Az online szótár szerint ez a címként szolgáló kifejezés magyarul annyit tesz: övön aluli, kisstílű szóbeli támadás.
Érdekes megfogalmazás, nem is tudom, ki lehetett az, aki kitalálta...
Úgy akadtam rá, hogy beírtam a fordítóba: övön aluli. Hogy miért? Mert igazán rohadtul érzem magam, és ezt muszáj a blogomon keresztül az égbe kiáltanom.
Ez igazán nem szép dolog, hogy egy normális írás helyett a panaszáradataimat rakosgassam ki, és már többször is hangoztattam, hogy én nem vagyok olyan idióta, hogy fészbúkon tárgyaljam ki a problémáimat, erre a blogon most mégis ezt teszem. Franc.
A franc, hogy nem tudok rendesen írni. Úgy, ahogy szoktam. Milyen régen volt már az, hogy tollat vagy ceruzát ragadtam a kezembe, és egymás után írtam tele az oldalakat - gyakran a hajnali órákban a másnapi számonkérés ellenére, tanulás és alvás helyett.
Egyszerűen nem tudtam aludni, éreztem, hogy nekem írnom kell, és többnyire valami jó dolog született belőle. Ráadásul olyan kellemes érzés az, amikor csak úgy tolonganak a szavak a fejedben, ki akarnak jönni, alakot ölteni, olyan gyorsasággal, hogy a kezed alig bír lépést tartani az elméddel.
És honnan jönnek azok a szavak? Benned voltak, érlelődtek, mígnem túlcsordultak, és ki kellett szabadulniuk, vagy valami láthatatlan lény súgja azoknak az embereknek a fülébe, akik írónak nevezik magukat?
Olvastam egy idézetet, miszerint az ihlet a lusta írók kifogása. Én lusta vagyok, de az íráshoz nem. Írni akarok, de egyszerűen nem jön semmi. Ha tényleg valaki súgja azokat a szavakat a fülembe, akkor miért hagy ki időnként?
Elfárad, nem érzi idejét annak, hogy a mélyen szunnyadó gondolatok testet öltsenek, vagy csupán nem érez méltónak, hogy én írjam le őket?
Szombaton, míg vártam a buszt, betértem a könyvesboltba. Ritkán tudok bemenni és nézelődni, de nagyon szeretem, egyszerűen vonz. A könyvtáron kívül a legjobb hely, ahol igazán otthon érzem magam. Úgy tényleg érzem, hogy valahová való vagyok.
Szeretem végigjárni a helyiséget, felmérni a könyveket. Nem hazudok, persze, hogy elképzelem, hogy egyszer majd az én könyvem, könyveim is ott sorakoznak. De nem csak a becsvágy miatt megyek be oda. Van benne valami varázslatos, amikor nincs semmi dolgod, csak levenni egy kötetet a polcról, megcsodálni a borítót, elolvasni az ajánlást, ha van, belelapozni, beleszagolni. Imádom a könyvek illatát. Imádom a könyveket.
Talán ezért is esett kicsit rosszul, mikor a nagymamám kinevetett, és nagycsodálkozva azt kérdezte tőlem, hogy nem unom meg a könyveket, egymás után csak azt olvasni...
Nem igazán ismerem őt, de ez a pár mondat mégis sokkal ellenszenvesebbé tette őt számomra, és sokkal többet nyomnak negatív megítélésében, mint azok a ténylegesen negatív dolgok, amiket tudok róla.
Tulajdonképpen kinevetett engem. Azt, amit talán a legjobban szeretek, és amivel ha foglalkozom, kevésbé érzem a magam nyomorúságát, és a másét. Mert hiába hangzik közhelynek, az embernek szüksége van olyan elfoglaltságokra, amik kikapcsolják, elfeledtetik vele a problémákat. Nem hiszem, hogy ez struccpolitika lenne, hanem inkább egyfajta feltöltődés. Nem futunk el a problémáink elől azzal, ha elolvasunk egy könyvet, megnézünk egy filmet, zenét hallgatunk vagy szokványos módon lógunk egyet a haverokkal. Ezek a cselekvések időleges menedéket nyújtanak, feltöltenek energiával, és ha vége, mi visszatérünk a való életbe, vissza a megpróbáltatásokhoz. Talán még újabb ötletet is kapunk. Egyszóval kellenek ezek. Kinek ez, kinek az. Nekem a könyvek.
Ha most nem is tudok rendesen írni, úgy ahogy szoktam, előszeretettel olvasok olyan szerzőktől, akiket szeretek. Hiszen régen volt már arra igazán időm, hogy nyugodtan olvassak azt, amit akarok.
Csak, hogy kicsit menőzzek, el is mondom, hogy nem egészen fél nap alatt olvastam ki tegnap Nora Roberts egyik könyvét. Igaz, kicsit már idegesítő volt, hogy a főszereplő pár tulajdonképpen úgy viselkedett, mintha tükörbe néznének: mindketten szerelmesek voltak a másikba, de nem merték megmondani, mert féltek, hogy a másik csak pár éjszakás kalandot akar.
Remélem én nem leszek ilyen balfék, bár mindentudó olvasóként tényleg könnyű, és igazán idegtépő, mire a szereplő rájön arra, amit te már réges-rég tudsz.
Szóval, most egymás után fogyasztom a könyveket, és nem unom meg. Csak a gyomrom viseli nehezen, hogy előnyben részesítem a szavakat az ételnél.
És mint könyvmoly, már ki is néztem magamnak pár olyan példányt, amit feltétlen meg kell vennem. A baj csak az, hogy nincs már zsebpénzem. Tudom, tudom, a könyvtár erre az egyik megoldás, de én elég kapzsi vagyok, önző, és sokkal jobban szeretem a sajátomat olvasni. Legszívesebben könyvekre költeném az összes pénzemet - ha lenne persze.
Az új kiszemeltjeim között van egy figyelemre méltó kiadás is, aminek a bejárat mellett található plakátja olyan..., "nagy szenzáció" hatását keltette bennem.
És akkor elérkezett az idő, hogy eldobjam az agyam, kicsit megint:
ROHADTUL EGOISTA ÉS ÖNZŐ MEGKÖZELÍTÉSBEN ROHADTUL NEM TUDOM ELHINNI, HOGY EGY TIZENHAT ÉVES LÁNYNAK KIADTÁK A KÖNYVÉT!!!!!
Nem kicsit vagyok irigy. Hát hol vagyok én tőle? Legszívesebben elsüllyednék, hogy lassan húsz éves létemre csak írkálgatok, csak ábrándozom, és egy nálamnál minimum három évvel fiatalabb leányzó már elért valamit. Lehet, hogy csupán egynyaras sláger, de akkor is valami!
A könyve hátulján azt írják, a kéziratai valódi kéziratok, mert azokat egy - asszem franciakockás - füzetbe írja.
Még egy szuri.
Irigy vagyok és kiábrándult. Valahogy csalódtam magamban, és úgy érzem, nem igazán viszem én itt valamire. Kezdek kétségbe esni, hogy találnom kell valami rendes hétköznapi munkát...
***
Az önsajnálatom végén azt még szeretném elmondani, hogy igencsak tisztelem azt a lányt. Már csak a témaválasztásában is: első világháború. Nem éppen a kedvenc témám, de mindenképpen el fogom olvasni azt a könyvet, és ha lesz pénzem, meg is veszem majd egyszer. Mert hiába az irigységem és a pici ellenszenvem a figyelemfelkeltő beharangozásért, mindenképpen dicséretet érdemel. És úgy érzem, van is miért dicsérni.
