kilátástalan néha minden fény, meleg, virágos rét, meg madárcsicsergés nélkül. Nekem legalábbis.

De hogy is énekli egy okos ember gyönyörűséges hangján?

Don't let the sun in your heart decay

Szóval nem kéne hagyni elveszni azokat a meleg fénysugarakat, melegítenek azok. Bár vastag felhők állják útjukat, de azért ott vannak, fent, magasan, ragyognak fényesen. Csak egy kis képzelet kell, hogy a felhőfátyol fölé magasodhassunk, és az a leírhatatlan erő ragyog ránk is. Csak ez nehéz. Könnyebb elengedni magad, könnyebb elveszni, pedig nem lenne szabad.

Világszerte talán többen is a havazást várják, valahol már havazik is, itt viszont csak az eső esik, villámlik és mennydörög. Annyira szeretem a vihart, bár ugyanolyan félelmetes is, de most picit nem kívánnám ide... Elővigyázatosságból inkább kihúztam a gépet az áramból, és aksiról használni nem szeretem. Írok nagyban, vagy mit tudom én mit csinálok, és gondol egyet, és puff?

De nem... Hol van a nagy pozitivságom? Nem lesz itt puff, egyáltalán. Nincs puff, az csak egy rém, amivel a kicsiket ijesztgetik. És én bár nem vagyok éppen a legnagyobb, de azért fel kéne nőnöm, a rémeket pedig magam mögött hagyni.

Nobody said it was easy

Hát nem az, de azért próbálkozni nem árt, úgy gondolom, sőt, kötelező is lenne.

De... Itt vagyunk ebben a nagy világban, és ha az értelmét keresem sok dolognak, mindennek, a semminek, akkor igencsak zsákutcába ütközöm. Olyan bizonytalan az egész; sodródunk az eseményekkel, sikert aratunk, kicsúsznak dolgok a kezünk közül. Barátságok, érzelmek... Minden jön és megy, semmi sem biztos... Vagy talán létezik valami bizonyosság? Talán a szerelem lehetne az, de ezzel is van egy kis gond. Egy: nem hiszek benne, kettő: érzelmeken alapul, idióta kémia folyamatokon, ami képlékeny, megfoghatatlan, és csak túlbonyolít mindent. 

Egyik nap még ezek a fontosak, aztán már nem jelentenek semmit sem - ki vagyunk téve az érzelmeknek. És ez szomorú. Megtagadsz olyan dolgokat, amikben azelőtt örömödet lelted, kiirtanád, elpusztítanád az összes emléket egy új örömforrásért, aztán majd azt is el akarod csak pusztítani egyszer. Idővel minden elveszik... Van valami, marad valami, ami mindig ott lesz? Hiszen a tükörből ránk bámuló arc se ugyanaz...

Ezeket a kusza változásokat, az érzelmeket nem tudom megérteni, és olyan szomorú ez nekem... És olyan kínos, fájó is, mikor a két világod összetalálkozik, te pedig nem tudod, melyikben is érzed magad otthon igazán.

De megint csak elbeszélek...

Olvass tovább

Elfojtott indulatok

Sorra merülnek fel bennem kétes gondolatok, pedig mindennél jobban szeretném elkerülni a hatalmas őszi-téli kiborulást, de mégis... Nem tudom, ki csinálja ezt, vagy miért gondolja hogy szórakozhat velem...
Vagyis de, sejtem. Talan csak túl egoista vagyok? Talán csak vissza akarnak venni, elnyomni, eltiporni a személyiségem némely túl erős elemét?
Nem vagyok tökéletes, tudom. Önző vagyok, hisztérika, egy hangulatember, és sok mindent hajlandó vagyok elkövetni, ha az érdekem úgy kívánja. És irigy vagyok, ó igen. Talán ezekért zúdul most rám minden? Büntetnek, mert rossz vagyok?
Nem akarom elvinni negatív irányba a dolgokat... De talán ez is csak egy maszlag, egy szerep. Vannak, akik úgy ismernek, hogy hejj de jó kedvem van, pedig ez csak egy szerep, kedvesemért vettem magamra, mert csodálom őt, s olyan szeretnék lenni, mint ő.
Jól is érzem magam, de tudom, hogy ez mégsem én vagyok.
Nem tudok pozitív és vidám lenni, mikor olyat szólnak, ami engem mélyen bánt. Hiába akarok javulni, és nem mindent magamra venni, akkor sem tudok.
Nem vagyok képes rá, hogy mosolyogva nézzek szembe megannyi leküzdeni való problematikával, amikor gyengének érzem magam - mert hiába látom mosolyát, hiába utánozza le kaméleon arcom övének rángásait, egyszerűen az nem én vagyok, nem. Csak egy jól tetsző szerep, aki tetszik, aki lenni akarok.
S mondják, beképzelem csupán, de bajok közt, sebesen növekvő bajok közt találom magam jobban elsüllyedni nap nap után. És fuldoklom. Nevetek, mikor rád nézek, de fuldoklom.
Hogy lehetnék, hogy ne lehetnék elégedetlen, mikor látom, másnak minden klappol, minden remek, nekem pedig percről percre siklik ki minden a kezem közül.
Velem maradnak a végsőkig? Meg tudom tartani őket? Az enyémek vagy csak ezt is Ők engedték, hogy megtapasztaljak dolgokat, hihessem sajátomnak, holott valójában nincsen semmim és senkim? Egyáltalán, én vagyok? A magamé, vagy bárkié. Kellek valakinek vagy csak kapzsi módon vettem el a lehetőséget mástól? Már elnézést, hogy a világra zúdítom sötét és zavaros gondolataimat, de egyszerűen nem értem...

Nem értem, neki miért jó, ha nekem nem, nekem sosem. Mit tett ő, amiért neki nem válik porrá semmi a kezében, mit tettem én, azon kívül, hogy nem vagyok tökéletes és vannak hibáim?
Neki is vannak, de ő más. A tökéletlen tökéletes, aki az én angyalom, a múzsám, akihez hasonlítani akarok.
Mit tenne most ő, ha itt lenne? Fogná a kezem, simogatná a lelkemet, vagy lenéző pillantással azt felelné: "Megérdemled" ?

Önző vagyok. Azzal akartam zárni kétségbe esett soraimat, hogy remélem, ő bárhol is legyen, bármit is csináljon és bárkivel, legalább jól legyen, de ez is üvölt, színtiszta hazugság csupán.
Nem akarom, hogy jól legyen, azt akarom, hogy hallja, érezze meg lelkem dühödt vad elégedetlen orkánját és ugorjon, siessen ide. Azt akarom, hogy karjaiba zárjon és megnyugtasson.
Megint másokra támaszkodom. Hát sose fogok felnőni az élethez?

Meglepő, milyen nehéz az élet laptop nélkül. Hiába okos a telefon, ha a töltője tropára van, és rendes bejegyzést se lehet vele csinálni.
Megint negatív vagyok...

Watch "Muse - Map of the Problematique (with lyrics)" on YouTube

Olvass tovább

Megihletők és megihletettek

Szüntelen az jár a fejemben, mi számít hatásnak és mi lopásnak. Egyik kedves ismerősöm, Dé szerint nem lopás, amikor olvasok egy könyvet, és írás közben azon kapom magam, hogy bizony, az olvasott dolog nélkül talán, sőt biztos, nem írtam volna le azt és ugyanúgy. Persze ez az én szememben ez valahogy mégis  lopás, amikor másnál látott szavakat, kifejezéseket építek a szókincsembe... mert oké, hogy hat ránk mindenféle dolog, legyen az egy barát, egy szimpla beszélgetés, egy tanóra, film, akármi, zene, és meg is értem, hogy tulajdonképpen mégsem nevezhető olyan nagy és hatalmas bűnnek ez; ám mégis rosszul érzem magam a tudat miatt, hogy a nélkül nem sikeredett volna meg az a kis szösszenet ugyanolyanra, ugyanúgy...

Persze azzal is mentegetem magam, hogy hiába ragadnak rám egyes dolgok, amiket beleépítek másokba, azokat csak a magam szórakoztatására írom, és úgy gondolom, nem igazán ártok vele senkinek, hiszen nem fogom kiadatni és mástól lopott dolgokkal ékeskedni, csupán a magam kis örömére írom, tartom meg, és úgy gondolom, ezáltal fejlődök is valamicskét; kipróbálok más-más dolgokat, először csak átveszem a másik alkotótól, beépítem a cselekménybe, abba a kusza betűhalmazba, de lehetőségem van kóstolgatni és a magam előbb-utóbb megtalálandó stílusába beilleszteni.

Fél éve már, hogy ontom magamból a kis irományaimat, szabályosan átestem a ló túloldalára, és mindent leírnék legszívesebben, úgy gondolom, meg kell tanulnom szelektálni, hogy mit "érdemes" leírni, és mit szebb meghagyni fantáziálásnak, múltba foszló-halhatatlan emléknek. De még nem igazán akarok felnőni, nem igazán akarok egy fokkal feljebb lépni és közelebb kerülni ahhoz a bűvös szakmához, amit írásnak mondanak.

Sok dolog megihlet, de van egy fix pontom, egy személyes kis aranytojásom, aminek köszönhetően most - merem azt mondani, hogy - vírágzom, és ennek örülök, és nem akarok megválni tőle. (Még... vagy soha...)

És ugyan, fél éve másról nem igazán írok, mint az én kis titkos ütőkártyámról, ez pedig csak egy picit bosszant, de olyan jó dolog is: valóságos dicsőség, kihívás századszor is leírni ugyanazt, más megközelítésben, más bemutatásban. 

Ugyanaz a név, ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, ugyanaz az édes, színes karakter. Ő az én napfényem a homályos, szürkeségben, még a szürkét is szebbé varázsolja, hiszen lényének egy része ez a szín, megnevettet, kivirulok, élek, lélegzem. Szerelmes vagyok egy karakterbe, egy álomba.

Talán buta dolog, talán sosem lesz belőlem igazi, rendes író, akinek könyvei sora duzzadnak a tömött polcokon, nem fognak gazdagok kosárszámra vásárolni és nem áhítoznak nincstelen gyermekek, hogy legapróbb fillérjeiket félretéve megvehessenek, de talán nem is ez az értelme, talán nem is erre van szükségem. 

Bár mondták már nekem, hogy máshogy látom az írót, és úgy éreztem, azt sugallja, tévedek, de én még mindig úgy gondolom, az írás szépsége nem abban rejlik, hogy pénzeső, és kiadnak, nem annak szabad a mozgatórugónak lennie, hogy meghódítsam a pénzpiacot és a világot. Kellemes, vonzó kis szösszenet ez, ugyebár, kinek ne tetszene? De az írás nekem nem ezért fontos, hanem azért, mert így tudom kifejezni magam, a szavak által élhetek akármilyen életet, lehetek pilóta, szuperhős, fafúvós, ütőhangszeres, zongorista, akármi, jól érzem magam, miközben valami új, előtte nem létező dolgot formálok, legyen az segítséggel vagy anélkül, magamtól - de ezt erősen kétlem -, és ez valami csodálatos!

Lehetek elcsépelt, sablonos, egy nagy rakás szar... De amíg örömömet lelem benne, csinálni fogom, amíg az ihlet nógat, én hallgatok rá, és habár csak az asztalfióknak és Dének szóljanak is a kis "műveim", én rendkívül boldog leszek, hogy ezem van, ezt tudom csinálni - és ha semmi mást nem is -, de ezt tudom,  ebben jónak érzem magam. És bár sokan nem értenek meg, nem tudják elképzelni, mi fán terem az egész, mi értelme, és bután hiszik azt egy óraközi szünetben megírt facebook levélre is, hogy könyvet írok, csak mert állatmódra gyilkolom a kicsúsztatható billentyűzetet, és ez valamilyen szinten rossz, és fáj, azért örülök, hogy ez lehetek és ezt csinálhatom, mert bár nem vagyok népszerű, nincs sok pajtásom, és nem járok felolvasó estekre, az írás mindig itt van nekem, és ha menekülök is vagy a homokba dugom a fejem, sokkal de sokkal jobb ez nekem, mint meginni egy pohárkával a sarki presszóban.

Megint késztetésem volt, hogy szépen csokorba szedjek valami egyedülállót, de megint azt látom, hogy ezek csak lazán egymás mögé dobált szavak...

* * *

És egy kis mellékes... Egyik baráti körömben hobbivá nőtte ki magát, hogy mindenki szarabbnál szarabb, okoskodó lemezkritikát írjon... Igazán vicces, hogy van egy csoport, és mindenki sorra tölti fel meggondolatlanul a rengeteg sok baromságot...
Én kritikát írni sosem tudtam, amit ugyan bánok, de nem is igazán akarok kritikát írni, úgyhogy csak azt mondom:

ITT VAN EZ A ROHADT JÓ ALBUM, HALLGASSÁTOK! 

Olvass tovább

Piper's back

Itt van az ősz, itt van újra, szar, mint mindig énnekem.... HÁT NEM! A nyár bár elsuhant, s hozott jót-rosszat, az ősz-tél-elmúlás-depizzünkagybafőbe kvartett pedig sose volt a kedvencem, de... Még mindig fucking positive ember vagyok, bazdmeg! :D

Oké, oké, vannak megingásaim, de határozottan máshogy érzem magam, és ennek örülök. Történt egy-pár változás az életemben, amiket nem tudok hova tenni, ki kell elemeznem őket, darabjaira szednem, elpusztítanom, körbe-megrágni, mert ilyen vagyok, és hihetetlen, azt hiszem. Ez az egész.
Hiszen hiába csattanunk ki valamiféle energiabombától, azért fura dolog az, amikor hirtelen észrevesszük, hogy bezony, valami már nem úgy van, mint régen.

Nem úgy kel fel a nap, a színek élesebbek, pompásabbak, a levegő zamatosabb, finomabb, és a tüdőmet is jobban érzem, mikor megtelítődik, és azt is, amikor üres. Mégis egyszerűen... fantasztikus, pompás.

Mintha leomlottak volna a falak, felengedték volna a redőnyt, vagy valaki levágta volna a sövényeket, bokrokat, gazokat, én pedig képes vagyok látni az irányt, a bézs macskaköves ösvényt az élénkzöld füves téren... És a többi nyavalya... De ott vannak azok a rohadt kavicsok, és néha azért hasra esik az ember, és akkor csak ott dagonyázik, amíg el nem dönti, mi tévő legyen; hiszen vissza nem indulhatunk, előre pedig olyan képlékeny, olyan bizonytalan. De jobb haladni előre, mosolyogva, bátran.

Nem is tudom, hogy milyen volt régen, vagy hogy tudnék-e még olyan lenni. Mondjuk ez a mondat sikít, hogy fals, az eleje,  vége, a közepe meg történelem. Régen, régen... Valamikor az is jelen volt, valamikor az is számított, formálta, tépte szabdalta az énünket, megtépázott, vett el belőled, de ugyanúgy adott is valami pluszt.

Az utóbbi napokban megbotlottam egy-két apró kavicsban és hobbi szinten terrorizáltam a környezetemet, akiket szeretek, akik fontosak. Mert őket könnyű, ők elérhetők, kéznél vannak, mikor frusztrált vagy, és bántani kell valakit, mert azt, akivel bajod van, nem tudod. Már-már kívántam, hogy lehessen törvényszerű megütni valakit. De ha ez legális lenne, nem kiirtódna az emberiség? Nem jobb lenne? A földanyának minden  bizonnyal...

Annyi minden okosnak vélt, egyszerű, zavaros, buta gondolat keringett a fejemben, leírtam volna őket, szépen csokorba szedni, de mindig villogás, kérkedés lett volna belőle, és a megfogalmazás meg a csokorkészítés se ment igazán. Hát most itt vagyok, egy kis idő kihagyással megint, és adok hozzá az internet kusza nagy bogjához. Értelme van? Kell valakinek? Nem tudom, de most ehhez van kedvem, és...

do what the fuck you want to there's no one to appease.

Olvass tovább