Beszélnem kell róla: Az a bizonyos ötven árnyalat

Mikor megtudtam, hogy a nagyérdemű legális pornó könyvsorozatból filmet fognak majd itten csinálni, hát őszintén szólva, nagyon nem értettem, minek is kell. Teljességgel kíváncsi vagyok, hogyan meg milyen formában tárják majd itt a közönség elé a kemény szexjeleneteket, bár gondolom, azért valami finomabb művészi formában, meg olyan fincsibb szögekből filmezve teszik ezt, mert máshogy nem igazán tudom elképzelni ezt megfelelő korhatáros formában, meg úgy most komolyan elég vicces elképzelni emberkéket, akik ott nézik a vetítőteremben. Mármint nekem semmi bajom a témával, azt el kell mondjam, az első részt is bírtam, de olvasni meg látni azért két külön dolog, és filmekben sose csipáztam annyira ezeket a részeket, mert inkább az zavart, hogy mások látják, hogy nézem.

Visszakanyarodva a témához: kijött a trailer, s mint érdeklődő, kíváncsi emberi lélek, na meg valamilyen szinten fan, cukorra éhes hangyaként vetettem rá magam finoman körülnézve, nehogy a szüleim rám nyissanak éjjel kettőkor, hogy mit is nézek. És hát nem csalódtam - a saját véleményemben korántsem tudtam legalábbis.

Nekem ugyanis az a véleményem (már lassan egy éve?), hogy mondjon bárki bármit, a casting borzalmas. Lehet, hogy Ana egy totál átlagos lány, és a Dakota Johnson által hozott karakter még sokadik látásra valahogy bájosnak is mondható - bár a karakter esetlensége helyett inkább éreztem azt, hogy Dakota színészi vénáival a baj, mert úgy érződött, mint akinek fogalma nincsen, mit csináljon, meg hogyan, csak valahogy elszenvedi a jeleneteket, egyszerűen nem tudom látni Anát, csak egy csenevész színésznőcskét, bocsánat.
Mikor megláttam az első karakterképeket, már akkor fogtam a fejem, hogy ide betettek egy nagyrészt ismeretlen cseresznyebogarat, akinek a szülei azért valakik - és most ne gondoljam azt, hogy mi révén is tévedt színészi pályára ez a drágaság -, de mimikája körülbelül semmi, mert a teszem azt, mondjuk tíz képen ugyanazt a bamba pofát vágta, a szája Kristen Stewartosan kitátva, ami már igenis Kristen Stewart névjegy, minek ide egy ropogósabb verzió belőle, elég nekünk egy Kristen Stewart... De hát nem, Hollywood is tele van tehetségtelen emberek sorával, akik valahogy mégis eljutnak a vörös szőnyegre. Valahogy...

Mozibeli Christian Grey-ről inkább nem is mondok semmit, még az általam Pacific Rimben nagyon kedvelt Charlie Hunnam láttán is azt gondoltam, hogy ez érdekes Grey lesz, na de aztán Jamie Dornan vitte a legrosszabb casting pálmát itt az évmilliomodban nekem. Semmi bajom a pasival, nem valami megláttam és megutáltam féle fujjogás ez, mert a Once upon a time-ban nagyon szerettem a karakterét, mondjuk nem is tudtam, hogy ő az a híres Dornan gyerek, de amikor megláttam a trailert, hogy igen, testet kaptak a szereplők, mozognak, és vannak, akkor, mint mondtam, nem csalódtam magamban és a véleményalkotásomban, mert ez az ízelítő sikeresen alátámasztotta az eddig gondolataimat.

Jamie ugyanis egyszerűen nem Christian. Nem tudom, hogy a borosta nélkül fura csak, de van valami az arcában, az egész fejében, az egész emberben, amitől hiába van rajta öltöny, egyszerűen ő nem Christian Grey. Dakotát még nem tudom hova helyezni, olyan "talán" esete - talán-, és nem adok előre teljes nullát a filmnek, mert amúgy is meg fogom nézni, s még azután se szólom le, hogy első ránézésre a trailerben lelőttek minden poént - mondjuk egy ilyen ismert sztorinak amúgy se lehet olyan rejtélyes pöpec trailert gyártani, mint mondjuk egy totál eredeti forgatókönyvnek, de szerintem a Harry Potternek is meg lehet nézni, milyen trailere lett, lehet még az Alkonyatnak is izgatóbb. Vagy nem tudom, erről nem kéne nyilatkoznom, mert azért nem olyan rossz az a pár perc, valamennyire még tetszetős már a hangulata is, mert olyasmi filmet sejtet, amit elképzeltem a sztorinak, de a színészekkel még mindig bajom van, akárhogy is járom körbe meg bármennyire vagyok nyitott elméjű. Beyonce Crazy in Love-ját meg fel se ismertem, amíg ki nem írták, hogy az, szóval ez már adott egy kis extrát az egésznek, s ha a film nem is lesz bombasiker (Azért be fogom ismerni, ha netalán mégis kellemesen csalódnék!), a dal még dönthet rekordokat.

Szóval tessék, fogjátok, vigyétek, utáljátok, szeressétek. Nekem mindenképp muszáj volt beszélnem róla, és ez a véleményem, persze vannak, akik odáig vannak a színészektől is meg vissza, de persze kinek a pap, kinek a papné, és az embereket amúgy se lehet észre téríteni, ha oltárira tévednek... Persze mindenkinek szíve joga a véleményéhez, mások szerint én vagyok a hülye, mert így gondolom, ezzel tisztában vagyok, de akkor se értem, ha valami ennyire nyilvánvalóan nem kóser, mégis elvakultan istenítve van, akkor az olyan embereknek mi van az agya helyén? Persze ez megint olyan téma, amibe nem érdemes belemenni.

A szereplőkhöz visszakanyarodva: az hagyján, hogy nem rendelkeznek hercegi és hercegnői szupermodell vonásokkal, egy folytonosan eltátott ajaktól nem lesz még valaki szexi, és azért, mert olyan jelmezben és olyan kellékek meg díszlet között van két ember, még nem fogják hozni a karaktert olyan szinten, hogy az valóban A Karakter legyen.

Egy szó mint száz, a film nem kellett volna, a színészek borzalmasak - bár Ana frizuráját imádom, muszáj megemlítenem -, a trailer olyan fura, de legyünk őszinték, a legtöbb ember így is úgy is meg fogja nézni, aztán következő Valentin Napon kiderül, mennyire tré a tré, vagy netalán a tré lesz az új kúl?

(Jegyzet: második nézésre már a végén a szívemhez nő, és a bejegyzés végére még imádni fogom én is, ez az agymosás??)

Olvass tovább

Filozófiailag merengős

Az őszinteség kapcsán mindig elmerengek, hogy talán túl őszinte vagyok. Az emberek egymásra mosolyognak, aztán hátat fordítva már egészen máshogy viszonyulnak egymáshoz, és ezt sose szerettem. Én mindig megmondtam, ha bajom volt, legalábbis, amikor tehettem – még mindig nem tudom, a kegyes hazugságok mennyire jók vagy rosszak, na meg mi vehető annak tulajdonképpen –, de ez sokszor vezetett vitához, és néha már inkább hallgatok. Akkor is, ha megpukkadok. Csak ez... olyan alakoskodó és hamis, és néha eléggé emberundorom van, mert most honnan tudjuk, ki mit gondol őszintén, és a puszta tény, valójában hány "barátja" van az embernek, lehet megsiratna mindenkit. 

Nem szeretek elhallgatni alapesetben dolgokat, mert hamisnak érzem magam, vagyis vannak emberek, akik egyszerűen hidegen hagynak, mások meg túl közel vannak, ez is olyan röhej.... Aki le se szar, azután fut az ember, az jó, az kell, aki meg valóban törődne veled, az csak nem kell. Milyen beteg dolog ez, mennyire nem fair!

Ám ha jövök az őszintével, az magyarázat közben bonyolulttá válik, majd eljutok az "inkább kitörlöm" szakaszba, és kitalálok egy sokkal elfogadhatóbb, "publikus" változatot, ami az igazság töredéke, de karakter tekintetében inkább 1 százaléka nevezetesen. Talán ez is a depresszióm egy megnyilvánulása; mindent túlbonyolít és problémákat gyárt az ember lánya, mert a folyamat legvége, hogy oda jutok, nincs is értelme csinálni semmit, de úgy egyáltalán, általánosságban. És ebben az esetben jön az, hogy kitörölném inkább az összes szót, amit addig a pontig leírtam, mert bár akarok válaszolni azoknak az embereknek, de... Egyáltalán minek? Minek a barátok, minek foglalkozzak ezzel, hiszen minek vagyok egyáltalán én?? Meg ez az egész szemétkupac bolygó.

Tömören az a bajom, hogy úgy érzem, nem mondhatok el mindent, nem lehetek teljesen őszinte, hiába mondják, nem mondhatok el "akármit", mert egyrészt vannak intimebb dolgok, amiket a világba kiáltva olyan... bután hangzik, vagy úgy megsemmisíti az egészet. Olyan... nem tudom, de olyan. És az ember lánya bánja, hogy ilyet elmondott, legszívesebben megsemmisülne, elbújna, nem létezne, és hiába van az a fránya közlésvágy, nem éri meg. Mások nem értik, nem érthetik, közük sincs hozzá, emellett pedig nem is érdekli őket. Csak kipletykálják. 

Mint most is: egyvalaki rámszállt twitteren, állandóan beszélgetni akar, meg minden – megkérdezi, hogy vagyok, aztán ha éppen egy gyenge pillanatom van, kidumálom az egészet őszintén, naívan, és akkor mit kapok vissza? "Talán csak alvásra van szükséged." 

Nem is mondom, mert egyszerre ment el a kedvem az illetőtől, de közben totálisan teszek is rá, de énmagam is átkozom rendesen, hogy tanulnám már meg végre befogni, és ne locsogjak. Az emberek nem akarják hallani, hogy vagy valójában. Ez csak egy udvariassági elem, egy kis szar, ami fenntartja a kapcsolatot köztetek. Az emberek azt akarják hallani, hogy "Köszönöm, jól, és te?", hogy visszadörmöghessenek valamit, de közben már haladtak két métert arrébb.

Ettől az "őszintétlenségtől" viszont olyan felszínesnek érződik egy beszélgetés számomra, mellesleg így olyan, hogy az emberek nem is tudják az igazi énem, amit persze még én is csak éppen felfedezek, hiszen bárki lehetek, aki akarok, na meg az egyáltalán ki vagyok én kérdése is sokszor visszatér. Még fejlődöm, még keresi magát a lelkem, ha egyáltalán van az a 21 gramm, meg tényleg annyi az annyi.

Rengeteg ember van az életünkben, akikkel ilyen-olyan kapcsolatunk van, hol mélyebb, hol nem, és mindig mindenhová talál az ember másikat. Ettől olyan jelentéktelen az egész, mert most mit számít, van másik. Apám főnöke is ezt mondta: mindenki pótolható. 

Minek őszintének lenni, minek kössem más orrára, úgyis hülyeség, úgysem érdekli, pláne, ha nem tud válaszolni semmit, csak úgy van, el van mondva, mindkettő félnek kényelmetlen, mert az egyik el merte mondani, a másik meg értesült róla, de hiszen mit is kezdjen vele, no meg amúgy is csak kibeszél mindenki mindenkit – ha egyetlen igazság van, ez aztán igaz, nincs olyan, hogy kivétel. Nincsenek erős kapcsolatok, nincsenek valós kötelékek, elköteleződés. Hogy kiállni a másik mellett úgy igazán, mindenestül. Nincs olyan, hogy vértestvéreknek lenni. Egy léleknek, összefonódva. Sehogy semmi. Ez valahogy olyan elszomorító.

Nem tudom, hogy lyukadtam ide egy aktuálisan válasz fogalmazása közben; ezek egyszerre komoly és jelentéktelen dolgok, most olyan súlyos és súlytalan minden, túltengenek az érzelmek, de nem is érzek semmit, vagy olyan megfoghatatlan, felfoghatatlan. Olyan nem tudom.

De talán csak azért zagyválok hülyeségeket, mert meghalt az idősebb kutyánk. Ez szerintem mindenkit megrendít, a halál. Vagyunk, aztán nem. Minek akadjak fenn azon, hogy elromlanak az ember által kreált dolgok, ha maga az ember is egyszerűen lebomlik, megszűnik. Mintha nem is lett volna, csupán egy név meg pár szám, pár blabla vagyunk kőbe vésve, egy kupac por a polcon, a mindenségbe terjesztve.

Mondjam, ne mondjam. Minden változik: az érzelem, a vélemény, embertársainkhoz való hozzáállásunk. Mi igaz??

Még mindig keresem az értelmét az egésznek.

Olvass tovább

Olvasókuckó

Annyiszor, de annyiszor pörögtek le a fejemben komplett mondatok, hogy miféle bejegyzéseket csinálhatnék, mert őszintén, tényleg akartam aktivizálni magam, hiszen szeretem ezt a blogot, ezért is nem tudtam többek között csak úgy itt hagyni, és csinálni egy újat. Rengeteg ötletem volt, mióta elkezdtem 2011. májusának utolsó napján, legtöbbet megvalósítás nélkül veszni hagytam, másokat lustaságból buktam el... Nem vagyok topon a rendszerességet illetően, mikor a doki Béres cseppet írt nekem, hogy növelje az étvágyam, talán két hétig, ha bírtam naponta beszedni, mert egyszerűen túl pontatlan, lusta, kiszámíthatatlan, szeszélyes vagyok ezekhez. Ha valamit elhatározok, tologatom, mondván, várok a megfelelő pillanatra, aminek sorra az a vége, hogy nem csinálok aztán semmit.

Az idő pedig eltelik! 

Máskor egyenesen nem bírom kivárni, hogy oké, most van három bejegyzésre ötletem, jelöljek ki napokat, vagy mi? Túl türelmetlen vagyok én ehhez, mellette a fent összeszedett egyéb, úgymond negatívabb személyiségjegyeim miatt sem fogom azt csinálni, hogy most kijelölök napokat, mikor milyen témában fogok írni ide. Lehet, hogy kéne, hogy csinosabb lenne, és jobban adna a blognak valami kontinuitást meg rendezettséget, no meg tanulnék belőle én is, de mivel tudom, hogy úgyis csak el fogom barmolni, egyszerűen nem.

És mivel nem akarok várni a megfelelő pillanatra, csinálom, amikor olyan kedvem van, és nagyon jól tisztában vagyok azzal is, hogy elég szörnyű író vagyok, lévén, hogy csak érzelem alapján írok – mondjuk ha ritkán erőltettem, mikor nem volt ihlet, akkor is sikerültek briliáns dolgok, de ahhoz nem mindig van kedvem –, és tudom, hogy egy kiadó rendesen megszorongatná a nemlétező golyóimat ezért, de... Ha bizonyos dolgok, bizonyos személyiségbeli apróságok változnak is, a legalapvetőbb dolgaink ugyanazok maradnak, többnyire. Legalábbis nagyon nehéz kitörni valamiből. Lehet, sőt, biztos, hogy Karamellem azt mondaná, megint túl negatív vagyok, de! Nem tartom negatívnak magam, csupán realistának. ;)

Ennyi felvezetésnek szánt rizsa után hoznám már elő az egyik csudiúj ötletecskémet; vagyis elhatároztam magam, végre veszem a fáradságot, és nekiállok nyilatkozni dolgokról... Itt most éppenséggel egy nemrég olvasott könyvről fogok szerényen szót ejteni.

Bree Tanner rövid második élete

Igen, Twilight, igen, ha azt vesszük elég „retró”-nak is vehető, ahogy kezd lecsengeni a láz a filmek befejeztével, de én csak most jutottam el oda, hogy...

Rengetegszer láttam ezt a gyöngyszemet az összes elképzelhető helyen, ahol könyvet csak kapni lehet; mintha minden egyes bolt, könyvtár, még a Tesco polcaira is csak azért biggyesztették volna oda, hogy engem kísértsen. Nem tudom, hogy csak azért, mert mindig irritál, ha valami annyira felkapott, és olyan csakazértse alapon folyton elfordítom a fejem egy grimasz kíséretében, hogy na aztán engem ez a hülyeség nem érdekel, vagy éppen az aktuális Twilight-utálatomat éltem (Nem tudom, valahogy szeretem is, meg egyúttal ki nem állhatom.), mindenesetre mondhatták nekem ezerrel, hogy olvassam el, mert nagyon jó, egyszerűen beszélhetett volna nekem bárki, akkor is túl makacs lettem volna.

Mondtam már, egyrészt valahogy utálom ezeket a divatos dolgokat, mint ami most jelenleg a The Fault in Our Stars, és belátom, ha ez komikus, esetleg éretlen megközelítés, de szeretem a saját magam hangulata, módja szerint felfedezni ezeket, amikor úgy érzem, hogy kész vagyok rá, nem pedig rohanni a tömeggel. Talán csak szeretek különcködni, nem tudom. 

Mint mondtam, nem hiszek abban, hogy létezik megfelelő pillanat – legalábbis olyan tekintetben, hogy várni kell rá, úgy nincs. Az életünk rövid, felesleges várni, ha valamit akarunk, csinálni kell, ennyi.

Viszont olyan tökéletes pillanat, hogy kész vagy befogadni egy adott művet, legyen az egy könyv, film, vagy akár zene, na abban már inkább hiszek. 

Nem igazán tudom szavakba önteni ezt, lehet ez csak egy szimpla érzés, egy hangulat, hogy na most igen! Számtalanszor történt ez velem, hogy csak úgy halogattam valamit, nem is tudom, miért, de valahogy csak nem éreztem illőnek valamit magamévá tenni, addig a bizonyos pontig. Akkor azonban annyira, de annyira szuper érzéseket váltott ki bennem, annyira klappolt is minden, még a saját életembeli helyzetekhez is, hogy ilyenkor szoktam azt mondani, elképesztő, hogy ezt most az univerzum csinálja, vagy én, vagy puszta véletlen, hogy egyszerűen nem érzi magát késznek az ember lánya, ám ha végül megteszi, akkor az a pillanat valóban tökéletes. Pont jó, és pont.

Hogy érthető is legyen, miről rizsázok, tömören mondva úgy hiszem, mindannyiunknak meg kell érni egy belső érettséget, el kell jutni egyfajta személyes szintre, amikor egyszerűen más véleménnyel leszünk egy adott dolog iránt, és varázslatos módon egy ellenszenvből akár románc is születhet.

Na így voltam én ezzel a Meyer művel is. Mivel úgy június elején olvastam, mélyreható és részletes elemzést írni nem tudok, nem is az volt a célom egyébként (Mondjuk, ha nem lettem volna lusta majd' két hónapig várni ezzel a bejegyzéssel...), azonban mindenképpen szerettem volna valami nyomot hagyni róla. 

Mert nekem oltárira tetszett.

Voltaképpen jelképesen homlokon is csaptam magam, miért nem olvastam el azonnal, vagy hittem el másoknak, hogy ez a könyv jó, talán előítéleteim is voltak, na meg úgy álltam hozzá, hogy pff, Bree Tanner, úgyis tudja mindenki, mi történik vele, minek még novellázni róla? 

És kérem szépen, nem! 

Talán a Twilight egyik legjobb szüleménye ez az írás, nyugodtan lehet utálni érte, hogy ezt mondom, de sokkal jobb, mint az összes négy könyv együttvéve. Csak egy bajom volt vele: rövid, és a vége adott, ez pedig az én happy end imádó lelkemnek tragédia.

Igazság szerint én nagyon tudom ajánlani még a legundokabb Alkonyat antirajongónak is, mert teljesen más szemszögből mutatja be az Eclipse-et, és bár ezek nem saját gondolataim, de teljesen olyan, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna, mint aki azt a Sagát, és ha nem is éri el, hogy fanatikus kedvelője legyél a négyrészes szépségnek, ha nem olvasod el, akár megfosztod magad egy jó élménytől, attól, hogy kicsit más szemmel láss, vagy kitágítsd a látókörödet. Tulajdonképpen elgondolkodtatott engem, hogy is voltam ennyire tudatlan, ostoba, hogy eddig valahányszor néztem a filmet – az Eclipse könyvet sose olvastam ki, bocsánat, nekem túl uncsi volt, de talán majd később –, alig vártam, hogy nyírják már ki az újszülötteket, nem törődtem vele, hogy voltaképpen szerencsétlen bábok, akiknek egy bosszúszomjas, manipulatív picsa elcseszte az életét, mi több, el se tudtam képzelni, milyen lehetett nekik, bár talán nem is érdekelt, nem tudtam velük szimpatizálni talán Riley-n és Breen kívül, de ez a kis novella egyenesen szurkolóbajnokot csinált belőlem, hogy bárcsak ne az lenne a végkifejlet, ami, ez pedig, hogy érzéseket, ráadásul ilyen intenzíveket váltott ki belőlem és elgondolkodtatott, mindenképp valami, legalábbis sokkal pozitívabb a szememben, mint bármelyik Twilight rész.

Szó mi szó, én nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet; az alig 150 oldalával nem hiszem, hogy megmérgezne bárkit, ha pedig mégsem a te stílusod, akármikor abba lehet hagyni, mondjuk én elég nehezen tudtam letenni – persze nem vagyunk totálisan egyformák –, de ha pénzt nem is akarsz áldozni rá, egy könyvtári kölcsönzéssel, főleg, hogy szinte árván szomorkodnak már ezek a régiségek a polcon, igazán nem veszítesz semmit.

A zárómondat pedig számomra egekbe szárnyalóan zseniális, nem tudom, csak úgy did things to me, ezt nem tudom magyarul mondani, elnézést.

Szóval, ha osztályoznék, én mindenképpen 7/7 pontot adnék, mert egyedül azt nehezményeztem, hogy tudom, mi az elkerülhetetlen vég, pedig annyira szerettem volna, ha nem az történik, és talán gondolatban be is ugrottam a történetbe és megmentettem Breet, Diegót, de talán még a legeslegelején ütöttem volna ki Victoriát, hogy ne barmoljon bele ennek a huszonvalahány tinédzsernek az életébe.

Olvass tovább

Önkritikát a kritikusnak!

Az összesfajta ember éhezik mások véleményére, elismerésére, még szeretetére is, bár ez egy egészen másik téma, mégis, nincs annál nagyobb visszajelzésre éhes szörnyeteg, mint az író.

Kicsi vagy nagy, butácska, vagy szupertehetséges, legyen az egy pár mondatos szösszenet vagy a napi események összegzése szívmelengetően tálalva, az ember akkor is várja a kommenteket, egyenesen belehal, hogy vegyék észre, dicsérjék meg. Legalábbis bocsánat, ha megint csak túlzottan magamból indulnék ki, de úgy merem állítani, hogy ez – ha nem is egy általános tény – a legtöbb lélekre azonban igaz.

Mi a helyzet azonban a negatív minősítéssel, és egyáltalán mi az, hogy egy bírálat rossz?

Az én puszta véleményem az, hogy a legszuperebb, legműveltebb kritikus is csupán szubjektív véleményt mond, s mint egyénileg vagyunk tarkák, barkák, cirmosak, kormosak, meg minden egyembengyem, úgy a kritika is ilyen, s ha az ember nem akar levélvágóval, esetleg lézerstukkerrel levadászni mindenkit, akinek valami kifogásolnivalója akad a művében, akkor észben kell tartanunk pár dolgot.

Egy kedves ismerősöm azzal az örök életre szóló tanáccsal látott el, hogy a kapott véleményeket nem jóra és rosszra, hanem hasznosra és haszontalanra kell tudni osztani. Ergo, kaphatsz te egy mézes-mázos, ezer puszitól tocsogós szerelmes üzcsit is, ha csak annyit mond, hogy „jó”, és ennek társai – mert egyszerűen nem nyújt semmi pluszt, hogy mi a jó, mi nem, min kéne változtatni, vagy összességében tekintve, tudsz-e fejlődni tőle, mint író. Ugyanakkor nem akarok telhetetlen házisárkány lenni, plusz velem is megesik, hogy csak annyit tudok mondani valamire, hogy "Jó", illetve "Akarok még", ezt is értékelem, és bizonyára csak én vagyok olyan undok, hogy elvárnám, hogy betűnként fejtsék ki a véleményüket, az érzéseiket azzal kapcsolatban, amit olvastak...

És hát mint mindenki, ahogy te is, kaptunk és még fogunk is, én is fogadtam nem is oly rég, úgymond, negatív kommentet...

Mégpedig arra az írásomra, amire rendkívül büszke vagyok, tudom, hogy jól sikerült – A nagyképű! –, hogy soha nem csináltam ilyet előtte, van egy hangulata, egy meg nem fogalmazható, de érezhető aurája, és nem mondom, hogyha valakinek ez nem jön át, az most, isten ments, gyökér, de tudni kell rólam, hogy elég sok hasonlatot, metaforákat és minden egyéb sokszor már túl költői megfogalmazást szövök az irományaimba, amiket – bár magyarázattal csak vesztenek az egészből – nem feltétlen kell szó szerint venni, no meg sokkalta többet takar, mint maga a szó aktuális jelentése.

Sajnálom, ha valaki ezeket nem érzi át, sajnálom, ha én vagyok rossz író, mert bizonyos oldalról megközelítve elbukom abban, hogy továbbítsam „azt a valami”-t, és persze mindenki máshogy éli meg, másféle dolgok jönnek le mindenkinek mindenből, de sokszor érzem azt, hogy akik olvasnak, csakis komolyan veszik minden egyes szavam, illetve nem tudom, van-e bármiféle baj egyáltalán... Lehet, sőt biztos, ez részben az én hibám, hiszen nem tudom közvetíteni azt, amit akarok, ami az én szándékom a művel, de ott van, hogy az érem kétoldalú, és te igenis akarhatsz eljuttatni bármit valahova, ha a fogadó közben nem képes fogadni.

És azt hiszem, ez történt velem is.

Nem igazán akarok beégetni senkit, és velem is megesik, hogy elgépelek, elírok valamit, ezeket úgy gondolom nagyon felróni nem is lehetne, jelezni pedig nem is tudom, hogy kell-e. Engem például rettenetesen zavar bármiféle hiba, és van, hogy hetvenszer átolvasom, mégis átcsúszik a rostán pár elírás, billentyű hiba, de van, hogy az olvasó ezt észre se veszi, sőt velem is megesett, hogy „annyira rohantam a sorokon, észre se vettem.”
Azonban mikor egy elírásra, rosszul használt szóra, nevezzem bárhogyan, kapok észrevételt egy olyan embertől, és bár nem akarom belenézni, de eléggé olyan lenéző vagy úgymond „tahó” stílusban, miközben teszem hozzá az ő biójában talán nincs egy mondat, amiben ne lenne egyéb helyesírási hiba – habár én vesszők helyett van, hogy M-et csapok oda, de ha hiányzik... az rossz nyelvtani ismeretekből, figyelmetlenségből meg ezernyi dologból fakadhat, ámde igencsak az ember lányának eszébe jut az a mondás ilyenkor, hogy:

nem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, KI mondja.

Nekem talán a dühtől eszembe nem jutott volna, ha Karamell nem mondja, hogy nézzem már meg, ki ez a fickó – Hupsz, determináltam a nemét, bakker, ennyit az anonimitásról... –, pedig rohadtul igaza volt, hiszen olyan embertől helyesírási bakira való felszólítást kapni, akinek szintén szüksége lenne pár nyelvtan órára, azért eléggé... – hogy is mondjam, cinkes. Most nem tudom, nekem éppenséggel mennyi ilyen hibácskám akad, de ha egyszer valami ilyesmit szólnék neked, nyugodtan mondd ezt vissza nekem, mert rám is igaz, noha én egyáltalán nem leszólásból jegyzem meg, csak azért, hogy segítsek, és bizonyára az a fószer se akart belegyalogolni a lelkivilágomba, csak lehet, rosszul fejezte ki magát, vagy én vagyok egy túlérzékeny liliombogár, és támadásnak vettem.

Mellesleg az olyan véleménynyilvánító is, aki csakis ilyen tartalmakra tud kitérni, semmi másra, az is eléggé elhanyagolható részben, hiszen ennél semmi többet nem is tud nyújtani neked, fejlődni akaró írói lénynek, mint ilyen „semmiségeket”, hiszen azokat te is észreveszed, és egy ismerősöm olyan szuperül megfogalmazta ezt, de nekem sajnos most nem jut eszembe, ejj.

Ennek a kapott kritikának a másik része, amitől az összes hajam az égnek állt, és ami talán a leginkább olyan tipikus wtf-élményt keltett bennem, így szólt:

túlírtam a részleteket, ezért veszít a varázsából.

Hát már bocsánat, hogy lehet valamit túlírni, lehet valami túl részletes? Nem is értettem, mi van ezzel a teremtménnyel, mert az oké, hogy akkor ezek szerint ő nem szereti az ilyenfajta írásmódot, és ezt komolyan megértem, de hogy ott díszelegnek a, már bocsánat, tudatlan, eretnek szavai, hogy az írásom veszített a varázsából, mert túl lett írva, holott ha kevesebbet írok, érthetetlen – köszönet a rávilágításért Berrykémnek –, no meg én tökéletesen meg vagyok elégedve az egésszel annyira, hogy csak nem zengek ódákat magamról – Egócica visszavonul szundizni... –, és a hangulattal is tökéletesen ki vagyok békülve, és egyszerűen már csak grr, meg ááá, hogy hogy nem érezheti át valaki ennyire, amit ki akartam fejezni, miközben másoknak sikerült, az kicsikét, de csak egy kicsikét nagyon igazán durcivá tesz.

Én szeretem, ha valami részletes, mert jobban elém tárja a képet, jobban bele tudom magam élni, és írás közben rengeteg háttérinfó rohangál az ember fejében, él, zajlik az adott világ, amit teljes mértékben kifejezni, perfekttül az olvasó elé tárni talán nem is lehet, de egyszerűen csak bele kell szőni a mondatok közé, mert az igenis úgy jó, ám akkor jön egy ilyen tuskó, és úgymond leminősíti, csak mert ő nem szereti, azt kicsit nehéz toleránsan kezelnem.

Persze tudom, hogy az embert állandóan megszólják, osztályozzák, beskatulyázzák, mindenféle dolgokkal illetik, és ezeket nem szabad abszolút magunkra venni, de attól még nem kevésbé kiakasztó – én  legalábbis még nem vagyok azon a szinten, hogy totálisan leszarjam, mit dumálnak mások.

Nem vagyok elfogult sem, hogy az én művem eszményi, tudom, ha valami gyenge, az elírásokat is észreveszem előbb vagy utóbb, és nem szeretheti mindig mindenki, akik vagyunk, amit csinálunk, de úgy érzem, az még nem minősít nyavalygós, önelégült picsának, ha kifejtem a kritika kritikáját, hogy először talán tükörbe kéne nézni, mielőtt valakire, valamire szót ejtünk.

Ezzel most nem a kritikust vagy az egyszeri befogadót akarom lehülyézni, csak saját tapasztalataim alapján, és mert őszintén szólva eléggé felbőszített ez az eset, szerettem volna megosztani ezt az ugyanúgy személyes véleményt, de szerintem megfontolandó és az agyunk egyik hátsó szegletében megőrizendő lehetőséget, hogy a kritika is vélemény – mert néha úgy érzem, vannak ezek a szuperfamous kritizálók, és minden szavuk bibliai mondásokkal egyenértékű, és amit mondanak, úgy van, és így eltántoríthatnak akár életed egyik legjobb élményétől, gondolok itt most egy filmre vagy akár zenére, könyvre, hiszen azért igencsak rányomják a bélyeget ezek a másoktól látott gondolatok arra, ahogy mi saját magunk vélekedünk valamiről, egyszóval befolyásolnak –, és attól, hogy valakinek valami nem tetszik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a valami szörnyű lenne, vagy te ne találhatnál benne örömöt, illetve bűn lenne szeretni. 

Tehát a megfelelő hozzáállás az a bizonyos arany középút, ahol nem esel a másiknak – és ezt nekem rendkívül gyakorolnom kell még, hehe –, meghallgatod, amit mond, de közben nem veszed totál komolyan, a túl szépet sem, és kiszűröd azt, ami az egészből igazán hasznos számodra.

Lehet, ez mindenkinek egyértelmű, és most ezzel nem mondtam neked semmi újat, de úgy gondolom, amilyen egyszerűnek tűnik, nem annyira az mégsem, hiszen pl. amíg az egyik olvasónak problémája akad azzal, hogy a visszaemlékezések és az éppen történő események váltakozása neki kicsit kavarcot okozott, míg másnak nem, és te magad is úgy ítélted – mert persze miért is ne lenne neked jó –, hogy azzal nincs baj, akkor én legalábbis gyakran állok meg egy pillanatra elmerengeni, hogy akkor most hogy is lehetne mindenki kedvére tenni – jegyzet: alapból lehetetlen –, na és egyáltalán van-e nekem, mint közlésvággyal és feltűnési viszketegségben ugrabugráló művészlélek, szükségem, érdemes-e sokszor fafejű, megértésre képtelen, gonosz mások elé tárni az egyébként normálisan kifejezett, mélyebb tartalmú akármimet?

Olvass tovább

A boldogság ára

Elég nehéz boldogulni az életben, hogyha az ember lánya otthagyja az egyetemet, felhalmozott hitelt, depresszióba esett, viaskodott barátokkal, családdal, nincs munkája, és eléri minden kisebb-nagyobb baj. Sok mindent megbántam, sok mindent másképp csináltam volna, de a régi dolgokon való rágódás teljesen megbetegített lelkileg, a jövő pedig elég kietlennek tűnik, hiszen... Az a tipikus huszonéves kérdés, hogy ki vagyok, mit akarok, hogyan szakadjak el a szülői háztól, és a jó öreg egyáltalán mi értelme is van az életnek téma.

Sokszor úgy látom, semmi.

Itt vagyunk, élünk, sokan egy faluban, vagy városban, ahová születnek, és nem látnak világot, és.. mintha nekik nem is lenne probléma, hogy az életük másból nem áll, mint dolgozásból, családalapításból, és a szerencséseknek jut a jóból bőven, de akkor is, ha az életünk könnyed, mi értelme? Mi értelme dolgozni ötven éveken át, mi értelme mindezeket művelni? Mert a szocializáció nevelte belénk, hogy ezt kell? Mert a kormány akarja, hogy le legyünk foglalva, csináljuk, amit kell, fizessünk számlát, mindegy, csak le legyünk kötve, és akkor nem jelentünk problémát?

Sokszor gondolok a régvoltra.

Amikor nem volt se pénz, se világháló, s nem számított a divat, nem néztek ki mindenért, nem volt minden baj. Valahogy minden könnyebb volt WC, zuhany, bankszámla, meg elromló vackok nélkül, nem? Futkosni a vadak elől, és ennivalót ejteni nem volt éppen szuperbuli, de azoknak az embereknek megvolt mindenük, amit akartak, nem vágyhattak olyanra, ami nem is való nekik egyáltalán.

Sokszor mondom, a média az oka mindennek.

Az egyszerű élőlény csak azzal törődött, hogy kaja legyen, maradjunk életben, és legyenek utódok. Nem volt Nagy Ő, nem bonyolítottak túl semmit, nem voltak cicomás randik, válások, nem volt, hogy csak úgy elmúltak az érzelmek, és nem lehet mit tenni. Minden egyszerű volt: ha ne tetszett valami, igaz, leütötték egymást, és biztos ment a csatározás akkortájt is, de amit ma önbíráskodásnak hívnak, nem volt mégis sokkal eredményesebb, sokkal igazságosabb, mint a mai igazságszolgáltatás?

Sokszor hallom: az élet nem fair.

Lehet, jogásznak vagy valami nagyerkölcsű pályára kellett volna mennem, mert hihetetlenül kényes vagyok a fairségre, az igazságosságra, és rohadtul utálom, amikor valaki ezek ellen cselekszik. Vannak eszméim, és lehet, túl romantikus meg naív volnék, és már megesett, hogy az egyik főnököm képen röhögött, hogy én valamit igazságtalannak éreztem, mert "majd meglátod, mennyi igazságtalanság ér még az életben", és az is igaz, hogy kinek mi igaz és mi nem.

Sokszor nem tudom, mit csináljak.

Szomorú tény, az ember jóformán akkor kap állást, vagy bármit, ha van ismerőse, kapcsolatai, vagy egy felajánlható kocamalaca. Én túl marha vagyok érdekkapcsolatok kialakításához, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó, taszít, hogy érdekből menjek másokra, és túlontúl sok a büszkeségem, hogy általuk legyen valamim, s nem magam miatt. 

Sokszor látom magam lázadónak.

És őszintén szólva, kurvára nem látok profitot benne. Mondják, hogy olyan embernek születni kell, aki a céljaiért másokon is át tud gázolni, meg hogy legyél talpraesett, és... Na, amikor egy hivatali dolgozó azzal a szavakkal illetett, hogy legyek már kicsit életképes, miközben ő nem tudta megmondani a nevét annak, akit fel kéne keresnem, azért kicsit vicces ármánya és intrikája az életnek. Főleg, hogy azt mondja, keressem a Csimaszképűt infóért, miközben Csimaszképű az öt munkanapból vagy bent volt kétszer, én meg social helyeken fel nem keresem, illetve, amikor semmivel se csinált többet, mint én, mégis meg fel van magasztalva, mert van egy tehetsége egy ágazatban, ami az egyik helyi faszkalapnak kb. a kizárólagos élete. Most persze nem mondhatom, hogy az illető sakkbajnok, mert azért aláírtam bizonyos papírokat, de hát na. 

Sokszor fogadkoztam magamban, megosztom a fiatal, pályakezdő nyomoraimat a világgal, és most úgy döntöttem, el is kezdem. És lehetne mit mondani; annyit, hogy összesen fel se tudom sorolni. 

Sokan panaszkodnak az iskolára, de nem tudjátok, micsoda aranyéletetek van ott az iskolapadban. Persze szar, én tudom, elvégre világhíres antistréber vagyok, és a tanulás minden egyes formáját megvetem, de. Érettségi után belecsöppensz a világba, és hacsak nem vagy teljesen céltudatos, megfontolt, vagy hipergazdag szülőkkel felszerelve, igencsak sokféle buktató van, ami rendesen oda tud baszni az embernek.

De mint eredetileg azt írni akartam, hogy mennyibe is kerül az annyi...

Mivel a kis idejű munkám során szerzett jövedelem elment a francba szélsebesen - átkozott OTP, sose menjetek oda, mert egy rakás rohadt virág kupac -, és barátaim nincsenek, meg eléggé elhagytam magam az utóbbi hónapokban, és kábé emberek közé mennem stresszelő sokszor (Ne is mondjam, a minap az eladó köszönömére azt feleltem: szívesen, pedig... azt vissza kell köszönni, nem?), de elsősorban nincs forrásom azokra a szórakozási lehetőségekre, amikre szeretnék, tehát esetemben koncertek, mozi, könyvek, színház, összejönni Karamellel és elfagyizgatni, elgyümölcsözni a Pirike boltjában, nos, úgy döntöttem, a maradék zsémen igenis kirúgok a hámból:

elmentem a könyvtárba tagságot hosszabbítani.

És kérem szépen, elég drágica volt azír... butácskán azt mertem remélni, hogy isten által is elátkozott szakmátlan szerencsétlen munkanélküli lévén legalább valami kedvezmény lesz.

De hogy miért is nem mentem inkább megnézni a Maleficentet, új X-men vagy Godzilla filmet? Két ok: rühellem a magyar szinkront, na meg a könyvtárban mindig is... Ezt felesleges magyaráznom, tudhatjátok, ha nem, akkor bocsesz, hogy elfogult vagyok, de nem is értenétek. 

Kihoztam tíz könyvecskét, holott négy éve nem olvasom rendesen, a szókincsem is szar, ami elég gáz ahhoz képest, hogy khm, még írogatnék. És... van az, amikor annyi mindent akar az ember lánya, de én nem tudok választani, mert mindet csinálnám, és inkább nem csinálok semmit, lol. Hülye viselkedés, de általában röghöz kötött mindent vagy semmit alapon működöm. Aztán kicsit olvasásundorom is volt, mert túl sokat olvastam gimiben, négy könyvet hetente, és nekem ez sok, és amellett, hogy a barátnőm leosztott, hogy én csak olvasok, nem tanulok, nem foglalkozom vele, kicsit meg is csömörlöttem. De most Narancslének köszönhetően - aki az előbb még Karamellecske cukinéven szerepelt - elért az ihlet, és mert mindannyian utánozunk másokat, most egyszerre akarom azt csinálni én is, amit ő, na meg nem tudom. Inspirál és ösztönöz, és ezt nem látom rossznak, amíg nem használom etikátlan módon.

Tehát ezen a képen van az én boldogságom, az árat először elhanyagolhatónak éreztem, de utána... Nem éreztem igazán happynek magam, pedig régóta akartam újra könyvtárba menni, és...

Sokszor merengtem ezen, és megint megbizonyosodtam róla, hogy az igazi boldogság nem mindig abban rejlik, amire éppenséggel szívünk szerint vágyunk. A tanulság pedig talán az, hogy hiába akarsz valamit őrülten, de most őszintén szólva: szükségünk van-e mindarra, amink nincs, amink van, amiről álmodunk, amit irigylünk mástól? 

Valahogy ennek sincs értelme, mint az életnek.

Olvass tovább

A hiba az Ön készülékében van

Már megint itt vagyok, még mindig, a semmi közepén, saját árnyékomtól rettenve a magány sötétjébe bújva, és minden fáj. Fáj, ami van, fáj, ami nincs, fáj, amikor akarod, és fáj, amikor mégsem teszel végül semmit. Ha legugliznám, biztosan találnék valami puccos leírást a bajomra, talán még orvoslást is, de nem teszem, nem akarok egyike lenni azoknak a téves lelkeknek, akik magukba beszélnek mindenféle nyavalyát, amit csak olvasnak. Nem mintha nem lennék rá hajlamos, de nem akarok olyan lenni. Másrészt, ha nem mondod ki, az addig nincs. Ezért küszködöm: magammal, a világgal, jóformán még az utamba akadt porszemmel is, az ráadásul – már amilyen pofátlan – még le is megy a légcsövemen; belém furakodik, pedig nem kérte senki. Ilyenek az emberek is. Csak úgy elvagy önmagadban, épphogy kilábalsz egy problémás.... barátságnak nem nevezhető, de kapcsolatnak se mondható, mert akkor mindenki a pasikra gondol, szóval valamiféle valamiből, és akkor valaki kopogtatás nélkül befurakodik az ajtódon, kitölti az egész teret, és... Na de most nem erről van szó. Nem is tudom szégyen szemre, hogy a végén mi lesz azzal a kis porral.

Arról van szó, hogy kezdem kicsit elveszíteni magam – eddig se voltam saját magam első számú rajongója, de most valahogy mintha... Nem akarom az őszre fogni, megint, vagy arra, hogy minden rossz dolog összejött, és nehéz nem elhagyni magam, de mégis, most kicsit... Ha egy regényben lennénk, vagy egy drámában, azt gondolnám, ez a tetőpont, ahonnan már csak a végkifejlet marad, reményem szerint jó, de életeink hercege nem könnyíti meg annyira a dolgunkat, hogy csak úgy besétál és megment, mint egy 21. századi okospasi, hanem ha teheti, inkább még messzebbre szambáz, miközben neked igenis fel kéne venni a nadrágot, aztán szép ruhát szőni magadnak a semmiből, verejtékkel, véreddel díszítve, és utánaszambázni, vagy mint hogy feltételezett nő, amellett is büszke Oroszlán létére nem loholunk senki után, kecsesen elé libbenünk. Ehelyett azonban mi van? Mélyebbre és mélyebbre süppedek az elhagyatottságban, a világ pedig nem szeret.

Tegnap vagy előtte, a minap, valamikor megakadt a fejemben egy idézet egy sorozatból, valahogy eképpen szólt: az igazi művész nem másoknak akar megfelelni, hanem saját magának. Itt lightosan megvilágosodtam, hogy megint ezzel van bajom... Akármit csinálok, minden egoizmus nélkül tisztában vagyok vele, hogy jó, a várt dicséretet pedig a családon és Bodzavirágon kívül sose kapom meg, holott rajtam kívül mindenki mást ajnároznak, még magát Bodzavirágot is, aki bár különleges és Bodza, mégis piszkosul kikezdi az egóm. Én miért nem tudok Bodza lenni? Engem miért nem dicsér senki? Vagyis ha senki nem dicsér, ergo a családom és Bodzavirág is senki, ergo az is igaz, hogy senkim nincs és senki sem szeret, de ebben a tekintetben a senki = VALAKIK, vagyis akkor hogy is van ez?!?

Azt gondoltam, hogy direkt csak engem nem, mert túl zseniális vagyok, és ez kikezd másokat, mint engem jóformán az is, ha rosszul áll egy betű egy üzenetben... Aztán jött az, hogy szar vagyok, csak gondolom magam valakinek, valaminek, és mindenki szarik arra, hogy egy újabb szarságot szarok a többi szar közé, de... azok a VALAKIK tovább dicsérnek, ergo tényleg szar vagyok, ők meg csak AZOK A VALAKIK, vagy a másik lehetőség is fennáll, hogy engem direkt szarba vesz mindenki, mert túl zseniális vagyok.

Aztán azután az idézet után eszembe jutott valami más.

Már azt soha nem is értettem, hogy lehetek némely tekintetben egocentrikus, hogyha ezzel szemben baszottul nincs se önbecsülésem, se... nem jut eszembe a szó, de lényeg, hogyha cigiznék, nem mernék csak úgy odamenni és bárkitől tüzet kérni... Vagy de. De nem biztos, mikor milyen kedvem van, mikor mennyire tűnnek félelmetesnek az emberek. Mert emberfélő vagyok; hiszen azok mások, azok nem ÉN vagyok, ők csak félreértenek és bántanak, ellenben velem, aki ugyanolyan ember és ugyanúgy nem értem teljesen, de mégis jobban bánok magammal, mint mások velem. Példának okáért, akárhányszor akartam volna megfojtani magam, a végén mindig vettem levegőt, ergo törődök magammal, míg mások nem, ők előbb vagy utóbb, de csak megfojtanak. Tudom, ez morbid példa, ráadásul teljességgel evidens, azt mondják, hogy az ember nem tudja megfojtani magát, de mindegy, most egy morbid időszakon megyek át, és különben is, amúgy se olvas engem mindenki, még a senkik se. 

Egy szó mint száz, a hiba bennem van, mert nincs meg bennem az a valamicsoda, amitől tojok másokra, amitől csak a magam kedvéért, magamnak, magamért csinálok valamit, mert én MÁSOK szeretetét, elismerését, ölelését akarom. MINDENKIÉT, teljesen, totálisan azt akarom, hogy mindenki szeressen, még az a szerencsétlen koldus is az utca végén. És ez rossz, tudjátok, mert egyrészt ott van az a klisé, hogyha te nem szereted magad, már pedig én mégis rühellem magam, akkor mások addig nem fognak, és még ha VALAKIK szeretnek is, MINDENKI akkor se fog soha. A magamfajta telhetetleneknek pedig VALAKIK egyszerűen nem jelentenek semmit, hogyha ellenben MINDENKI nincs, a hiba pedig itt van. Csak sajnos erre egy újratelepítés vagy programeltávolítás nem fog megoldást nyújtani, újat belőlem pedig kérhetnék, de az mire lenne jó, nem én lennék.

Olvass tovább

Parazita

Sziszegő kígyó módjára körém tekeredtél, megigéztél álnok szavaiddal, kihasználtál, álszereteted összeroppantotta a csontjaimat, mégis engedtem a hamis, ártó melegségnek, hogy tönkretegye a lelkem. Szerettél, mikor a hasznomat vetted, mikor asszisztáltam a céljaid elérésében, szeretted, mikor kioktattál, és többnek, jobbnak látszhattál, mint én. Mérged nem csak megbénított, meg is rontott, mint afféle veszett kutya, éhezek utánad, holott csak ártani vagy képes nekem, kiszipolyozni belőlem a jót, az életet, az ihletet. Azt mondtad, szeretsz, de azt is csak ímmel-ámmal, egoistán, közben folyton ellöktél, akár egy rongybabát, s mégis, mint a naiv gyermeki rajongó lélek, úgy imádlak én is a mai napig. Mit nekem tanítottál, űzöm én is, rontásként telepedik rám kártékony örökséged. Gonosz vagy, egy förtelem, önmagad kéjsóvár zsarnoksága termelte mérgedben rostokolsz, segítségért kiáltanál, de nem hallja meg senki, túl mélyre temetted önmagad, az álca megtévesztő. Érzed, hogy kifut alólad a világ, haldoklik a lelked, másokra vágysz, vonz a belőlük áradó energia, mohón táplálkozol mindenkiből, aki csak egy percre is a bűvkörödbe zuhan. Kapaszkodsz mindenbe, az általad keltett illúzió elvakít, nem tudod, mi a valóság. Gerinctelenséged önmagát fojtogatja, belsőm érted kiált, a méreg kiürülne belőlem, s testem sokkot kap förtelmes hiányodtól, elmarsz bennem mindent, s szépnek, kívánatosnak tűnik, ami nem való. Annyira szorítod magad, hogy már nem is látlak, csak a fejemben élsz, mint valami kísértet; zargatsz, hogy lenne még jó, ám valójában soha... Segítenék én rajtad, mert szeretlek, önmagamat látom benned, de nem tudok, nem lehet. Csak tükröt tartottál elém, csak magamat láttam, nem téged. Látom már, mit teszel, de kevés vagyok hozzád, nem tudom elnyomni a benned burjánzó veszedelmet, nem tisztíthatom ki az elméd. s nem tudom, valaki is képes-e rá, vagy már magadon is halálos sebet ejtettél. Áldjon meg az ég, ha én nem vagyok rá képes, találj magadnak ellenszert, de hagyj engem békén, tűnj ki a fejemből, ne rombolj tovább, ne játssz az érzelmeimmel. Ne pusztulj el, csak használd a fantáziád, az erőd, gubózz be és legyél tarka pillangó, mely vidáman lebben a langy szellőben, gondtalanul, boldogan.

Olvass tovább

tervezet, tervezet

Drága édesapámtól ért a hír: ma reggel, az egyik rádiós showműsorban szóba került egy jövőre szóló tervezet, amely szerint ezután nem lenne kötelező általános iskolai tanórák között a – tessék megkapaszkodni – NYELVTAN, hanem csak választhatóként azzal az indoklással, hogy a helyesírási programok világában ezt tanulni csakis felesleges lenne. 

Felesleges? Felesleges?! Most komolyan... Felesleges, mikor – ha jól értelmezem azt a magasztos „helyesírási programok” elnevezést – magának a Wordnek is vannak éppen elég bődületes helyesírási tanácsai, ahogy a Google Drive-nak és társainak, na meg csak körül kell nézni ahhoz, hogy megcsodálhassuk azt a rengeteg embert, akik a minimum nyolc évnyi helyesírás-tanulás mellett sem képesek egyetlen ép mondatot megalkotni. Zárójelmentesen zárójelben itt még megjegyzem: közülük nem egy az olyan leleményes lélek, aki még írói pályára libbenne a szélben.

Távol áll tőlem a politika, őszintén szólva soha nem is érdekelt különösebben, hogy mit csinálnak az okos emberek ott fent a díszes pösti épületben, s mivel én annyira eszes nem vagyok, nem is ítélkezhetnék a munkásságuk fölött, de ekkora bullshitet, mint ez, én még életemben nem hallottam, pedig abból is volt már kétszer tíz esztendő, plusz kettő, és elég sok érdekes emberrel hozott össze a sors a világnak eme kicsiny szegletén. Mert mire is van szükség itthon? Az igénytelen népbutításra, amit az augusztus 20-i Fluor Tomi koncert tökéletesen jellemez, és mi mással lehetne még hülyébb rabszolgává tenni az amúgy is elég rendesen elcseszett magyar nemzetet, minthogy törvényesen szarhasson a tudásra éhes okostelefon által művelt diák a nyelvhelyességre...

Olvass tovább

Haszontalan

Május 31-én múlt ez a blog 2 éves... Emlékszem, milyen örömmel és lelkesedéssel álltam neki azt képzelve, hogy majd rengeteg olvasóm lesz, kommentem, online barátom, és mindenki el lesz ájulva a szavaimtól. Ezek közül egyiket sem értem el, sőt, az egész két évet kibaszott nagy haszontalansággal töltöttem.

Kezdetnek azzal, hogy elmentem egyetemre: mások azért folytatják a tanulmányaikat, mert van valami álmuk, céljuk, el szeretnének valamit érni az életben, egyeseket csak a szülői akarat hajt tovább. De én? Elmentem megérzésből, csak azért mert hallgattam a belső hangra, hogy menjek el Pé citybe, csak úgy, passzióból. Az első félév olyan kecsegtetőnek indult, mondjuk sejthettem volna, hogy túl álomszerű és nem lehet tartós a happiness, bár a szobatársam, meg egyéb magánéletbeli kisebb-nagyobb katasztrófák okoztak kellemetlen perceket, mégis megvolt bennem az akarat, mert valahogy tetszett, oldottabb volt, mint a gimi, több önállóságban fürödhettem; ki ne élvezne egy kis nyugalmat a szülői szigor elől?

Aztán jött a fekete leves, a megcsúszás a lejtőn, amin azóta se sikerült megkapaszkodni. Második félévben nem kaptam szoctámot, fogalmam sincs, miért, de inkább osztották annak, akinek semmi szüksége rá, innentől kezdve csomó idiótaságot csináltam. Kiábrándultam az egész szakból, ahogy kezdtek bejönni a semmire se jó tölteléktárgyak, amik csak arra valók, hogy meghúzhassák az embert, én mégis ott maradtam. Alvászavaraim is kialakultak, amik azóta is tartanak, minden éjjel valóságos szenvedéssel alszom el, az álmaim pedig nyomasztóak. De ezek csak álmok, a valóság sokkal szörnyűbb, minek is foglalkozni velük? Csak egy pillanatig bántanak, a valóság maradandóbb.

A valóság pedig az, hogy valahol lefordultam, ahol nem kellett volna, túlságosan elvakított a Nap, és nem vettem észre a jelzést, hogy maradjak a saját ösvényemen, ez a balút pedig csomó idiótaságot hozott ki belőlem.

Kezdetnek azt, hogy többnek ítéltem egy ingatag ismertség - ami idővel amúgy is semmivé foszlik, mert semmi nem tart örökké, minden csak ideiglenes - miatt a városban maradni, mint a magával a tanulmányaimmal való foglalatoskodás végett. Heti többezret elszórni csak azért, hogy legyen éppen kinek elszavalni a bánatom meg a személyes dolgaimat igazán botor dolog, elvégre ha még csak nem is pasi az illető... Ha a jövendőbeli egyetlenem miatt csinálom mindezeket, arra talán ott lett volna a szerelem ostobaságának mentsége, de nem, én fizettem egy barátságért, egy nem létező ábrándért, amiről ma már megtanultam, hogy soha nem is létezett, csak a vágyaim vetítették elém az egészet, csak akartam, hogy legyen, csak felturbóztam a semmit. Egyszerűen csak szeretném, ha lenne egy testvérem, egy valós, aki közel áll hozzám, aki megért, aki mindig itt van, de ő nincs, nem létezik, valamiért elvették tőlem, elhagyott, vagy kiutáltam. És ez az űr fáj, elmondhatatlanul sajog egész életemben, nem értheti meg senki, még te sem, vagy Ő, ez a hiány pedig betölthetetlen.

Amit megtanultam ezalatt a két év alatt, hogy - hangozzon bármennyire is szappanoperaszerűnek - soha semmit nem való mások orrára kötni. Ha a hatalmas kötelékek elporladnak, csak a kellemetlenség marad rád, hogy beavattál másokat a személyes dolgaidba, a másik pedig, hogy folyamatosan ellopják tőled az ötleteidet, aztán ha szembesíted őket, még nekik áll följebb, aztán be sem ismerik, mondjuk nem is tudom elképzelni, hogy van pofájuk mindehhez, mikor te amúgy is látod, hogy mi a helyzet, erre még teszik az eszüket, és lebeszélik a Holdat a helyéről.

Egy szó mint száz, egyedül vagyok, egyedül vagy te, a szomszéd néni, a Pista bácsi, még Imolka is, Piri néni kishörcsöge. Azt nem fogadom meg, hogy többet nem hallgatok a megérzéseimre, mert többnyire mellőzöm őket, amikor segítenének, és csak akkor fogadom a tanácsaikat, amikor elbaszok mindent, és ha az esetek többségében elcseszem a dolgokat, akkor is vannak; ők velem vannak mindhalálig, és ha félre is értem, amit mondanak, mégsem sértődnek meg, hanem kitartanak mellettem és tovább csilingelnek az én javamra, ezeket a dallamokat pedig egy nap talán képes leszek helyesen kihallani.

Olvass tovább

Emberek és az ő nyavalyáik

Azt mondják, mi, emberek állunk a képzeletbeli piramis csúcsán, mi vagyunk a fejlettebbek, az okosak, az irányítók... Néha kétlem. Vegyük például az állatokat. Lehet, hogy szerintünk, okos, fejlett, irányító emberek szerint ők buták, az ösztöneiknek élnek, nem tudnak beszélni, és a többi, de úgy vélem, ez nem igazán helytálló gondolat. 

Vegyük például az oroszlánokat! Leopárdokat akartam, de róluk nem tudok annyi mindent, az állatok királyáról meg csak van sejtésem, na meg a csillagjegyem is az, mondjuk ettől eltekintve mondhatok én is hülyeséget. Nincs kizárva. De akkor az oroszlánok, nagyok, erősek, büszkék. Olyan nemesek. Falkákban élnek, és megvan köztük is egyféle társadalmi hierarchia, hogy ki a főnök, és ki nem, mondjuk ez a legtöbb falkánál így van, mégis törődnek egymással. Lehet, hogy egy madár nem tudja visszatenni kiesett fiókáját a fészekbe, és otthagyja, mert nem tud mit csinálni, de úgy érzem, a színes állatvilágban sokkal több a törődés és a szeretet, mint az emberek között.

-- Igen, ezt most jól elsarkítottam, de elgondolkodtam, hogy voltaképpen mit is akarok az állatokkal, és lehet hülyeséget beszélek... Na mindegy. --

Mert mikor keresek meg valakit, én, az okos, fejlett, irányító ember? 

1. unatkozom
   
   
   Az időt valamivel el kell tölteni, te meg éppen megfelelsz erre a célra. Legyünk legjobb barátok! (Legalábbis cirka öt percre...)
   
   
2. kíváncsiság
   
   
   Jaj, olyan régen beszéltünk, mi van veled, nosza mondd el, hadd adjam tovább a fél megyének!
   
   
3. nagyzolás
   
   
   Jaj, most kaptam egy csilli-villi iPhone 17-et, hadd dicsekedjem agyon magam, tudom, hogy neked nincsen még!
   
   
4. önérdek
   
   
   Nekem nincs meg az új tenisz játék Xboxra, de neked megvan, gyorsan rád írok valami túlmázolt rizsaszöveggel, add már lécci oda!

És a többi, és a többi... Van-e olyan, hogy színtisztán azért keresek meg valakit, mert törődöm vele, mert érdekel, mert szeretem, fontos az életemben, és szabályosan fáj az a lyuk, ami a hiányával keletkezik? Makulátlanul, száz százalékig nincs. Itt vagyunk, már a tököm se tudja számon tartani hány milliárd emberi lény, sürgünk-forgunk egymás között így vagy úgy, mosolygunk, kedveskedünk, de mindenkit valami önérdek hajt, a saját terveit akarja mindenáron megvalósítani, saját magamutogató vágyait akarja kiélni. Nem mondom, hogy nem törődünk egymással valamilyen szinten, de vegytiszta érzelmek nincsenek. Lehet, hogy érdekel, mi van veled, de közben hajt az önérdek, űz a saját vérem, hogy a porba tiporjalak, hogy bántsalak, mert túlságosan közel vagy hozzám, mindig kéznél, és meg kell bolondulnom egy percre, vagy kettőre, háromra, ezerre, hogy érezhessem betölthetetlen hiányod.

Tegnap szombat volt – s mint a szombatsághoz híven szarul is alakult, kezdve azzal, hogy felébredtem reggel. Nem, most éppen nem azzal a kamu tiniszöveggel akarok jönni, hogy „Ejj, de rossz az életem, és depis vagyok, és meg akarok halni...” Egyszerűen csak olyan kibaszott szép, jó, kellemes, leírhatatlanul gyönyörűséges helyen dagonyáztam álmomban, hogy legszívesebben üvölteni lett volna kedvem, miért ébredtem fel. Legalább hadd álmodhattam volna picivel tovább, ha a való életem bármennyire is szép, nem ennyire pöpec. De baszottul optimista vagyok 2013-ban is, és örök hála érte, hogy ennyi jutott! 

Aztán... Bár felébredtem, elég tűrhetően alakult ez a második áprilisi szombatom szombathoz képest, és a szombatságot sem éreztem, amíg sikeresen fel nem kaptam a vizet véletlenül megint ugyanazon. Most nem tudom, részletezzem-e, vagy diszkréció és tolerancia, és egyebek, és nem kéne kiírnom magam, de annyi idióta ír ki annyi mindent, amire azt hiszi, hogy remek, és ez az én blogom, és azt írok, amit akarok, de ezzel a kijelentéssel beszoptam, mert az meg az övéké, és ugyanebben a kifogásban megmaradva ők is úgy erőszakolják az internet kusza halmazába a saját hülyeségeiket, mint én az enyémeket...

Tehát mi a konklúzió? Szar az egész, és pont. Az emberek okosnak hiszik magukat, csak azért, mert valahogy elértek egy olyan szintet, hogy négy helyett két lábon ugassanak – bár a kutyákat nem kéne ide kevernem, hiszen ők aztán tényleg zseniális teremtmények, akárcsak a delfinek –, a világot az irányítja, aki szerencsés helyre pottyan ezen a szaros bolygón, amit mellesleg úgy pusztítunk, hogy az már fáj, idióták kezében van a hatalom, az esély, te pedig el vagy nyomva, mert nem voltál szerencsés, és/vagy totálisan balfasz vagy...

De nem akartam politizálni, csak azt, hogy:

A tegnapom. Könnyes, borzalmas, szörnyű, szépséges, bosszantó, ábrándos, tüneményes, kétségbeesett, reménnyel telített, kiábrándult, verőfényes szombat volt vattapamacs felhőkkel a mesés kék égen. Sírtam, nevettem, elérzékenyültem, döntöttem, lelkekkel játszottam, csak mert megtehettem, mert szeretem a hatalmat érezni a kezeim között, fejetlen vagyok, szenvedélyes és hirtelen, Karamella szerint akár egy valóságos Petőfi...

És ha már karamell, az is tejes, olyan kedves-finom, édes. Tegnap elrontottam a karamellem; mohón magamba faltam, aztán leégettem, és kidobtam, utána pedig mivel nem volt több cukrom, kimentem Érte a szemetes kukához, és visszahoztam.

– de túl költői vagyok. Meg nyálas és szánalmas.

Egy szó, mint száz, a törődés, az érzelmek, az emberek, és az állatok. Karamella. Tegnap csúnyán viselkedtem valakivel, aki nem létezik, akit nem ismersz, de nekem fontos, és bár nem használom ezt a szót egyéb személyes problematikákból kifolyólag, mégis a barátnőm, akit szeretek. Sőt, nemcsak tegnap csesztem bele a lelkivilágába – amihez aztán nem is lenne jogom –, egész évben; elrontottam a barátságunkat, pedig az olyan különleges volt, olyan szép, ragyogó és tiszta, de aztán én megmérgeztem, és örülhetek, hogy mindemellett még szóba áll velem, és nem akarja egyéb életlen szerszámokkal eltávolítani a nemlétező heréimet. 

Karamella, mindig téged bántalak meg, mert te vagy hozzám a legközelebb, utána meg van pofám, és rohanok hozzád mégis. Mikor elkezdtem nagyokosan hadoválni a bejegyzés elején, a fejemben volt, hogy miért teszem ezt, de már elfelejtettem... Vagyis mire leírtam az előbbi mondatot, eszembe jutott, de úgy döntöttem, túl nyálas, túl mézes-mázos. Vagyis igazából nem. Inkább őszinte.

Isten tudja, miért, vagy hogyan, de valahogy elviselsz, beetted magad oda, ahova minden érzelmet helyeznek az emberben, ennek ellenére mégis tudlak bántani, és azt hiszem, azért, mert nemcsak próbára akarlak tenni, hogy meddig viselsz el, hogy meddig vagy itt, hogy állj már végre a lábadra, és ne legyél egy szubmisszív kis herélt kos, hanem azért is, mert túlságosan itt vagy, és egy részemnek ez fura, hogy valaki itt lehet, aztán persze tudom, hogy az idők változnak, és majd nem lehetsz mindig itt, de nekem mégis kellesz, mert olyan szuper ez az egész, de nem lehetek ennyire önző, és inkább távolítanálak el szikével, vagy bármivel, idő előtt, hogy megszokjam, hogy nem vagy itt, ne érjen egyszer majd váratlanul, és fel tudjak készülni... Mert nekem ez ilyen bonyolult, tudod? Mindig minden bonyolult.

Tegnap azért volt pofám újra megtenni, amit annyiszor előtte, azok után, amiket még többször csináltam, mert rám törtek az emlékek, hogy mit veszítettem, és mit hagyok ki, s bár egy részem azt gondolta, így van jól, hiszen megannyi emberrel tettem már ezt azelőtt, mégis szurkált, hogy ezt csinálom, hogy megadtam magam, aztán kibaszottul szégyelltem a pofám, hogy ezt folyton eljátszom, és nincs értelme az egésznek, hogy mindig patáliázok, aztán meg vissza akarom vonni, semmissé tenni... Néha, olykor, amikor elkap az indulat, az érzékeny lelkem elázik a heves érzelmekben és elkavarodom, semmissé akarom tenni a barátságunk, mert nem érzem helyesnek, hogy nekem ilyen lehet, úgy érzem, kihasznállak, lehasznállak és lefoglallak, leszívlak, hogy elvesztegeted rám az időd... Nem érzem fairnek az eddigi lelkekkel szemben, akiket magam mögött hagytam, hogy velük elbántam, veled meg valamiért nem vagyok képes. Néha, olykor, alkalmanként, egyre többször semmissé akarom tenni a köztünk lévő valamit, hogy ne is legyen, mert csak nem szabadott volna létrejönnie, és túl sok felelősséggel jár, túlságosan fájni fog, ha már nem leszel, én pedig hogy viselem el... Ezek komoly dolgok, ha én valakit szeretek, hiába bántom, ha őt bántják, az fáj, azt csak nem hagyhatom, de én mégis bántom – ki érti ezt? De így van mégis. Bonyolultan működök.

Most én is sírok, nem is tudom már, miért, hogy az önbecsülésem siratom, vagy hogy hülyének néznek, vagy hogy ezeket a sorokat sose teszed magadévá, mert úgy érzem, túl... émelyítő, túl veszélyes. Vagy az örökké bennem szúró hiány miatt folynának a könnyeim, amit senki se pótolhat, de úgy érzem, neked mégis sikerült? Köszönöm!

Olvass tovább

Lehetőségek

Égi magaslatok és hullámvölgyek. Sorra váltakoznak az életünkben, kinek így, kinek úgy. Mégis, mikor úgy érzed, régóta időzöl már a völgyben egy sáros pocsolyában, akkor kezdesz kicsit bekattanni... Vagy legalábbis én. Annyiféle lehetőség kering körülöttünk, és mindig kell választani. A pirosat vegyem fel, vagy a kéket? Mi van, ha rosszul döntök? De az is lehet, hogy csak én csinálok ekkora problematikát mindenből, a megoldás pedig egyszerűbb, mint hinném.

Tegyük azt, amit a szív diktál? Egyszerű, nyálas kijelentés, de mégis oly sokszor mondják... Felelőtlenül. Mi van, ha az én szívem haraggal telik meg olykor, pusztításra vágyik, bosszúra... Akkor mindent diktál, csak éppen tolerálható dolgokat nem, de az idióta mondás szerint tegyem mégis azt? Megteszem, de semmivel sem jobb.

Olyan egyszerű, mikor hagyom, hogy a negatívitás szenvedélye, egy pillanatnyi szeszély vezessen, és mindig azt hiszem, hogy akkor vagyok igazán én én, akkor vagyok önmagam, és hogy jól csinálom, amit. Hogy azt kell csinálnom, elég a lagymatagságból, meg hogy hagyom magam elnyomni, kontrollálni, feltartani, akadályozni. De utána sose könnyebbülök meg, mint aki rátalált élete ösvényére, és egyfajta örömmel vegyített nyugodtság lengi körbe. Akármit csinálok, úgy érzem, vesztes vagyok, hiába oldok meg valamit, ezernyi másféle baj sorakozik az ablak alatt, én pedig nem tudom, mit csináljak. És ez mérgezi a lelket, a folytonos kudarc-érzet, az elkeseredettség, bár már inkább érzem úgy, hogy csak én lennék elcseszett.

Olyan... nehéz jó döntést hozni, mikor annyi lehetőség vesz körbe. Honnan tudhatnám, hogy melyik lesz nyerő, melyik az, ami igazán én vagyok? Miért nem tudom, más miért tudja? Miért cselekszem annyiszor mégis olyan bután? Legszívesebben elzárnám magam egy olyan helyre, ahol választ kaphatok a kérdéseimre, nem zavar senki, és én sem zavarhatok senkit. Hol van az a hely? Álmomban? A karjaidban? Sorok között, egy képen, vagy elég, ha lehunyom a szemem?

Dühös vagyok és elveszett. És még csak ki se írhatom magamból, de legalább gondolatban üvölthetem...

Olvass tovább

A world full of idiots

Mikor már azt gondolnám, képben vagyok az emberek ostobaságát illetően, mindig sikerül meglepni  valakiknek. Én elfogadom, hogy mások vagyunk, különböző jellemzőkkel, kívül-belül, más értékrenddel, ízléssel, etc. De hogy valaki azzal akarjon bevágódni, hogy leszól valamit, aminek a miben voltát fel nem fogni se képes, mégis olyan hévvel fujjogja le, mint anno a keresztes hadjáratokat vezették, de annak legalább volt valami elhintett értelme, az már igencsak vérlázító.

Először is, jó lenne, ha a többség nemcsak sminket kenne magára, hanem felszedne némi műveltséget is, aztán megtanulhatná, hogyha alapból nincs igaza, nem terjeszt ökörségeket. Aztán valahogy el is kéne jutni arra a szintre, hogy ne csak lássam, de meg is értsem a dolgokat, illetve nem próbálok azzal figyelmet szerezni, hogy belekötök valamibe, amin egy piszkos folt sem található. De olyan jó szembemenni az árral, csatlakozni egy-egy sodráshoz, és azt hinni, hogy hú de kibaszottul tökösek vagyunk, nemde?

Nem vagyok képes megérteni, miért kell folyton hibát keresni mindenben, leszólni, ahelyett, hogy magába nézne mindenki, és belátná, hogy a tökéletes ugyan nem létezik, de valami jócskán súrolhatja azt? Miért kell azt terjeszteni, hogy valami szar, ami egyedien, kiemelkedően szenzációs, miért kell azt mondani, hogy valaki playbackel, csak mert nincs egyetlen hamis hang, egyetlen félrepengetés, egyetlen félrecsapás? Igen, a Muse-ról beszélek, és a tegnap esti baszott jó Brit Awards nyitófellépésükről. Az, kérem szépen, ugyan nem volt playback, és aki ezt ki meri ejteni a túlrúzsozott száján, meg le meri írni az apuci meg anyuci pénzén vett hiperszuperoltáricsúcs telefonján, annak nemhogy a hallását kéne megnézetnie, de egyenesen le kéne vetni a Mount Everestről, főleg azután, hogy meri ócsárolni, meg olyat terjeszteni, ami mérhetetlen nagy blődség... 

A jövő ezeknek az útszéli picsáknak a kezébe kerül, akiknek nemcsak az értékrendje korcsosult, az egész világképük elcseszett úgy, ahogy van, de azt hiszik, övék a világ, és röhögve köpnek a szemedbe, csak azért mert több zsebpénzt kapnak és több férfi nemi szervet vesznek a szájukba, mint te. És még az a tévképzet is él a kicsiny kis agyukban, hogy mindez annyira kúl... Egyszerűen felháborító.

Olvass tovább

Lojalitás

Magamban hordozom már egy ideje a keserűséget, igaz, próbálom feloldani, és nem mérgezni vele a lelkem, na meg a környezetem. Van, amikor azt gondolom, sikerül is, de újfent elkap a csalódottság is, a bánat, a düh, és akkor úgy érzem, nem vagyok képes magam mögött hagyni, mert egyszerűen csak nem lehet, hiszen kellemetlen, hiszen fáj.

Emberek. Sokféle lélek él ezen a bolygón, sokféle érdekkel, nézetekkel, hasonlóságokkal és különbözőségekkel, egy azonban mindannyiunkban közös: az önérdek. Ez irányít, ez motivál, ez hajt, hogy nekünk jó legyen, és legyek bár elfogult és tévedjek, de nem igazán hiszem, hogy lenne a földön olyan személy, aki színtisztán képes mások érdekeit nemcsak szem elé helyezni, mert az könnyű és egyszeri alkalom, hanem szem előtt is tartani mindvégig. Vagy ha létezik is, a legdrágább kincs a világon, és többnek kéne gazdagítani ezt az eltorzítottá tett helyet.

Azt gondolom magamról, hogy én igazságos lehetek, hiszen tisztában vagyok a mindennapi könyörtelenségekkel, igazságtalanságokkal, elítélem, megvetem másokban. Önmagamat mindig is afféle szuperlénynek képzeltem, hogy én igenis tudom, én igenis nem hibázok és nem vagyok rossz, olyan, mint ők, pedig ez nem teljesen igaz, sőt, voltaképpen lehetetlenség. Én magam is bántok meg másokat, még ha tudom jól, hogy milyen hatással lesz az illetőre, amit mondok, mégis megteszem, mert úgy érzem, a saját igazságomnak érvényesülnie KELL. Hiszen én tudom: én vagyok az áldozat, engem ért sérelem, és másoknak ezt tudniuk kell, hogyha megsiratnak engem, és a fenébe is, ne csak tegyék a szépet, hanem érezzék ugyanazt a kavargó maszlagot, ami belül szurkál, piszkál, zavar, háborgat, amit én is tapasztalok, ami leragad bennem. Pedig ez nem helyes. Nem vagyok igazságos én sem, csak a saját képzetem hajt, mindenkit a saját képzete irányít, mindenki azt hiszi, hogy neki az jár, és ha valóban jár, akkor törvényszerűnek, magától értetődőnek hiszi, mert  valóban meg is kapta, és csak annál többet vár el.

Az emberek, legyen bármilyen közhelyes és szappanoperaszerűen szívszorító megállapítás is, gyarlók, fösvények... Mindenki a maga malmára hajtja a vizet. Én is. És nem elég ezt tudni, látni, hogyha ebbe ténylegesen belegondolsz és átérzed, hogy te magad sem vagy az a szuperlény, akinek másokat elvársz, az nemcsak az egódat zúzza laposra, nemcsak rossz érzetet hagy benned, hanem sírni volna kedved, hogy ilyen világban élsz, hogy csak a pénz, csak a haszon, csak az ÉN, és voltaképpen senki nincs, egyetlen büdös lélek, akiben minden porcikáddal megbízhatnál, akire számítani nemcsak lehet, de valóban tudsz is. És ez rémülettel tölt el. Mert hiába érződjön bármilyen közel hozzád bárki is, előbb-utóbb az ő önzősége is feléled, téged elnyom, és nem is az fáj igazán, hogy nem tudsz neki adni, hiszen tudsz, mert ez belülről fakad, és ez a késztetés nem is késztetés, de magától értetődik, és nem tudsz tenni ellene, csak van... Az az igazán borzasztó, amikor észreveszed magadon, hogy azt érzed, te nem kapod meg azt a szeretetet, azt az odaadást senkitől, és az önzőségedet ez bántja, hogy te nem kapsz semmit. És ez az igazán rettenetes, hogy hiába jó adni, többet akarsz, mert önzőségben aztán nincs határ.

Olvass tovább

Új évben is minden a régi

Legalábbis nekem. Egy éve ilyenkor annyira izgatott voltam, mert valahol mélyen tudtam, hogy 2012 egy csodálatos, szuper év lesz - és az is volt, telis-tele jóval, rosszal. A rossz sajnos erősebben beleivódik az ember emlékezetébe...

Nem mondanám, hogy elégedett vagyok az évi teljesítményemmel; a sulit elrontottam, azóta csak még jobban elmaradok, sőt, úgy érzem, mindent elcseszek. Az írás, egy-két személyes kedvderítő dolog kárpótol, de mikor elhatalmasodik rajtam az a kétségbeesett érzés, úgy tűnik, nem elég az a mosoly, az a tündöklő angyali szempár, ami erőt adott megannyiszor. Az írás mindig örömet okoz, általa olyan helyekre repülhetek el, olyan világokban élhetek, ahol minden jó, ahol minden szép. De álomvilágba menekülni az élet problémái elől nem egy felnőtthöz illő viselkedés, és bár a boldogság illúziójával áraszt el, hosszútávon nem hoz megoldást. De mit lehetne tenni, hogyha hiába van bennem akarat, nincsenek meg a megfelelő eszközeim, és úgy érzem tehetetlen vagyok?

Nos, nem oldja meg a dolgokat ez sem, de csak bedugom a fülesem, elindítom a zenét, és máris jobb. Na meg nem hallom a dübörgéstől a laptopom zajait, amit fél éve csinál már lassan, és érgörcsöt kapok tőle...

Fogalmam sincs, hoz-e valami változást ez az év, annyit legalábbis, mint a 2012-es, vagy hogy az a jobb világ, amit emlegetnek, mikor jön el, de csak azt szeretném, hogy ami az óévben került az életembe, maradjon is velem életem végéig, illetve két dolgot igencsak meg kéne tanulnom 2013-ban:

1. ha a telefonodon észreveszed, hogy nem szuperál, ahogy kéne, ne legyél kuka, és vidd el a szervízbe, ha pár hónapos, ha nem -- később csak sokkal rosszabb lesz, hogy alig akar bekapcsolni, és szoftvert frissíteni se tudsz majd.
   
   
2. ha a laptopodon előjön a kékképernyő, aztán mindenféle hangot ad ki, végül pedig nem működik a DVD író sem, VIDD AZONNAL SZERVÍZBE, AMÍG VAN GARANCIA! Nem olcsó mulatság a zsebből való javítást intézni, mikor egy ócska pucolás belekerül párezerbe.

Ha már szoftvert frissíteni nem tudok, meg akartam próbálni rootolni a telefont, de félek, csak még jobban elcseszném, úgyhogy visszafogom azokat a sós cseppeket, amik szétmarnak, elindítom a zenémet, azokat a zavaró hangokat kizárom, és igenis pozitívan gondolkodom, mert egy rohadtul pozitív ember vagyok idén is.

Minden a legnagyobb rendben van!

Olvass tovább

Az a bizonyos csók

... amit drága múzsámtól kapok, és aki pont akkor szeretget agyon, amikor beindulnak a zh-k, és egyéb nyavalyák. De annyira tudtam!!! Na jó, talán mégsem voltam 100 %-ig biztos, hanem mondjuk csak 99,9-ig, hogy amint beindul a horrorgyár, és jönnek a vizsgák meg egyéb cukiságok, jönni fog az ihletáradat is.

Jaj, anyám, olyan förtelmes volt, hogy itt zajongott a sok-sok ötlet a fejemben, de nem tudtam fogalmazni, aztán máskor is erőltettem ilyenkor, és elég szépen haladtam, de a második bökkenő: nincs időm. Vagy csak hivatalosan nincs. Mármint csak tudom, hogy nem lenne időm, mert csinálni kell az egyéb kis bigyókat, és persze nem készülök a nap 24 órájában, mégsem volt most pofám letojni az egészet, és csak annak időt szentelni, amit akarok... Valahogy nem ment, blokkolt.

Tegnap délután már legszívesebben felrobbantam volna, hogy itt van az egész szaros cucc a fejemben, de nem tudom összerakni, és nincs időm erőltetni, ez meg persze csak annál jobban frusztrált... aztán kedves kebelbarátnőm, akit most nem nevezek nevén, vagyis de: elnevezem Mézespuszedlinek, mert ha szokásomhoz híven kezdőbetűzök, az túl árulkodó, és csak nem akarok figyelmetlenül elejteni falatnyi kis titkokat... Szóval, drága Mézespuszedlim -- bocsi a névért, de ez jött a számra xD -- azzal a jótanáccsal küldött el életem legkedvesebbik helyére, hogy a zuhany alatt állva jusson eszembe valami fincsi dolog...

És hát eszembe jutott, és hát nekiültem, és hát nem is én lettem volna, ha a tananyagnak ülök neki és nem az írásnak... És ment! Az a 0,01 % arra voksolt, idén már nem fogok tudni írni, de mégis, beindultam, és csak whoah, meg huss, meg úúúúú... És ezt feltétlen muszáj volt kiörülnöm itten :D

Jaj, nem is tudom, mindenkinek van valami, amit csak úgy szeret, ami nem nagy dolog, de neki mégis fontos és sokat jelent, és még ha a szemei lecsukódnak, akkor se szívesen hagyja abba, és ez nekem csak az írás -- mindig ide lyukadok ki, sose tudok elszakadni tőle. A múltkor azt hittem, lehúzhatom a rolót, hogy besültem, de mégsem, és ez annyira hihetetlenül jó érzés... Mondjuk tudom, nem sok értelme, és nem is tuti, hogy valaha nagyon-nagyon híres leszek, de valahogy nem érdekel. Lehet buta vagyok, de szeretek a magam örömére írni, szeretem az egész micsodáját, ahogy pár elképzelt jelenetből, egy-egy álomból, elejtett szóból ötletelés, jegyzet, majd egy egész fogalmazvány alakul ki, elmondhatatlanul imádom az egészet.

Csak egy a bajom, hogy fucking nem látok semmit... Kéne egy új szemüveg... >.<

--- fel kell írnom, nehoyg elfelejtsem... Ha 2013-ban is tervezek blogozni, leszokom a címkézésről, vagy átvariálom őket, hogy értelmesebbek legyenek.

Nem sikerült a 366 napos tervem, pedig annyi minden történt, és csak olyan epic lett volna szépen felírni és rögzíteni mindent, legalább magamnak... Bele se merek gondolni, hány oldalt elmélkedhettem volna össze... Na de mindegy, elkúrtam, nem kicsit, nagyon, de ezek után majd ihaj-csuhaj lesz, és csak annál pöpecebb lesz minden ^^

Ps: meglep ez a kicsattanó hangulatom, pedig tökre fáradt vagyok, de írni akarok, és ez valahogy feldob... Mondjuk telefonon jobban láttam a betűket, gépen csak sejtem, hogy mi van a monitoron... Dinka voltam, hogy nem hordtam rendesen a szemüveget...

Na meg még valami: valaki, aki nagyon ráér, öltözzön már be úgy, mint én, és menjen be holnap zh-t írni helyettem xD

Szokásos cheerful dalocskám, amit hallottam, láttam élőben, éreztem is, mivel olyan kibaszott epic volt, ahogy ritmusra dübörgött a mellkasom -- ez az érzés hiányzik a leginkább... Szóval ja, majd nyerek a lottón, és minden nap koncertre járok :D

(Mézespuszedli, téged is viszlek ám, kell a tolmács, meg aki tud tájékozódni, tudod :P)

Szóval akkor a cheerful songom:

Olvass tovább

Pro és kontra

Szeretek írni. Valahogy mindig is könnyen, gördülékenyen ment, ha arról volt szó, hogy betűk kusza halmazával fejezzem ki gondolataimat. Sokszor hallottam, a "jól fogalmazol"-féle dicséreteket, de először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert végül is minek? Szerettem csinálni, szerettem, mikor fogalmazást kellett írni, jó jegyet kaptam, a helyesírásomra is mindig büszke voltam. Valahogy elég volt; talán nem is tudatosult bennem, mennyire jó érzés csinálni, hogy mennyire én lehetek, és mennyire kell nekem.

De aztán valahogy komolyabbá vált minden, jöttek a fix elhatározások, az írói név, aztán neki is álltam alkotni. Novelláim vannak, valahogy mindig sikerült befejeznem őket egy-egy nap alatt - néha még annyi se kellett hozzá -,  de hosszabbra sose futotta valahogy. Mindig csak elkezdtem, csak jöttek az ötletek, felírtam őket, de sose ment igazán, mindig inkább a novellák. És ez zavar. 

Ahogy komolyabbá, fontosabbá vált nekem az írás, úgy jöttek a problémák is, amik igencsak elvették a kedvemet. Ihlethiány; van ötlet, de nem tudom rendesen megfogalmazni; szóismétlés, tagolási problémák... Sokszor bosszankodtam, sokszor mondtam, hogy "Soha többet!", de hogy is hagyhatnám abba teljesen, végleg? Akkor nem írhatnék semmit, ha lenne később egy apró ötletem is, el kéne fojtanom, hiszen utálom, mikor kimondok valamit, aztán sose tartom be. Döntéseket kell hoznunk, és néha csak az tart vissza egy döntéstől, amit meg akarok hozni, hogy egy részem elképzeli az utána elkövetkező időszakot, és annak a részemnek, aki nem akar változást, aki görcsösen ragaszkodik a jóhoz, a megszokott múlthoz, szép emlékekhez, ez a jövő horrorisztikus, elbírhatatlan... Ő vesz rendszerint erőt rajtam, ez az én-rész, ez a jövőkép, és végül emiatt nem hozom meg azt a döntést, ami szüntelen fúrja az oldalam, újra és újra visszatér. Pedig...

Mi lenne, ha kitartanék amellett a döntés mellett? Nem írnék. Meg tudnám állni? Hiányozna? Később elmúlna a fájdalom, a késztetés? A szükséglet, hogy írnom kell? 

Kellene-e tényleg magam mögött hagyni dolgokat?

Úgy érzem, a pozitivizmus egyre inkább elhalványul bennem, ahogy közeledünk az év legrövidebb napjához. Mintha csak fenn akarnék tartani egy képet, mert szégyen lenne, ha feladnám, ha kudarcot vallanék. De örökké optimistán szemlélni oly nehéz...

A világ halad a maga veszte felé, az idő eljár felettünk, s én félek... Te sem leszel velem örökké, nem fogsz felhevíteni a fényeddel. Lesz majd idő, mikor nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mikor nem érzem, hogy a lelked melegít akár kilométerekről is. És ettől még jobban félek, mint attól, hogy ne írhatnék. De az írás is fontos. Írnom kell, hiszen csak ott lehetek veled igazán, ott vagyunk egyenértékűek.

De miért is kerülnek emberek, dolgok ilyen közel, hogy vasmarokkal ragaszkodsz hozzájuk, értékük van, nem is kevés, és csak olyan lehetetlen elengedni őket? Néha azt kívánom, bárcsak lennék érzéketlen, a maga céljainak élő, azok eléréséért mindent megtevő akarnok, s ne számítana semmi. Senki. Akkor egy lelketlen szörny lennék, egy érzések nélküli test, de legalább nem fájna és nem kísértene a rémkép, hogy egyszer valóban elveszítek mindent.

Olvass tovább