Az a bizonyos csók

... amit drága múzsámtól kapok, és aki pont akkor szeretget agyon, amikor beindulnak a zh-k, és egyéb nyavalyák. De annyira tudtam!!! Na jó, talán mégsem voltam 100 %-ig biztos, hanem mondjuk csak 99,9-ig, hogy amint beindul a horrorgyár, és jönnek a vizsgák meg egyéb cukiságok, jönni fog az ihletáradat is.

Jaj, anyám, olyan förtelmes volt, hogy itt zajongott a sok-sok ötlet a fejemben, de nem tudtam fogalmazni, aztán máskor is erőltettem ilyenkor, és elég szépen haladtam, de a második bökkenő: nincs időm. Vagy csak hivatalosan nincs. Mármint csak tudom, hogy nem lenne időm, mert csinálni kell az egyéb kis bigyókat, és persze nem készülök a nap 24 órájában, mégsem volt most pofám letojni az egészet, és csak annak időt szentelni, amit akarok... Valahogy nem ment, blokkolt.

Tegnap délután már legszívesebben felrobbantam volna, hogy itt van az egész szaros cucc a fejemben, de nem tudom összerakni, és nincs időm erőltetni, ez meg persze csak annál jobban frusztrált... aztán kedves kebelbarátnőm, akit most nem nevezek nevén, vagyis de: elnevezem Mézespuszedlinek, mert ha szokásomhoz híven kezdőbetűzök, az túl árulkodó, és csak nem akarok figyelmetlenül elejteni falatnyi kis titkokat... Szóval, drága Mézespuszedlim -- bocsi a névért, de ez jött a számra xD -- azzal a jótanáccsal küldött el életem legkedvesebbik helyére, hogy a zuhany alatt állva jusson eszembe valami fincsi dolog...

És hát eszembe jutott, és hát nekiültem, és hát nem is én lettem volna, ha a tananyagnak ülök neki és nem az írásnak... És ment! Az a 0,01 % arra voksolt, idén már nem fogok tudni írni, de mégis, beindultam, és csak whoah, meg huss, meg úúúúú... És ezt feltétlen muszáj volt kiörülnöm itten :D

Jaj, nem is tudom, mindenkinek van valami, amit csak úgy szeret, ami nem nagy dolog, de neki mégis fontos és sokat jelent, és még ha a szemei lecsukódnak, akkor se szívesen hagyja abba, és ez nekem csak az írás -- mindig ide lyukadok ki, sose tudok elszakadni tőle. A múltkor azt hittem, lehúzhatom a rolót, hogy besültem, de mégsem, és ez annyira hihetetlenül jó érzés... Mondjuk tudom, nem sok értelme, és nem is tuti, hogy valaha nagyon-nagyon híres leszek, de valahogy nem érdekel. Lehet buta vagyok, de szeretek a magam örömére írni, szeretem az egész micsodáját, ahogy pár elképzelt jelenetből, egy-egy álomból, elejtett szóból ötletelés, jegyzet, majd egy egész fogalmazvány alakul ki, elmondhatatlanul imádom az egészet.

Csak egy a bajom, hogy fucking nem látok semmit... Kéne egy új szemüveg... >.<

--- fel kell írnom, nehoyg elfelejtsem... Ha 2013-ban is tervezek blogozni, leszokom a címkézésről, vagy átvariálom őket, hogy értelmesebbek legyenek.

Nem sikerült a 366 napos tervem, pedig annyi minden történt, és csak olyan epic lett volna szépen felírni és rögzíteni mindent, legalább magamnak... Bele se merek gondolni, hány oldalt elmélkedhettem volna össze... Na de mindegy, elkúrtam, nem kicsit, nagyon, de ezek után majd ihaj-csuhaj lesz, és csak annál pöpecebb lesz minden ^^

Ps: meglep ez a kicsattanó hangulatom, pedig tökre fáradt vagyok, de írni akarok, és ez valahogy feldob... Mondjuk telefonon jobban láttam a betűket, gépen csak sejtem, hogy mi van a monitoron... Dinka voltam, hogy nem hordtam rendesen a szemüveget...

Na meg még valami: valaki, aki nagyon ráér, öltözzön már be úgy, mint én, és menjen be holnap zh-t írni helyettem xD

Szokásos cheerful dalocskám, amit hallottam, láttam élőben, éreztem is, mivel olyan kibaszott epic volt, ahogy ritmusra dübörgött a mellkasom -- ez az érzés hiányzik a leginkább... Szóval ja, majd nyerek a lottón, és minden nap koncertre járok :D

(Mézespuszedli, téged is viszlek ám, kell a tolmács, meg aki tud tájékozódni, tudod :P)

Szóval akkor a cheerful songom:

Olvass tovább

Pro és kontra

Szeretek írni. Valahogy mindig is könnyen, gördülékenyen ment, ha arról volt szó, hogy betűk kusza halmazával fejezzem ki gondolataimat. Sokszor hallottam, a "jól fogalmazol"-féle dicséreteket, de először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert végül is minek? Szerettem csinálni, szerettem, mikor fogalmazást kellett írni, jó jegyet kaptam, a helyesírásomra is mindig büszke voltam. Valahogy elég volt; talán nem is tudatosult bennem, mennyire jó érzés csinálni, hogy mennyire én lehetek, és mennyire kell nekem.

De aztán valahogy komolyabbá vált minden, jöttek a fix elhatározások, az írói név, aztán neki is álltam alkotni. Novelláim vannak, valahogy mindig sikerült befejeznem őket egy-egy nap alatt - néha még annyi se kellett hozzá -,  de hosszabbra sose futotta valahogy. Mindig csak elkezdtem, csak jöttek az ötletek, felírtam őket, de sose ment igazán, mindig inkább a novellák. És ez zavar. 

Ahogy komolyabbá, fontosabbá vált nekem az írás, úgy jöttek a problémák is, amik igencsak elvették a kedvemet. Ihlethiány; van ötlet, de nem tudom rendesen megfogalmazni; szóismétlés, tagolási problémák... Sokszor bosszankodtam, sokszor mondtam, hogy "Soha többet!", de hogy is hagyhatnám abba teljesen, végleg? Akkor nem írhatnék semmit, ha lenne később egy apró ötletem is, el kéne fojtanom, hiszen utálom, mikor kimondok valamit, aztán sose tartom be. Döntéseket kell hoznunk, és néha csak az tart vissza egy döntéstől, amit meg akarok hozni, hogy egy részem elképzeli az utána elkövetkező időszakot, és annak a részemnek, aki nem akar változást, aki görcsösen ragaszkodik a jóhoz, a megszokott múlthoz, szép emlékekhez, ez a jövő horrorisztikus, elbírhatatlan... Ő vesz rendszerint erőt rajtam, ez az én-rész, ez a jövőkép, és végül emiatt nem hozom meg azt a döntést, ami szüntelen fúrja az oldalam, újra és újra visszatér. Pedig...

Mi lenne, ha kitartanék amellett a döntés mellett? Nem írnék. Meg tudnám állni? Hiányozna? Később elmúlna a fájdalom, a késztetés? A szükséglet, hogy írnom kell? 

Kellene-e tényleg magam mögött hagyni dolgokat?

Úgy érzem, a pozitivizmus egyre inkább elhalványul bennem, ahogy közeledünk az év legrövidebb napjához. Mintha csak fenn akarnék tartani egy képet, mert szégyen lenne, ha feladnám, ha kudarcot vallanék. De örökké optimistán szemlélni oly nehéz...

A világ halad a maga veszte felé, az idő eljár felettünk, s én félek... Te sem leszel velem örökké, nem fogsz felhevíteni a fényeddel. Lesz majd idő, mikor nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mikor nem érzem, hogy a lelked melegít akár kilométerekről is. És ettől még jobban félek, mint attól, hogy ne írhatnék. De az írás is fontos. Írnom kell, hiszen csak ott lehetek veled igazán, ott vagyunk egyenértékűek.

De miért is kerülnek emberek, dolgok ilyen közel, hogy vasmarokkal ragaszkodsz hozzájuk, értékük van, nem is kevés, és csak olyan lehetetlen elengedni őket? Néha azt kívánom, bárcsak lennék érzéketlen, a maga céljainak élő, azok eléréséért mindent megtevő akarnok, s ne számítana semmi. Senki. Akkor egy lelketlen szörny lennék, egy érzések nélküli test, de legalább nem fájna és nem kísértene a rémkép, hogy egyszer valóban elveszítek mindent.

Olvass tovább

hatalmas nagy valami

Mostanában valahogy kiéleződik bennem minden. Eddig olyan jó kis móka volt a világ, itt volt a nyár, a szabadság, jegyet váltottam valamire, amire két év óta vágyom. Vagyis nem. Nem vágytam, mert valahogy elfogadtam, hogy az olyanok, mint én, számlákon aggódnak, nem azon, hogy eljutnak-e ide-oda, vagy éppen nem.

De most egy hét távlatában, úgy néz, eljutok valahová, és nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem. Oda fogok vajon jutni, ahová két éve akartam, vagy egy merőben más helyre? De persze merőben más lesz, hiszen semmi sem ugyanaz, napról napra változik az ember - de mégis vannak bizonyos állandó pontok is, na de erről majd később, ha nem felejtem el... Ha meg igen, akkor nem volt olyan fontos. Mostanában úgy programozom magam, hogyha nem marad meg valami a fejemben lévő merevlemezen, akkor azért, mert nem is volt olyan fontos. Mert ha fontos, akkor nem szabad elfelejtenünk. Én meg elfelejtek dolgokat, amiket fontosnak gondolok, de közben emlékszem olyasmikre, amiket meg nem gondolok annak. És vannak a naponta elő-előbukkanó kis apróságok, amik valahogy beleivódnak a bőröd alá, szüntelen itt vannak, és emlékezned sem kell rájuk, mert olyan természetesek már, hogy az lenne a fura, ha elfelejtenéd.

Szóval hogy is van ez?

De igen, ott tartottam, hogy a kiéleződés... Vannak bennem dolgok, itt böködnek, rágnak, és nem tudok kiigazodni magamon, mit kéne csinálni. Miért foglalkozom azzal, amivel? Miért nem foglalkozom azzal, amivel KELLENE. És valóban kellene a kellene? És minek vagyok itt, minek jöttem ide? Erre a helyre. Nem az iskola vonzott, hanem valami más. Nem tudom, mi, de csak jöttem a megérzésem, a fejem után. És szeretek itt lenni, de ha azt vesszük, nem is azért vagyok itt, amiért lennem kéne. És nem tudom, hogy ez jó-e. Az emberek tanulni, dolgozni mennek egy másik helyre, nem csak úgy megérzésből, csak úgy heccből...

Úgy érzem, elengedtem magam. Megfeledkeztem arról, hogy hagyjam meg azt a két lépés távolságot, és túl közel kerültem, túl természetesnek, magától értetődőnek veszek már dolgokat, holott nem kéne. Mert semmi sem állandó - és most ezzel ellentmondok magamnak, hogy mégis van valami, ami állandó, de akkor voltaképpen az sincs, csak annak hittem? -, és lazán kéne venni mindent, nem kapaszkodni semmibe, hogyha fordul a kocka, akkor ne érjen annyira hirtelen az a váratlan változás, amit az a kidobott szám hoz.

És akkor az állandó... Van valami, ami állandó? Úgy érzem nincs... Nő a körmöm, a hajam, a sejtjeim is elhalnak meg újratermelődnek, és egyéb dolgok, amikre nem emlékszem még az órai tananyagból, de ezek is csak megerősítenek egyelőre abban, hogy nincs semmi biztos pont. De miért is kell az a biztos pont? Nekem kell, szükségem van rá, mert a változás rémisztő, és lassú vagyok, és nehezen kezelem. Nekem kell valami, amibe kapaszkodni lehet, de ez is akkora egy butaság! Hát gondolom, jogosan húz fel, ha nem vagyok képes az önálló létezésre. Hogy nem vagyok képes önmagam lenni, önmagamban megvitatni dolgokat, minek kell mások elé tárnom őket, hiszen nem tartozik rájuk, az ő saját maguk sajátmaga tartozik csak, s legyen bármilyen empatikus, akkor se tudja megérteni az én sajátmagam-dolgát, ahogy én se a másét.

Lehet csak túl... erősen ragaszkodom a sajátmagam-dolgához. Segítséget kérni szép, és jó, amikor segítenek, jó, amikor másvalaki mond valamit, amire te alapból magadtól nem is gondolnál, és csak kitágítja a kis személyes magán-univerzumodat, de úgy gondolom, akkor is magamnak kéne kezelni tudni ezeket, hiszen én élek magammal, én vagyok itt iksz éven át, és akármennyire is avassak be másvalakiket, nekik halványlila fogalmuk sincs az egészről, hiszen én létezem ebben a burokban ezzel a személlyel, és ők csak egy kis szeletet kapnak, amit láttatok, amit szépen beburkolok és elfogadhatóvá teszek. És ez csalás. Ezek a "barátok" nem engem kedvelnek, vagy mit tudom, én mit csinálnak, amiért néhanapján felkeresnek, hanem azt, akinek gondolni vélnek, akiről azt hiszik, ismerik, pedig az csak - a jó öreg ogre-hasonlatnál maradva - annak a bizonyos hagymának csak egy bizonyos rétege. Nem más, mint egy kidekorált baba, amit én faragok nekik, ők pedig kifestenek.

És a biztos pont... Némelyek ezért hisznek istenekben, istenben? Vagy valamiben; egy madárban, egy zenekarban, egy... érzésben? Egy álomban.

Hinni olyan szép, annyi erőt ad, de mégis, én úgy érzem, képtelen vagyok hinni bármiben is. Ha majd egy hét múlva ott leszek, ha menni kell, ott állok, ott létezem, és önnön szememmel látom-hallom-érzékelem, valamit, ami eddig csak olyan elvontan, távolról létezett... akkor fog változni valami? Fogok hinni, vagy arra se leszek képes, hogy elhiggyem, hogy valóban ott vagyok?

Nem jó ez így. Túl sok van, ami fontos, ami számít, ami gyökeret vert bennem, és valamiért olyan nehéz, fájdalmas a gondolata, hogy elengedjem, kitépjem... S hogy miért akarnám? Mert semmi sem állandó. Legyen bármilyen erős a hatás, bármilyen mély az a gyökér, előbb-utóbb elhal, kiszárad, és inkább pusztítanám el én, mint hogy lássam elsorvadni.

De lehet ez csak az a szokásos emberféle-pusztításkényszer, amit annyi filmben megelevenítettek már... Nem is tudom, miért nem lehet békén hagyni valamit, ami szép és jó. Miért kell boncolgatni, bántani, szétkielemezni? Hiszen nem bírja, és a végén csak darabjaira hullik. És nem tartott örökké, nem volt állandó, de azért, mert én nyaggattam.

Kevesebbet kéne gondolkodnom, azt hiszem. Vagy lennék inkább egy fa, különösen így a viszgaidőszak közeledtével.

De vizsgaidőszak? Ez is csak aprócska icipici dolog. Olyan alantas. Nem akarok ilyesmi alantas dolgokkal foglalkozni. Nem tudom, még mindig nem vagyok képben, hogy mi az, amit akarok, de az a tömegfeladat, az a tömegfoglalkozás, amivel a többség bajlódik, és panaszkodnak, ki jobban, ki kevésbé, és csinálják, így vagy úgy, de én akkor sem akarom csinálni. És ez baj. Hát ki tudja, ha nem én? Miért várok másoktól megoldást, feleletet olyan kérdésekre, amiket én vetek fel, bajokra, amiket én kreálok? Ezeket nekem kéne tudnom, nem Gizikének vagy a szomszéd Bodrijának. De buta vagyok, és nem tudom, csak a problémát teremtem, de a válaszokat nem látom már. Hát ennyire buta vagyok?

--- Úgy érzem, ennek a bejegyzésnek sose érem el a végét... De most inkább itt mégis elvágom és befejezem.

Olvass tovább

plusz egy óra nem elég

MI, HOGY JÖVŐ HÉTEN KEDDEN VIZSGA???? AKKOR EL KÉNE KEZDENEM TANULNI....

Jaj, de nem akarok... Írni akarok, nézegetni a videóimat, rendszerezni a képeimet, zenét hallgatni, elbújni egy meleg sarokban a hideg elől...

Már csak pár nap maradt az epic két hetes szünetemből... *zokog*

Na jó, nem... Az csak egy nyomi zh lesz, majd szépen megoldom :D Egyesített csoporttárs-erővel, meg okostelefonba épített okospuskával és egy kis magolással, amire valahogy ráveszem magam, tuti...

Max, majd fenyegetem magam, hogyha nem készülök - vagyis legalább nem csinálok puskát xD -, akkor... nem nézhetek egyetlen egy képet, videót, és nem hallgathatok zenét... Vagy nem tudom :D Mondjuk nehéz lenne ezt úgy végrehajtani, hogy...

Na mindegy, ebbe inkább nem megyek most bele :D

Csak megtudtam ezt a zh-cuccot, és hirtelen muszáj volt elsikoltani magam :D

Na meg ha itt vagyok már, megosztok egy kis gúúúúúd mjuzikot is :P

Olvass tovább

egy rohanó világban

Két hét szünet, két hét királyság, két hét semmittevés, két hét félelem. Jön a vizsgaidőszak, pótvizsgák... minden. Oké, még van azért olyan másfél hónap drágalátos harmadik vizsgaidőszakomig, de kérem szépen, mi az? Durván hat hét, mikor fél évek csak úgy röpülnek...

Szóval, sikeresen eltöltöttem első hetemet a kettőből - a nagy semmivel. Annyira idegesítő, mert annyi mindent szeretnék - és kellene - csinálnom, a fejemben zsibongnak az ötletek, mondatok, de írni valahogy most nem akaródzik még sem. Egyet tehetek, hogy jegyzetelek, illetve van egy kettes számú opció is, de erőltetni nem szeretem, mert az... Asszem csak egyszer sült el jól, az is tavasszal talán...

Ó a tavasz! Virágos, langymeleg, szerelemmel terhes levegő... Tavasszal annyira jobb valahogy minden, vagyis jobbnak látszik a nyíló virágok meg a madarak éneke mellett. De mint minden, a tavasz sem tart örökké, s az élet is hozza a maga bajait, és olyan kilátástalan néha minden fény, meleg, virágos rét, meg madárcsicsergés nélkül. Nekem legalábbis.

De hogy is énekli egy okos ember gyönyörűséges hangján?

Don't let the sun in your heart decay

Szóval nem kéne hagyni elveszni azokat a meleg fénysugarakat, melegítenek azok. Bár vastag felhők állják útjukat, de azért ott vannak, fent, magasan, ragyognak fényesen. Csak egy kis képzelet kell, hogy a felhőfátyol fölé magasodhassunk, és az a leírhatatlan erő ragyog ránk is. Csak ez nehéz. Könnyebb elengedni magad, könnyebb elveszni, pedig nem lenne szabad.

Világszerte talán többen is a havazást várják, valahol már havazik is, itt viszont csak az eső esik, villámlik és mennydörög. Annyira szeretem a vihart, bár ugyanolyan félelmetes is, de most picit nem kívánnám ide... Elővigyázatosságból inkább kihúztam a gépet az áramból, és aksiról használni nem szeretem. Írok nagyban, vagy mit tudom én mit csinálok, és gondol egyet, és puff?

De nem... Hol van a nagy pozitivságom? Nem lesz itt puff, egyáltalán. Nincs puff, az csak egy rém, amivel a kicsiket ijesztgetik. És én bár nem vagyok éppen a legnagyobb, de azért fel kéne nőnöm, a rémeket pedig magam mögött hagyni.

Nobody said it was easy

Hát nem az, de azért próbálkozni nem árt, úgy gondolom, sőt, kötelező is lenne.

De... Itt vagyunk ebben a nagy világban, és ha az értelmét keresem sok dolognak, mindennek, a semminek, akkor igencsak zsákutcába ütközöm. Olyan bizonytalan az egész; sodródunk az eseményekkel, sikert aratunk, kicsúsznak dolgok a kezünk közül. Barátságok, érzelmek... Minden jön és megy, semmi sem biztos... Vagy talán létezik valami bizonyosság? Talán a szerelem lehetne az, de ezzel is van egy kis gond. Egy: nem hiszek benne, kettő: érzelmeken alapul, idióta kémia folyamatokon, ami képlékeny, megfoghatatlan, és csak túlbonyolít mindent. 

Egyik nap még ezek a fontosak, aztán már nem jelentenek semmit sem - ki vagyunk téve az érzelmeknek. És ez szomorú. Megtagadsz olyan dolgokat, amikben azelőtt örömödet lelted, kiirtanád, elpusztítanád az összes emléket egy új örömforrásért, aztán majd azt is el akarod csak pusztítani egyszer. Idővel minden elveszik... Van valami, marad valami, ami mindig ott lesz? Hiszen a tükörből ránk bámuló arc se ugyanaz...

Ezeket a kusza változásokat, az érzelmeket nem tudom megérteni, és olyan szomorú ez nekem... És olyan kínos, fájó is, mikor a két világod összetalálkozik, te pedig nem tudod, melyikben is érzed magad otthon igazán.

De megint csak elbeszélek...

Olvass tovább

Elfojtott indulatok

Sorra merülnek fel bennem kétes gondolatok, pedig mindennél jobban szeretném elkerülni a hatalmas őszi-téli kiborulást, de mégis... Nem tudom, ki csinálja ezt, vagy miért gondolja hogy szórakozhat velem...
Vagyis de, sejtem. Talan csak túl egoista vagyok? Talán csak vissza akarnak venni, elnyomni, eltiporni a személyiségem némely túl erős elemét?
Nem vagyok tökéletes, tudom. Önző vagyok, hisztérika, egy hangulatember, és sok mindent hajlandó vagyok elkövetni, ha az érdekem úgy kívánja. És irigy vagyok, ó igen. Talán ezekért zúdul most rám minden? Büntetnek, mert rossz vagyok?
Nem akarom elvinni negatív irányba a dolgokat... De talán ez is csak egy maszlag, egy szerep. Vannak, akik úgy ismernek, hogy hejj de jó kedvem van, pedig ez csak egy szerep, kedvesemért vettem magamra, mert csodálom őt, s olyan szeretnék lenni, mint ő.
Jól is érzem magam, de tudom, hogy ez mégsem én vagyok.
Nem tudok pozitív és vidám lenni, mikor olyat szólnak, ami engem mélyen bánt. Hiába akarok javulni, és nem mindent magamra venni, akkor sem tudok.
Nem vagyok képes rá, hogy mosolyogva nézzek szembe megannyi leküzdeni való problematikával, amikor gyengének érzem magam - mert hiába látom mosolyát, hiába utánozza le kaméleon arcom övének rángásait, egyszerűen az nem én vagyok, nem. Csak egy jól tetsző szerep, aki tetszik, aki lenni akarok.
S mondják, beképzelem csupán, de bajok közt, sebesen növekvő bajok közt találom magam jobban elsüllyedni nap nap után. És fuldoklom. Nevetek, mikor rád nézek, de fuldoklom.
Hogy lehetnék, hogy ne lehetnék elégedetlen, mikor látom, másnak minden klappol, minden remek, nekem pedig percről percre siklik ki minden a kezem közül.
Velem maradnak a végsőkig? Meg tudom tartani őket? Az enyémek vagy csak ezt is Ők engedték, hogy megtapasztaljak dolgokat, hihessem sajátomnak, holott valójában nincsen semmim és senkim? Egyáltalán, én vagyok? A magamé, vagy bárkié. Kellek valakinek vagy csak kapzsi módon vettem el a lehetőséget mástól? Már elnézést, hogy a világra zúdítom sötét és zavaros gondolataimat, de egyszerűen nem értem...

Nem értem, neki miért jó, ha nekem nem, nekem sosem. Mit tett ő, amiért neki nem válik porrá semmi a kezében, mit tettem én, azon kívül, hogy nem vagyok tökéletes és vannak hibáim?
Neki is vannak, de ő más. A tökéletlen tökéletes, aki az én angyalom, a múzsám, akihez hasonlítani akarok.
Mit tenne most ő, ha itt lenne? Fogná a kezem, simogatná a lelkemet, vagy lenéző pillantással azt felelné: "Megérdemled" ?

Önző vagyok. Azzal akartam zárni kétségbe esett soraimat, hogy remélem, ő bárhol is legyen, bármit is csináljon és bárkivel, legalább jól legyen, de ez is üvölt, színtiszta hazugság csupán.
Nem akarom, hogy jól legyen, azt akarom, hogy hallja, érezze meg lelkem dühödt vad elégedetlen orkánját és ugorjon, siessen ide. Azt akarom, hogy karjaiba zárjon és megnyugtasson.
Megint másokra támaszkodom. Hát sose fogok felnőni az élethez?

Meglepő, milyen nehéz az élet laptop nélkül. Hiába okos a telefon, ha a töltője tropára van, és rendes bejegyzést se lehet vele csinálni.
Megint negatív vagyok...

Watch "Muse - Map of the Problematique (with lyrics)" on YouTube

Olvass tovább

Megihletők és megihletettek

Szüntelen az jár a fejemben, mi számít hatásnak és mi lopásnak. Egyik kedves ismerősöm, Dé szerint nem lopás, amikor olvasok egy könyvet, és írás közben azon kapom magam, hogy bizony, az olvasott dolog nélkül talán, sőt biztos, nem írtam volna le azt és ugyanúgy. Persze ez az én szememben ez valahogy mégis  lopás, amikor másnál látott szavakat, kifejezéseket építek a szókincsembe... mert oké, hogy hat ránk mindenféle dolog, legyen az egy barát, egy szimpla beszélgetés, egy tanóra, film, akármi, zene, és meg is értem, hogy tulajdonképpen mégsem nevezhető olyan nagy és hatalmas bűnnek ez; ám mégis rosszul érzem magam a tudat miatt, hogy a nélkül nem sikeredett volna meg az a kis szösszenet ugyanolyanra, ugyanúgy...

Persze azzal is mentegetem magam, hogy hiába ragadnak rám egyes dolgok, amiket beleépítek másokba, azokat csak a magam szórakoztatására írom, és úgy gondolom, nem igazán ártok vele senkinek, hiszen nem fogom kiadatni és mástól lopott dolgokkal ékeskedni, csupán a magam kis örömére írom, tartom meg, és úgy gondolom, ezáltal fejlődök is valamicskét; kipróbálok más-más dolgokat, először csak átveszem a másik alkotótól, beépítem a cselekménybe, abba a kusza betűhalmazba, de lehetőségem van kóstolgatni és a magam előbb-utóbb megtalálandó stílusába beilleszteni.

Fél éve már, hogy ontom magamból a kis irományaimat, szabályosan átestem a ló túloldalára, és mindent leírnék legszívesebben, úgy gondolom, meg kell tanulnom szelektálni, hogy mit "érdemes" leírni, és mit szebb meghagyni fantáziálásnak, múltba foszló-halhatatlan emléknek. De még nem igazán akarok felnőni, nem igazán akarok egy fokkal feljebb lépni és közelebb kerülni ahhoz a bűvös szakmához, amit írásnak mondanak.

Sok dolog megihlet, de van egy fix pontom, egy személyes kis aranytojásom, aminek köszönhetően most - merem azt mondani, hogy - vírágzom, és ennek örülök, és nem akarok megválni tőle. (Még... vagy soha...)

És ugyan, fél éve másról nem igazán írok, mint az én kis titkos ütőkártyámról, ez pedig csak egy picit bosszant, de olyan jó dolog is: valóságos dicsőség, kihívás századszor is leírni ugyanazt, más megközelítésben, más bemutatásban. 

Ugyanaz a név, ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, ugyanaz az édes, színes karakter. Ő az én napfényem a homályos, szürkeségben, még a szürkét is szebbé varázsolja, hiszen lényének egy része ez a szín, megnevettet, kivirulok, élek, lélegzem. Szerelmes vagyok egy karakterbe, egy álomba.

Talán buta dolog, talán sosem lesz belőlem igazi, rendes író, akinek könyvei sora duzzadnak a tömött polcokon, nem fognak gazdagok kosárszámra vásárolni és nem áhítoznak nincstelen gyermekek, hogy legapróbb fillérjeiket félretéve megvehessenek, de talán nem is ez az értelme, talán nem is erre van szükségem. 

Bár mondták már nekem, hogy máshogy látom az írót, és úgy éreztem, azt sugallja, tévedek, de én még mindig úgy gondolom, az írás szépsége nem abban rejlik, hogy pénzeső, és kiadnak, nem annak szabad a mozgatórugónak lennie, hogy meghódítsam a pénzpiacot és a világot. Kellemes, vonzó kis szösszenet ez, ugyebár, kinek ne tetszene? De az írás nekem nem ezért fontos, hanem azért, mert így tudom kifejezni magam, a szavak által élhetek akármilyen életet, lehetek pilóta, szuperhős, fafúvós, ütőhangszeres, zongorista, akármi, jól érzem magam, miközben valami új, előtte nem létező dolgot formálok, legyen az segítséggel vagy anélkül, magamtól - de ezt erősen kétlem -, és ez valami csodálatos!

Lehetek elcsépelt, sablonos, egy nagy rakás szar... De amíg örömömet lelem benne, csinálni fogom, amíg az ihlet nógat, én hallgatok rá, és habár csak az asztalfióknak és Dének szóljanak is a kis "műveim", én rendkívül boldog leszek, hogy ezem van, ezt tudom csinálni - és ha semmi mást nem is -, de ezt tudom,  ebben jónak érzem magam. És bár sokan nem értenek meg, nem tudják elképzelni, mi fán terem az egész, mi értelme, és bután hiszik azt egy óraközi szünetben megírt facebook levélre is, hogy könyvet írok, csak mert állatmódra gyilkolom a kicsúsztatható billentyűzetet, és ez valamilyen szinten rossz, és fáj, azért örülök, hogy ez lehetek és ezt csinálhatom, mert bár nem vagyok népszerű, nincs sok pajtásom, és nem járok felolvasó estekre, az írás mindig itt van nekem, és ha menekülök is vagy a homokba dugom a fejem, sokkal de sokkal jobb ez nekem, mint meginni egy pohárkával a sarki presszóban.

Megint késztetésem volt, hogy szépen csokorba szedjek valami egyedülállót, de megint azt látom, hogy ezek csak lazán egymás mögé dobált szavak...

* * *

És egy kis mellékes... Egyik baráti körömben hobbivá nőtte ki magát, hogy mindenki szarabbnál szarabb, okoskodó lemezkritikát írjon... Igazán vicces, hogy van egy csoport, és mindenki sorra tölti fel meggondolatlanul a rengeteg sok baromságot...
Én kritikát írni sosem tudtam, amit ugyan bánok, de nem is igazán akarok kritikát írni, úgyhogy csak azt mondom:

ITT VAN EZ A ROHADT JÓ ALBUM, HALLGASSÁTOK! 

Olvass tovább

Piper's back

Itt van az ősz, itt van újra, szar, mint mindig énnekem.... HÁT NEM! A nyár bár elsuhant, s hozott jót-rosszat, az ősz-tél-elmúlás-depizzünkagybafőbe kvartett pedig sose volt a kedvencem, de... Még mindig fucking positive ember vagyok, bazdmeg! :D

Oké, oké, vannak megingásaim, de határozottan máshogy érzem magam, és ennek örülök. Történt egy-pár változás az életemben, amiket nem tudok hova tenni, ki kell elemeznem őket, darabjaira szednem, elpusztítanom, körbe-megrágni, mert ilyen vagyok, és hihetetlen, azt hiszem. Ez az egész.
Hiszen hiába csattanunk ki valamiféle energiabombától, azért fura dolog az, amikor hirtelen észrevesszük, hogy bezony, valami már nem úgy van, mint régen.

Nem úgy kel fel a nap, a színek élesebbek, pompásabbak, a levegő zamatosabb, finomabb, és a tüdőmet is jobban érzem, mikor megtelítődik, és azt is, amikor üres. Mégis egyszerűen... fantasztikus, pompás.

Mintha leomlottak volna a falak, felengedték volna a redőnyt, vagy valaki levágta volna a sövényeket, bokrokat, gazokat, én pedig képes vagyok látni az irányt, a bézs macskaköves ösvényt az élénkzöld füves téren... És a többi nyavalya... De ott vannak azok a rohadt kavicsok, és néha azért hasra esik az ember, és akkor csak ott dagonyázik, amíg el nem dönti, mi tévő legyen; hiszen vissza nem indulhatunk, előre pedig olyan képlékeny, olyan bizonytalan. De jobb haladni előre, mosolyogva, bátran.

Nem is tudom, hogy milyen volt régen, vagy hogy tudnék-e még olyan lenni. Mondjuk ez a mondat sikít, hogy fals, az eleje,  vége, a közepe meg történelem. Régen, régen... Valamikor az is jelen volt, valamikor az is számított, formálta, tépte szabdalta az énünket, megtépázott, vett el belőled, de ugyanúgy adott is valami pluszt.

Az utóbbi napokban megbotlottam egy-két apró kavicsban és hobbi szinten terrorizáltam a környezetemet, akiket szeretek, akik fontosak. Mert őket könnyű, ők elérhetők, kéznél vannak, mikor frusztrált vagy, és bántani kell valakit, mert azt, akivel bajod van, nem tudod. Már-már kívántam, hogy lehessen törvényszerű megütni valakit. De ha ez legális lenne, nem kiirtódna az emberiség? Nem jobb lenne? A földanyának minden  bizonnyal...

Annyi minden okosnak vélt, egyszerű, zavaros, buta gondolat keringett a fejemben, leírtam volna őket, szépen csokorba szedni, de mindig villogás, kérkedés lett volna belőle, és a megfogalmazás meg a csokorkészítés se ment igazán. Hát most itt vagyok, egy kis idő kihagyással megint, és adok hozzá az internet kusza nagy bogjához. Értelme van? Kell valakinek? Nem tudom, de most ehhez van kedvem, és...

do what the fuck you want to there's no one to appease.

Olvass tovább

Egy év

Olyan gyorsan telik az idő, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet... Hű, történtek dolgok, mióta kicsit elhallgattam itt. Nem is terveztem már folytatni a blogot, de meghatódtam egyik nap, hogy elmúlt egy éves a kicsike május 31-én, én pedig még csak meg sem ünnepeltem.
De hogy mivel ünnepelni? Nem tudom, mondjuk egy kis epic számmal :D

Meg se tessék lepődni, hogy Muse :)

Történt egy pár változás ez alatt a pár hét alatt; először: fucking positive ember vagyok, bazdmeg :D Vagyis próbálkozom. A második - amivel kezdenem kellett volna -, hogy rettentően rászoktam a káromkodásra megint. A harmadik, amit itt azért mégis csak vissza kéne fognom, hogy ez a kevert magyar-angol nyelv lett a mániám, olyan epic. Negyedik, meglódultam írásban, és csomó kis scene-em van, amit előszeretettel irogatok. Nem érdekel, ha nem visznek sehova, nekem örömet okoznak - meg az se panaszkodik nagyon, akinek mutatom őket -, és nem érdekel, ha ebből nem lehet megélni, mert úgysem vagyok elalélva magamtól, hogy igenis be fogok robbanni a piacra a hülyeségeimmel, mert egy csomó más ember firkál mindent össze vissza, és mellettük én már mi újat tudnék mutatni :D De ez a hobbim, ha úgy tetszik a lételemem, hogy kis shit scene-eket írok, és amíg nekem örömet okoz, írni is fogom.

Aztán sorolhatnám még itt a változásokat, de minek. Az ilyet csak érzi az ember, megvan egyfajta kellemes intimitás, amit én legalábbis szeretek megőrizni, és nem kötni minden második ember orrára, de különleges emberkéknek, legyenek azok hetedikek vagy kilencedikek akár milliomodikak is a sorban, nos, nekik úgyis eldobolom a magam nótáját. 

Mert azért bármennyire is necces dolog rábízni magad valaki másra, kívülállóra, beavatni őt kis titkokba, olyan kellemes és megnyugtató is egyben. Persze ott van a blog meg a naplóírás meg egyebek, de azok mind te vagy, a saját gondolataid, azokra adott felelet; míg egy másik ember, egy másik lény, legyen az akár egy fa vagy a kis pincsikutyád, akivel "beszélgetsz" már mindjárt más. Oké, persze egy másik ember valóban más; más érdekek, nézőpontok, látásmód, más világ, élmények, más vélemény. Ott van abban a szóban minden, hogy más. Nem te magad vagy. És rohadtul bírom, mikor ez a másság, másik vélemény berobban az én kis elszeparált világomba, kitágítja korlátolt elmémet, és egy új alternatívát, valóságfoszlányt vetít elém, amire én még csak nem is gondoltam volna.

A világban vannak emberek, akik észre sem veszik, mennyi jót tudnak tenni a másikkal. Itt van példának okáért a plátói érzelmek kibogozatlan kusza halmaza. Van az az ember, mondják, hogy a státusza, a pénze, a rangja, a külseje tetszik, ahogy jól mutat a kamerában, etc., de szerintem a plátói szerelem nem ott kezdődik, hogy látok egy nyálgépet a tévében, akiért elfolyok. Van ilyen is, de az ilyen szerintem egy totál más kategória(, és most nem arról akarok beszélni).

...de akkor meglátod azt a másik emberpéldányt, hiába nem érted, mit mondd, a kisugárzása, az egész lénye elvarázsol, a nap kisüt, esőben szivárványt hoz, nem vagy többé szomorú, minden szebb. Lehet, hogy ez nem valós, nem szerelem, de van, érzed, hatalmas energialöketet ad, az az ember pedig még csak nem is tudja, hogy te érte égsz, erőt és bátorítást, mosolyt lök az arcodra. És ez szép. Nem tudok vele villogni, nem tudok a kezét markolászva fennhéjázni az utca közepén, hogy nézd, nekem van egy plüssmackóm, de van, érzed, és ez talán még jobb is, mintha tapintani tudnád. Nekem legalábbis. Soha nem éreztem még magam ilyen jól.

Annyi minden gondolat kering bennem, de igazság szerint még van egy négy kredites vizsgám, amire be kéne magolnom egy kettest, na meg új "imidzset' is akarok szerkeszteni - mondjuk eddig csak a hátteret változtattam meg -, illetőleg még el is akarok dicsekedni mindenkinek az alig pár órás kettesemmel...

Majd mindenki meg fogja érni szerintem, hogy nem mindig vagyunk a gimiben eminensek, egyetemen meg csak egy jó jegy van, az elégséges, annál pedig csak még jobbak vannak, de persze vannak kivételek, én meg sose voltam az a túlbuzgó diák típus, mégis tudok írni, ez nekem meg elég. Ha meg olyan francos témában akarok írni, hát bazdmeg ott a Google, majd utána nézek. Oké, kicsit alpári vagyok most megint, pedig igazság szerint kibaszott jó kedvem van. 24 óra múlva kitör végre a holiday, vége lesz az utolsó vizsgámnak, és bár három tárgyam nem jött össze, megvan az a leprás kreditszámom, ami kell, és e miatt most büszkén jutalmaztam meg magam egy kis ice creammel.

Ui: a 366 napos kis thingemet elbuktam, ezt sajnálom. Pedig olyan egy epic év ez, és annyira tudtam is, hogy az lesz; picit bánom, hogy nem örökítettem meg minden mozzanatát. Elmerülni a múltban nem tanácsos, azt mondják, elszalasztod a jelened vele, de én mégis szeretek elővenni régi emlékeket, és mosolyogni egyet rajtuk; ha jó emlék, ha kellemetlen. Rossz nincs, mert mindenből tanul valamit az ember, amiből ha nem is vizsgázol meg nem is adnak kreditet, de megtapasztalod, tudod, veled van, és finomítja lelked aromáját.

Megint szentimentalista vagyok. :)

Olvass tovább

Mese, mese, mátka

Nem tagadom, elfogult vagyok azzal, akit/amit szeretek, de próbálok elvonatkoztatni is azért, több nézőpontból látni dolgokat, és rohadtul tud irritálni, amikor nem látok mást, csak idióta emberkéket, ahogy meggondolatlanul dobálóznak az át nem gondolt véleményükkel.

Szeretem Japánt, a mangákat, animéket, és rohadtul fel tudom húzni magam, mikor azt látom, hogy rinyálós picsák rinyálnak jobbra-balra, hogy "Fúj, ez az erőszakos japán mese (egyrészt legalább a pontos nevét tudnák...) tönkreteszi a gyerekkorunkat, mert hogy ez és ez és ez..."

Kérem én, tud még itt valaki gondolkodni, teszem hozzá most nagyképűen, rajtam kívül??? Oké, az anime nem egy Micimackó jellegű alkotás, de kérem én kedves emberkék, a Tom és Jerry most miben jobb? Össze-vissza püfölik, ütik-verik, robbantják és csonkítják magukat benne, Jerry is mindig kicseszik Tommal, és lám, pár képkockával később semmi baja, felrobban a ház, elköltözik a macska pár karcolással, a következő részben meg kezdődik elölről az egész. Most legyek én az, aki túlkomplikál mindent, de ha nagyon bele akarok kötni, ebbe is lehet, sőt. Ha nekem gyerekem lenne, én tuti nem engedném neki nézni, mert ennyi erővel most gondolhatná azt, hogy "Jé, láttam egy egeret, a macskánk biztos bántani akarja, segítek neki, felrobbantom én a házat." Vagy jó, ne legyek ennyire drasztikus, de mi jön le még ebből az egészből? Üssük-verjük egymást, úgysem lesz semmi komolyabb bajunk...

A másik, Szilveszter és Csőrike, illetve a Kengyelfutó gyalogkakukk. Na azok is kiverik nálam a biztosítékot. De nem, ezek viccesek, ezek nincsenek személyiségromboló hatással a gyerekre, csak mert burkoltan van az egész tálalva. Na meg igen, amit a nyugaton csinálnak, az szent. De persze az animékbe bele kell ám kötni, csak mert az keleti és nem nyugati termék... Röhej az egész.

Olvass tovább

a dolgok rendje

Az egyik anyai ági rokonom valószínűleg meg fog halni. Nem tudom, hogy most természetes-e, hogy nem érzek semmit, vagy szégyellnem kéne magam emiatt. De! Ha mások tudnák róla azt, amit én tudok, akkor nem hiszem, hogy elítélnének, bár ki tudja. Megbocsátás, újrakezdés és egyebek. Nem tudok sokáig haragot tartani, de vannak dolgok, amik felett én nem tudok, és szerintem nem is kellene szemet hunyni. Egy szülő dolga az én megítélésem szerint végső soron az, hogy jólétet biztosítson az utódainak, nem pedig az, hogy csak kihasználja és tönkretegye őket. Az az ember az utóbbi kategóriába sorolható, én pedig bármiféle isteni vagy mi tudom én milyen büntetést kapjak is ezért, egyszerűen nem vagyok képes sajnálni.

Azért belátom, hogy könnyű másokat bírálni, másokat kiemelni és bűnösnek kikiáltani, miközben mi szép csendben behúzzuk a nyakunkat, hogy mi nem, mi soha. Kíváncsi vagyok, én életem végén milyen osztályzatot kapnék majd az itteni szereplésemre, és hogy hogyan értékelnének azok, akik ismertek. Kívánnák-e nekem a halált vagy még marasztalnának.

Olvass tovább

wave

Hullámzó hangulat, szeretet, gyűlölet, boldogság, gyász, fájdalom, bosszúvágy, elégedetlenség, ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKÁÁÁÁÁÁK..., idióta, naív, barom.

Miért esek folyton ugyanabba a hibába? Miért? Szeretném, ha lenne gy szerkezet, amivel be tudom programozni magam, az agyam, az egész lényem. Milyen legyek, és milyen ne.

Milyen legyek:

• mosolygós
• bájos
• kedves
• önzetlen
• segítőkész
• két lábbal a földön járó
• ambíciózus
• .... és a többi pozitív.

Milyen ne:

• OLYAN, AMILYEN MOST VAGYOK, AMILYEN MINDIG IS VOLTAM, ÉS AMILYEN SOHA TÖBBÉ NEM AKAROK LENNI.

Szeretném kikapcsolni az agyam bizonyos részeit, hogy mire gondoljak, és mire ne. Hogy mivel foglalkozzak, és mivel ne. Túl sok szemét van a fejemben, túl sok olyan baromság foglalkoztat, amik energiát vesznek el tőlem, és nem marad időm sem a fontos dolgokra. A komoly dolgokra, amik életté teszik az életet.

Olvass tovább

vicc

Mi a részeg túrázó utolsó mondata?
- Ki a f*szom vagy te, hogy nyáron bundában szeded itt a málnát?

Olvass tovább

torn apart

Ma vagy három körül másztam ki az ágyból. Sikeresen a semmittevésnek áldoztam ezt a napot is. Mostanában egyre jobban adom át magam a pesszimizmusnak, a kétségbeesésnek meg minden negatív nyavalyának, amiknek nem kellene itt lennie bennem, lévén, hogy elvileg már tavasz van.

Kiábrándulok mindenből: a szakmámból, a suliból, önmagamból. Többféle személyiséget alkotok magamnak, bár inkább csak neveket, a saját nevemet utálom, a kitaláltakat mindig megunom, már az itteni blogos nevemet is rühellem, és manapság egy másikat használok, de ha megkérdeznék a nevem, hogy hogy hívnak, ki vagyok, nem igazán tudom, mint mondanék.

Két éve eldöntöttem az írós nevemet, de már nem érzem magaménak azt a nevet. Fogalmam sincs, miért nem vagyok elégedett a sajátommal, de választani se tudok egyet, ami megfelelő, amire azt mondom, hogy én vagyok, és ezt használnám a hátra lévő életemben. 

Ma megint csináltam egy új twittert az álfacebookom mellé. Jó érzés, mintha másvalaki lennék, de mégsem, mert ha eszembe jut valami, amit kirakhatnék ezekre az oldalakra, nem tudom, hogy melyik alteregómként tegyem. Szerintem ez is csak egy pótcselekvés, mert annyira unatkozom - holott hétfőre még mindig meg kell írnom a nyolc oldalas beadandót; nagyon ,,örülök'' neki, főleg, hogy szart se tudok írni mostanában -, mert annyira nem tudok mit kezdeni magammal meg az életemmel úgy általában. Csak vagyok, sóhajtozom, álmodozom, zenét hallgatok, és kész.

Tegnap eszembe jutott, mit csináltam, amikor komolyabban el kezdtem foglalkozni egy bizonyos együttessel: egész nap feküdtem az ágyban, nem ettem, nem ittam, csak a számaikat hallgattam. És ez most elgondolkodtatott, hogy jó volt-e ez így? ez az egész két év... Mert tulajdonképpen akkor lehet, hogy azért is fogytam le annyit, mert inkább zenét hallgattam, minthogy felkeljek és csináljak magamnak ennivalót. És ez nem jó! Hogy mindig minden alkalmat megragadok, hogy bedughassam a fülesemet, kizárom magam a közösségből, nem eszek, nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok... És ez szerintem nem jó. Vagy velem van a baj, vagy azzal a zene-dologgal. Kicsit már olyan önpusztító-jellegűnek tűnik az egész, ahogy így visszagondolok, és hiába szépítem, mert nem akarom arra fogni a bajomat, amit szeretek, de ha egy hobbi - ja, nevezzük hobbinak - az egészséged , önmagad rovására, károsítására megy, az már szerintem régen nem jó. Csak olyan ez is, mint a drog, a cigaretta, az alkohol, és egyéb függőségek: ha rákaptál, még ha tudod mélyen magadban, hogy ez csak árt neked, nem tudsz leszokni róla. Fáj már a gondolata is, hogy abbahagyd. 

Pedig valamit muszáj lesz csinálnom, mert már az egy mérettel kisebb farmerem is csak lóg rajtam, nadrágot venni értelme sincs, mert egyszerűen nincs rám való, olyan vagyok, mint egy piszkafa, és már utálok létezni. Hiába érzem, hogy ég a gyomrom, meg hallom, hogy korog, egyszerűen nem érzem, hogy éhes vagyok, ha kajára gondolok, rosszul vagyok, és egy falat nem megy le a torkomon. És basszus, már az összes melltartóm nagy rám, azok is csak lötyögnek rajtam, ami azért eléggé felbasz, mert nem vettem sose nagyobb méretet, hogy aztán kitömhessem zoknival.

A fenébe is, nem jó már rám szinte semmi! Ha meg ezek után mindig csak egyre kisebb méretet veszek, azt azért nem akarom, mert ha meg elkezdenék csodamódra valahogy visszahízni, akkor meg azokat nem tudnám már használni, és ha veszek egy jólkinéző ruhát, nem szívesen adnám oda másnak vagy dobnám ki, csakmert nem tudom már hordani. 

Ez az egész egy nagy szar. Egyre inkább sötétebben látok már mindent, pedig a fene egye meg, tavasz van!

Olvass tovább

csütörtök

Utólagos bejegyzés:

- szakmai gyakorlat: könyvtárlátogatás=dögunalom. Kezdek egyre jobban rettegni a szakmámtól, mert könyvtárosnak lenni=még inkább dögunalom. Kár, hogy nem tudom, mit akarok kezdeni magammal meg a jelentéktelen kis életemmel.

- Nőnap, de olyan, mintha nem is lett volna az. Egy csoporttársam (fiú, egyszóval jellemezve az illetőt: visszataszító) azt se tudta, hogy milyen nap van, nem köszöntött fel senki. Jó, nem mintha annyira elvárnék egy gyémánt ékszerszettet vagy nercbundát, csak rosszul esett nézni, ahogy mindenki egy szál tulipánnal mászkál, a szerelmes lovagok is adnak valamit a hölgyeiknek, én meg megszokott magányomban álldogálok a hatalmas világban egy porszemként egyedül...

- Utazás haza az én kedvenc csütörtöki kétórási buszommal. Bár azt hittem, sosem indulunk el, mert ahogy egy busz ment el a miénk mellett, megkarcolta a baloldali tükrét. A sofőr eléggé mérges volt, bár nem veszekedett a másikkal.

- Hazaérve pár órát szerencsétlenkedtem, aztán beestem az ágyamba és elaludtam, éjjel ébredtem fel három óra harmincvalahány perckor, magamra aggattam a pizsamámat, és valahogy vissza tudtam aludni. Mostanában egyre többet fáj a fejem/szemem, mert nem hordom a szemüveget. Na meg a kijelzőktől, már az okostelefonom fénye is bassza a szemem. Minden bassza már a szememet. De akkor sem fogom hordani azt a hülye szemüveget. Utálom és kész. Nem érdekel, hogyha azt mondják, hogy nem áll rosszul. Úgyis tudom, hogy csak azért mondják, hogy mondjanak valamit. Majd ha lesz rá pénzem - nem most -, veszek kontaktlencsét vagy megoperáltatom magam, és kérek mondjuk barna szemeket. Azokon úgyis jobban mutat a lila szemhéjfesték, mint a kéken.

Olvass tovább

Wednesday

Utólagos bejegyzés:

- elég szép nap volt, első két órámat átaludtam a pihe-puha ágyikómban, a harmadikra épphogy beestem, de az is csak 20 percig tartott, mert a csoport fele nem készítette el a házit. Nem volt végül olyan rémes az a csoportmunkás óra, amitől annyira rettegtem, de ki tudja, mi jön még ezután...

Olvass tovább