Crying after you

I love you. I love you with all my heart, with all my soul. You are the air I can breath, you are the sunshine in my dreams. You are the dark, the deepest thing of my soul. You tease me, you please me. I cannot be with you, you cannot know I breath. I breath moment by moment just because of you. You are my angel, you are my devil. Why couldn’t you stand by my side? I hate you. I hate you with all my envy. How could you be so happy while I am screaming after you? Do you want to heal me or do you want to kill me? Why… Why?

Olvass tovább

Broken inside

Continually and constantly crashes in the world. I wonder why you should restore it only to be broken to pieces again and again ...

Olvass tovább

Káprázat - egy kicsit másképp

Egy kis előszóval itt most megemlíteném a történet előtt, hogy ez az írás mondhatni egy másik írásomhoz, a Káprázathoz kapcsolódik, a szereplők, a helyszín, az esemény ugyanaz - csupán a végkifejletben tér el a két történet egymástól. Megírtam ezt a változatot, mert még nekem is szükségem van egy kis happy endre. Jó olvasást!

 Láttam őt. Láttam, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a mélybe aláomló sziklafalhoz. A szívem összefacsarodni készült és elöntött a rémület. Mi van, ha minden igyekezetem ellenére későn érkezem?

Nem bírtam volna elviselni, ha a szemem előtt ugrik le a sziklákról. Sőt mi több, gondolkodás nélkül utána ugrottam volna. Nekem már nincs helyem a világon nélküle, és ezt tudnia kell. Tudnia kell, hogy nincs egyedül az érzéseivel. Mert tudtam én, már az első napon, amikor találkoztunk, hogy érez valamit irántam. Tudtam, hogy törődik velem, talán jobban, mint saját magával, és elmondhatatlanul megijedtem.

Megijedtem, Allie, mert nem tudtam, hogy a rajongásod és tiszteleted nekem szól-e vagy a sikernek, amit magam mögött hagytam. Nem telt el sok idő, és rájöttem, hogy te azonban nem olyan vagy, mint az rengeteg sikerhajhász nőszemély, akik rendre megfordulnak körülöttem. Akik csak azért ragadnak a nyakamba, mert a nevem kell nekik. Azt hiszik, egy jól csengő és elismeréseket maga mögött tudó név elröpíti őket az áhított magasságba. Én is tudtam, hogy csak erre megy ki a játék, mégis hagytam őket, hogy az orromnál fogva vezessenek. Hagytam az agyam eltompítani a márkás kölnikkel csak azért, mert féltem tőled. Féltem a lelked és a tested ártatlanságától, attól a földöntúli ragyogástól, amit a jóságod sugárzott.

Aztán mindez megváltozott egy röpke pillanat alatt. A szemedből tovatűnt minden gyermeki vidámság, minden huncutság, minden életerő. És mindez miattam. Mert én olyan ostoba voltam, hogy eljegyeztem egy olyan nőt, aki már a házasságkötés előtt ki akart forgatni a vagyonomból. Féltem tőled, a saját érzéseimtől, elmenekültem és ezért pórul jártam. De a legrosszabb, hogy te is megjártad a poklok poklát miattam. Mert annyira szerettél, hogy nem bírtad elviselni, ha egy hozományvadász céda tönkretesz.

De nem csak ezért. Játszottam veled, és ez kikészített. Üres fecsegéssel bókoltam, tettem neked a szépet, és te oly boldog voltál! Aztán elrontottam mindent azzal, hogy azt hazudtam, csupán merő szórakozás volt az egész. Mikor ez az égbekiáltó hazugság hagyta el a számat, láttam a szemedben, hogy valami megtört, valami elhalt benned. Kihunyt a fényed. Onnantól kezdve olyan voltál, mint egy haldokló csillag, egy véget nem érő, meredek lejtőn kezdtél sodródni az önpusztítás felé.

Hát ezt tettem én veled… Meg tudnád nekem bocsátani mindezt? Tudnál-e még egyszer felszabadultan rám mosolyogni? A bizalmadba fogadni? Nekem adnád-e még egyszer a szíved?

Ezernyi kérdés és bűntudat kavargott bennem, amikor végre odaértem Allie-hez. Megtorpantam, tőle alig egy méterre, mert nem mertem közelebb menni. Attól féltem, hogy megijed, megcsúszik és leesik, vagy szimplán csak engem nem akar – nem tud többé látni, és inkább a mélybe veti magát.

Egyiket sem akartam. Haza akartam vinni, betakarni a testem melegével és megvédeni minden bajtól. El akartam űzni a démonait, amiket én hívtam életre. Mert ez így helyénvaló. Ha én juttattam őt az őrület határára, kötelességem visszavezetni onnan a fényre. Az életbe.

De nem is a kötelesség és a bűntudat miatt jöttem ki hozzád, Allie, hanem azért, mert egyszerűen kellesz nekem! Szükségem van a bájra, amivel rabul ejtettél, a kiapadhatatlan életerőre, amivel elárasztottál engem is.

Mögötte álltam, és egy ideig csak néztem őt – a dühöngő időjárás mellett is olyan nyugodtnak tűnt. A ruhája, mintha táncot járna, lengedezett a viharos szélben, a haja, akár a zabolátlan tűz. Egyszerűen gyönyörű volt!

A szívem aztán kihagyott egy ütemet, amikor egy lépéssel, csak egy aprócska, alig észrevehető lépéssel közelebb lépett a szikla pereméhez. A torkom összeszűkült, és nem tudtam, sikerül-e megszólalnom, de cselekednem kellett. Ő azonban éberebb és gyorsabb volt nálam.

- Mi járatban errefelé, Ethan? – mondta, majd lassan elkezdett felém fordulni. – Ha jól tudom, épp az esküvődön kéne lenned…

A közöny, ami a hangjából áradt, mintha arcon csapott volna. Oda akartam futni hozzá, magamhoz ölelni és kicsókolni, kiszorítani belőle az elmúlt rossz emlékeket. Újra akartam kezdeni mindent, hogy ne kövessem el még egyszer ugyanazokat a nevetséges hibákat. De ez nem olyan egyszerű… Nem olyan egyszerű visszanyerni valakinek a bizalmát, akiét korábban már eljátszottad.

- Szeretnéd, hogy ott legyek? – tettem egy lépést felé. – Akarnád, hogy feleségül vegyek valakit, akit nem szeretek?

Gunyorosan felkacagott.

- … akit nem szeretsz? Ethan, ha nem szeretnéd, nem jegyezted volna el. – Elutasítóan hátat fordított nekem.

- Szerinted miért jöttem ide hozzád, Allie? – Zsebre tettem a kezem. Inkább csak megszokás miatt, mert nem sokat ért a szakadó esőben.

Allie elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

- Bűntudat. Elkerülni a botrányt. A rossz nyelvek okozta pletykaáradat nem tesz jót az imidzsednek.

Nem úgy beszélt, mint egy őrült. Tőmondatokban válaszolt, de azok mind kristálytisztán érthetőek voltak. A megfogalmazásában volt ugyan valami szokatlan. A leginkább ahhoz lehetett hasonlítani, mint ahogyan egy bölcs beszél. Nem láttam még igazi őrültet, de abban biztos voltam, hogy Allie nem az. Bizton tudtam, hogy ő nem bántana senkit, akármennyire bánatos is.

Már tisztán láttam az egész filmbe illő jelenetet: Janine, a menyasszonyom idehívja Allie-t, tudva a kettőnk közötti kapcsolatról – hogy Allie mit érez irántam. Talán attól félt, hogy meghiúsítja a velem kapcsolatos terveit. Ezért felkéri őt koszorúslánynak, behívja magához, megteremtve ezzel a kellő szituációt. Aztán már csak egy kés, egy kis sikítozás, ruhaszaggatás, és mindenki bevenné, hogy Allie meg akarta őt ölni. Féltékenységből. A kezem ökölbe szorult.

A gondolataim olyan messzire repítettek, hogy valóságosan megszédültem, amikor Allie különös, lélekbe markoló pillantásától visszatértem ábrándozásaimból. Mondani szerettem volna valamit, mindegy mit, de a szavak egyszerűen cserben hagytak.

Nem úgy, mint Allie-t, akiből úgy látszott, most kibukik minden sérelem.

- Bizonyára azon gondolkodsz, mennyire őrült és idióta vagyok. Egy nincstelen félnótás… Tudod, Ethan, csak azt bánom, hogy belekeveredtem az életedbe. Mennyivel jobb lenne nekem otthon, távol tőled! A háremedtől. Tudd meg, hogy inkább megölöm magam, minthogy szembe kelljen néznem életem legnagyobb tévedésével – mondta rezignáltan. Ismét hátat fordított nekem, majd határozottan megindult a sziklaperem felé.

Szinte már láttam magam előtt a jelenetet, mégsem tudtam tenni semmit, hogy megakadályozzam. Egy tehetetlen idióta voltam. Nem tudtam gondolkodni, ösztönösen cselekedtem. A karom Allie felé nyújtottam, felé indultam, miközben hallottam a saját hangom, amint a következőket mondja, vagy inkább ordítja a vad szélben.

- Szeretlek! – Nem tudom, honnan bukott ki belőlem ez a szó, és éppen miért most, de megtörtént, és én nem is bántam. Igaz volt. Annyira szerettem Allie-t, már-már fájdalmasan, de egyszer sem mertem szembenézni ezzel az érzéssel. Most, hogy kimondtam, végre tisztán láttam mindent, végre nem féltem a visszautasítástól, a kapcsolatunkról szőtt kritikákról a korkülönbség miatt, és eltűnt minden kételyem. Ezek a kételyek inkább Allie-vel kapcsolatosak voltak: azelőtt sosem tudtam elfogadni, hogy ő más, hogy ő nem a pénzemért vagy a hírnevemért szeret.

Belátva saját ostobaságomat legszívesebben megkértem volna valakit, hogy jól húzzon be nekem. Az ember egy idő után, egy kor után azt hiszi, mindent tud, mindent átélt, mindent megtapasztalt, és akkor találkozik valakivel, aki bebizonyítja a dolog ellenkezőjét.

Allie mellett sütött a nap, felragyogtak a csillagok, csiviteltek a madarak. Felvidított pusztán a létezésével, azzal, hogy besétált a szobába és fecserészni kezdett. Még a volt feleségem mellett sem éreztem így magam egyszer sem. Most, hogy mindezzel tisztában voltam, minderre ráébredtem, eszem ágába sem volt elveszíteni őt.

Izgatottan vártam, mit fog Allie reagálni a hirtelen jött vallomásomra, de olybá tűnt, mintha meg sem hallotta volna. Továbbra is zavartalanul bámult lefelé a mélységbe, már-már azt hittem, teljesen megfeledkezett arról, hogy én is itt vagyok. Zavarban éreztem magam, talán egy kis indulat is kavargott bennem. Ha egy férfi ráveszi magát, és elsőnek mondja ki azt a bizonyos szót, elvárja, hogy a nő, akinek intézte, hanyatt vágja magát, vagy ha nem is, könnyes tekintettel a karjaiba omoljon. Allie úgy tűnt, egyiket sem forgatja a fejében.

Az egész, még a viharban is érzékelhető feszült csend kezdett annyira idegesítő és elviselhetetlen lenni, hogy legszívesebben üvöltöttem volna egyet, de ekkor megszólalt Allie, hitetlen, érzéketlen és gunyoros hangján.

- Valóban? És mondd csak, mégis mikor szerettél belém? Csak nem az elmúlt két percben? Nézd el nekem, de kicsit furcsának találom, hiszen nem vagyok épp a legjobb formámban. – Pengeként metsző hangja valósággal kettémetszette a szívemet. Csak álltam ott, néztem őt, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Azelőtt sosem tapasztaltam még a szerelem fájdalmasabbik oldalát. Most, hogy nem kaptam a számba a szöveget, teljesen tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt arról, mit kellene mondanom vagy éreznem. Kezdtem azt hinni, hogy az egész köztünk lévő érzelem csupán az elzárt vágyakozásaim megtestesülése volt, amit én képzeltem csak.

Hát persze, hiszen ha Allie szeretett volna, semmiképp sem engedhette volna, hogy másvalakivel éljek. Sírnia kellett volna, tombolnia, hisztiznie, nem pedig sebzetten félre vonulnia. Egy pillanatra összezavarodott előttem a világ és nem értettem semmit. Ki vagyok, mit akarok, mit várok el magamtól, ettől a lánytól, és legfőképpen mit keresek én itt vele? Ez a káosz csak egy röpke másodpercig tartott, aztán megint hallottam Allie bánatos, erőtlen hangját.

- Hideg van, teljesen átáztál. Menj vissza, mielőtt még tüdőgyulladást kapsz… – Egy röpke pillanatra behunyta a szemét, aztán egyenesen a szemembe nézett. A tekintetétől megszédültem, annyi érzelem tükröződött benne. Ezzel a szerelemmel teli tekintettel ejtette ki száján a következő szavakat. – Menj, ahová tartozol, menj a családodhoz!

Azzal hátat fordított nekem, ma már sokadszorra. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy taknyos bakfis az első alkalom előtt. A szívem a torkomban dobogott, a végtagjaim mintha elgyengültek volna. Annyira azonban nem, hogy lépni ne tudjak. Az érzelmeim vezéreltek és én megindultam Allie felé azzal a szándékkal, hogy egyikünket sem hagyom ma itt félreértések közepette meghalni. Egymáséi leszünk, még ma, és ő idővel újra nevetni fog, mint azelőtt. Mosolyt csalok az arcára, bármibe is kerül!

Nem álltam meg, nem haboztam, mikor közvetlen mögötte álltam már, hanem gondolkodás nélkül átöleltem. Magamban elhatároztam, hogy akármilyen nyersességgel fordul is ellenem, nem engedem őt el, ezért nem lepett meg, amikor ingerülten szembe fordult velem.

Zavarodottságot láttam a szemében és döbbenetet. Ez még nem az a mosoly volt, ami az emlékeimben élt és amit látni szerettem volna, ezért rendületlenül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek. Egyik kezemmel végig simítottam először az arcát, a haját, másikkal a derekát fogtam át. Mintha ezer év telt volna el, hogy utoljára megérintettem!

Lenéztem azokra a telt ajkakra, amik régen nem görbültek mosolyra már, és beléjük feledkezve végig simítottam azokon is. Elmosolyodtam, viszonzást várva, és a következőket mondtam:

- Pontosan ott vagyok, ahová tartozom. – És megcsókoltam. Semmi hevesség, kapkodás, semmi őrült szenvedély. De nem is volt rá szükség. Végre együtt voltunk, megszűntek a korlátok, végre kimutathattuk az érzéseinket egymásnak. Mert nem csak én uraltam a helyzetet. Allie ugyanolyan önfeledten csókolt vissza, mint ahogy én csókoltam őt. Felesleges volt az idő, a szavak. Mintha meg is állt volna minden körülöttünk, mintha egy burokba kerültünk volna a zavaró külvilágtól. Tökéletes pillanat volt!

Ám ekkor történt valami, egy baljós érzelem, egyfajta nyugtalanság kezdett kibontakozni körülöttünk. Az eső mintha hidegebb, húsba markolóbb lenne, a szél pedig fenyegető hangokat suttogna a füledbe. Megesküdtem volna rá, hogy a hátam mögül valami zajt hallok. Lépteket, amik kisvártatva meg is törnek egy földre hullott faágon.

Abbahagytam a csókot, és Allie-re néztem. Kipirult orcáját, élettől csillogó szemeit, telt ajkát, mely csodálkozva, folytatást várva félig nyitva maradt. El akartam raktározni magamban ezt a képet a nőről, akit szeretek. A felvirágzott arcot, amiről csupán a mosoly hiányzik.

Megint megcsókoltam őt, ezúttal másképp. Szenvedéllyel, nem szerelemmel, lázasan, nem ráérősen, felcsigázón, nem enyhülést hozón. Ilyenfajta csókot is szerettem volna váltani vele. Olyannak szántam, mint egy ígéretet, hogy tudja, még koránt sem tapasztalt meg mindent, még tudok neki újat nyújtani, és akarok is.

Amilyen hirtelen öleltem magamhoz, olyan hirtelen engedtem el. Tudtam, hogy felcsigáztam, ezért reméltem, hogy most már hajlandó lesz velem visszajönni a befűtött házba. Túl régóta álltunk már a szakadó esőben, és nem akartam, hogy bármelyikünk megbetegedjen, akár csak egy napra is. Annyi mindent szeretnék vele csinálni, annyi mindent szeretnék neki megmutatni! Helyeket, amiket láttam, különböző városokat, amelyeket bejártam.

Talán félreértette legutóbbi csókomat, mert kételyt és zavarodottságot láttam a tekintetében. Megragadtam a karját, éreztetve, hogy menjünk, elvégre majd a meleg szobában ráérek elmondani neki mindent, de épp hogy léptünk pár lépést lefelé a sziklás magaslatról, monoton tapsolást hallottam, aztán a hang irányába nézve megakadt a szemem egy árnyon, amely szokatlan módon, mintha kirítt volna a sötétből.

A szürkeség közelebb lépett felénk, és tisztán kirajzolódott menyasszonyruhás női alakja. Janine volt az, tébolyult csillogással a szemében, fegyverrel a kezében. Mikor a közelünkbe ért, fennkölten beszélni kezdett.

- Bravó! Bravó! Elképesztően romantikus alakítás volt, Ethan, de mintha elfelejtetted volna, hogy én vagyok a partnered…

A számat résnyire szorítottam, és mielőtt még válaszoltam volna neki, Allie kezét szorosabban fogtam és igyekeztem őt a hátam mögé bujtatni, amennyire csak tudtam.

- Janine… Azt hittem, már rég megléptél a házban fellelhető vagyontárgyakkal együtt.

- Na de kedvesem, hát hogyan feltételezhetsz rólam ilyet?! – Nem úgy tűnt, mintha tudatában lenne, hogy mindennel tisztában vagyok. Kezdtem idegesebb és nyugtalanabb lenni, különösen a kezében tartott fegyver miatt. – Nem tudom, mi történt veled, drága férjem, de úgy látom, hogy a rossz oldalon állsz…

- Igazán? Mégpedig? – sejtettem én, hogy mire céloz. Ezt a sejtést igazolta az is, ahogy Allie, a Janine által mondottak hatására megrázkódott. Még jobban megszorítottam a kezét, és reméltem, hogy érzi a támogatásomat. Janine indulatosan felszisszent.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, Ethan, hogy a holdkóros barátnőd nekem támadt! Kis híján megölt, és szemlátomást te még őt véded?!

Nem bírtam tovább hallgatni. Egyrészt dühített az ármánykodása, másrészt tudtam, hogy fájdalmat okoz Allie-nek.

- Fejezd be, Janine, tudok rólad mindent! Tudom, hogy te játszottad ki Allie-t azzal, hogy ide hívtad. De meglásd, vesztedre tetted, mert felnyitotta a szemem!

- Ó, igazán? – Furcsamód remegés futott végig a karomon, ahogy Janine megváltozott hangját hallottam. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő táncol az elmeháborodottság szélén, nem pedig Allie. – Tudod, Ethan, nem hiszem el, hogy ezt a nincstelen senkit szereted, nem pedig engem!

Janine fenyegetően sziszegte a szavakat, mintha nem is az a bájos nő lenne, aki pár órája még sürgette az egybekelésünket. Most először éreztem, hogy a saját szakmám áldozata vagyok: Janine remek színésznő. Nem is tudom, miért gondolta, hogy fellendíthetem a karrierjét, mikor ennyire tehetséges.

- Ugyan már, Janine, mintha te szeretnél engem…

- Én… nem szeretlek…? – Azt hittem, az eszem megáll! Janine-nek, akárcsak vezényszóra, hatalmas könnycseppek kezdtek peregni a szeme sarkából. Annyira élethűen csinálta az egészet, hogy már-már kételkedni kezdtem magamban, hogy mi igaz, és mi nem. De csak majdnem. Ismertem Allie-t és már ismertem Janine érdekeit is. Az életemet kockáztattam volna, hogy Allie ártatlan.

- Hát jó… Ha ő kell, hát ő kell… – Janine művészien letörölte kézfejével a könnycseppeket. – De ne hidd, hogy hagyni fogom, hogy lapátra tegyél! – vicsorogta eszeveszett hangon, aztán ránk emelte a pisztolyt.

Testemmel Allie-t próbáltam védeni, és a következő pillanatban hangos robajjal már dörrent is a fegyver. A hang után behunytam a szemem, és egy röpke pillanatig azon csodálkoztam, miért nem érzek fájdalmat. Azért, mert először sosem érzünk semmit, azért, mert Janine rosszul célzott, vagy ne adj Isten, Allie-t találta el?

Kíváncsian nyitottam ki a szemem, de továbbra sem éreztem semmit, csak azt, hogy Allie lélegzet visszafojtva karol belém. Előttem volt. A szemébe néztem, és fájdalom után kutattam, de csak értetlenséget és csodálkozást láttam benne. Mindketten Janine felé fordultunk, ő azonban nem nézett ki valami jól. A szája tátogott, akár egy halé, a kezei mozdulatlanok voltak, majd a szája sarkából kiserkent a vér. Szemei egy távoli pontra fókuszáltak, de üresség volt már bennük. Sóhajtott egyet, majd összeesett, ezután már azt is láttam, mitől.

Janine mögött ugyanis két rendőr, és a barátom, Chris állt. Mindkét rendőr kezében fegyver, az egyiké a korábban eldőlt Janine felé mutatott. Megmenekültünk.

***

Alig két óra leforgása alatt elintéztünk mindent – a vallomásokat, Janine elszállítását. Allie bűnössége még csak fel sem merült, ugyanis kiderült, hogy Janine, vonzó külseje mögött közveszélyes személyiség volt. Önkéntesen tanúskodott erről a házvezetőnője, akit többször is brutálisan bántalmazott a zárt falak közt, illetve a nő beszámolt arról is, hogy hallotta, amint Janine szeretői többször is szóvá teszik azt, hogy a minden áron színésznőként befutni vágyó Miss Robinson nem éppen finoman bánt velük szexuális együttlétük alkalmával.

Ami engem illet, fent, a sziklán átélt történések után mégis nehezemre esett elhinni ezeket a súlyos dolgokat Janine-ről.

Janine Robinson, a menyasszonyom. Erre a gondolatra azért kirázott a hideg.

Belépve a kandallóval befűtött nappaliba kellemes látvány fogadott: Allie, immár száraz ruhában, egy plédbe takarózva pihent a kanapémon. Halk léptekkel odasétáltam hozzá, letelepedtem mellé, és csak néztem őt. Egyenletesen, alig hallhatóan szuszogott. Olyan békés volt, mintha nem élte volna át az elmúlt szörnyűségeket.

Felemeltem a kezem, hogy kisimítsak egy kósza tincset az arcából, mire kinyitotta a szemét.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! – mentegetőztem. Tagadólag megrázta a fejét, mielőtt megszólalt.

- Semmi baj. Nem aludtam, csak pihentem. – mondta, de azért álmosságra utalva megdörzsölte a szemét. A hangja rekedtes volt, amitől – fáradtsága ellenére – erotikus, vad képek kezdtek peregni a szemem elé, minden egyéb lelkiismeret-furdalás nélkül. – A rendőrök már el is mentek?

- Igen – bólintottam. – Nem vagy éhes, szomjas, vagy ilyesmi?

- Hmm… Nem maradt még véletlenül az esküvői tortából?

Hangosan felnevettem.

- Nem, sajnálom. Kidobtam mindent, mert… Janine-t ismerve inkább nem kockáztatom meg, hogy bárki is egyen belőle. – válaszoltam komolyabb témára terelve a szót. Bármennyire is voltunk kimerültek, a kettőnk ügyét tisztázni akartam, még ma. Már épp rátértem volna erre, de Allie újfent megelőzött.

- Ha akarod, hívok egy taxit, és elmegyek…

Ettől a hirtelen jött elképzelhetetlen ötlettől azonnal felment bennem a pumpa.

- Ne beszélj hülyeségeket, Allie! – megszeppenve lesütötte a fejét. Nem bírtam nézni, hogy megint kezd úrrá lenni rajta a szomorúság, ezért felemeltem az állát, hogy a szemembe tudjon nézni és én is lássam az övét. Meglepetésemre könnyek csillogtak bennük, fogalmam sem volt, miért.

- Hé, kislány, mi a baj? – tagadólag megrázta a fejét, de a könnyek megállíthatatlanul csak folytak. Fel sem érhettek Janine könnyeivel, ezek valódiak voltak. Csupán azt nem tudtam, mi hívta életre őket. Meg szerettem volna kérdezni, könyörögni, hogy mondja el a bánatát, hogy begyógyíthassam a lelkén keletkezett sebeket, de nem tudtam annyira szívtelen lenni, hogy erőltessem őt ebben az állapotban.

Ezért szó nélkül mellé telepedtem és átöleltem. Az ölembe bújt, csendesen zokogott, én a haját simogattam. Így ültünk egymásba fonódva egy ideig, mígnem Allie megmozdult. Előhalásztam egy zsebkendőt valamelyik zsebemből és átnyújtottam neki.

Hálásan mormogott, majd megtörölte a szemeit. Éreztem, hogy húzódna el tőlem.

- Sajnálom, hogy rád másztam. Összekönnyeztem a pulcsidat… – szipogta. Már mellettem ült, összehúzta magát, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Hirtelen felálltam mellőle, idegesen mászkáltam fel-alá, aztán minden dühömmel és keserűségemmel neki támadtam.

- Mégis mi a fenének akartál taxit hívni, Allie? Azok után, ahogy csókolóztunk a szikláknál, mégis mit gondoltál? Hogy csak úgy elmész? – Szégyenkezve lesütötte a fejét, de én nem álltam meg. – Vagy menjek korábbra? Miért jöttél ide? Mert ne értsd félre, hálás vagyok, hogy megakadályoztad az esküvőmet, de rohadtul nem értelek…

Vártam egy kicsit, hátha felel valamit, de csak magába roskadva ült a kanapén. Türelmetlenül beletúrtam a hajamba.

- A fenébe is, mondj már valamit!

Sarkon fordultam, és odaléptem a kandallóhoz. Már esedékes volt, hogy fa kerüljön a tűzre. Miután végeztem, nem fordultam vissza Allie-hez, hanem enyhülést remélve a lángokba feledkeztem. Nagy meglepetésemre egyszer csak Allie hangját hallottam a kanapé felől, amint erőtlenül beszélni kezd.

- Én nem jöttem az esküvődre, még csak meghívót se kaptam. Engem ide hoztak.

Felindultan felé fordultam.

- Micsoda? – Nem volt szükséges kérdeznem, tudtam a választ. – Téged elrabolt Janine?

- Nem figyelsz rám. – Egykedvűen válaszolt. – Én azt mondtam, ide hoztak. Az mellékes, hogy…

- Nem, nem mellékes, Allie! – Ingerülten szakítottam félbe. – Ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat! Már rég ideje… úgyhogy ki vele!

Örömmel nyugtáztam, hogy megadóan sóhajt, végül beszélni kezdett.

- Janine… – Úgy tűnt keresi a szavakat. – A városban jártam, amikor egyszer csak felbukkant mellettem. Nyomatékosította, hogy szeretné, ha részt vennék az esküvőtökön, mint koszorúslány. Természetesen visszautasítottam. Faképnél hagytam volna, de ő megragadta a vállam, és azt mondta, ha nem jövök el, nem én járok rosszul, hanem… mások.

- Megzsarolt.

- Nézőpont kérdése – húzta meg a vállát. – Tett nekem egy ajánlatot, aztán pedig idehozott. Önszántamból ültem be a kocsijába, úgyhogy szó nincs emberrablásról.

A hangjából áradó közöny annyira dühített, hogy legszívesebbet odaléptem volna, felrángatom a kanapéról, és addig rázom, amíg észhez nem tér. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire csökönyös. Hogy ennyire erős.

A haragom egyszeriben elszállt. Felálltam, és elhelyezkedtem a földön Allie-vel szemben. Ő az ablakon bámult kifelé, továbbra is azt sugallva, hogy félvállról veszi a dolgot. Most már leginkább csak egy dologra vágytam. Arra, hogy elkezdődjön a mi közös életünk.

- Tudod, rohadtul ki tudsz akasztani ezzel az újfajta konokságoddal… – kezdtem neki enyhültebb hangon.

- Nem is vagyok konok. – felnevettem. Jól állt neki a sértődékenység.

- Nem? Hát minek neveznéd azt, hogy idejössz egyedül és kiteszed magad egy elvetemült nő szeszélyeinek?

- Honnan tudod, hogy nem én terveztem el az egészet? Egy hős vagyok, hálás lehetsz, hogy megmentettelek.

Nem bírtam haragudni rá. A hangjában bujkáló humor reménnyel töltött el, hogy nincs minden veszve. Már azon voltam, hogy ugyanebben a hangvételben ugratom őt, amikor minden előzmény nélkül témát váltott és nekem szegezte a kérdést.

- Szeretted őt?

Sokáig gondolkodtam, hogy mit feleljek neki erre. Nem tudom, miért döntöttem végül úgy, hogy tovább húzom mindkettőnk idegeit. Talán, mert én magam is makacs voltam.

- Majd ha rám nézel, úgy talán válaszolok is.

- Felejtsük el, nem érdekes – tért vissza a jól ismert közöny a hangjába. Kezdtem kitapasztalni, hogy csak a sebezhetőségét akarja ezzel palástolni.

- Te mit gondolsz?

Megint sikerült megdöbbentenem. Rám emelte felhők szabdalta kék tekintetét.

- Én… nem tudom. Végül is szép volt, és csak egy kicsit zizzent. Könnyen előfordulhatott, hogy beleszerettél, nem igaz?

- Hmm… való igaz. – Láttam rajta, hogy csalódik. – És mit gondolsz, miért történtek köztünk azok a dolgok ma?

Ez telibe talált, mert szemmel láthatóan elpirult. Szélesen elmosolyodtam.

- Tudod, Allie, a szépség általában nem minden. Előnyös, hasznos, szemet gyönyörködtető, de magad is láthattad, hogy igenis csalóka. Ha egy nőben csak a szépség van meg és semmi más, az hosszú távon nem kielégítő. Persze nem vagyunk egyformák, és én csak a magam nevében beszélhetek. – Enyhe szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat.

- Ma akár meg is hallhattunk volna. Csak az egyikünk vagy mindketten, ez itt most nem lényeges. Ha meghaltunk volna, az úgy történt volna, hogy tévedésben fejezzük be az életünket, hogy nem vagyunk őszinték egymáshoz. És ezért nagyon örülök, hogy nem így történt, mert így van esélyem jóvátenni. Mindkettőnknek van esélye.

- Nem tudom, mikor csúszott ki a kezemből az irányítás, de látod oda jutottunk, hogy majdnem feleségül vettem Janine-t, csupán csak azért, mert féltem szembenézni az érzéseimmel. Most már nem félek. – Odahajoltam hozzá, és magam felé fordítottam az állát. – Szerinted csakis azért mondtam azt, hogy szeretlek, mert nem akartam, hogy leugorj? Igaz, ami igaz, hogy tényleg nem akartam ezt látni. Nem gondolkodtam, csak úgy kibuktak belőlem a szavak. – Mélyen a szemébe néztem. – De egyáltalán nem bánom, mert igazat mondtam. Nagyon szeretlek, és nem akarlak többé elveszíteni! És ne is mondd, egyszerűen gyűlölöm magam, hogy megbántottalak korábban!

Azzal elengedtem őt, mert úgy döntöttem, hagyok neki időt feldolgozni a hallottakat.

- Kell még fa. Mindjárt jövök.

- Ethan! – Már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt. Érdeklődve fordultam felé. – Csak azon gondolkodtam, vajon most mondjam el, hogy én is szeretlek, vagy majd ha visszajöttél?

Szemének csodálatos kékjével rám meredt, és elmosolyodott.

Olvass tovább

Változások és ellentmondások , na meg welcome

Változás

Nemrég egyik kedves ismerősömet megkérdeztem, neki mi a véleménye az első és a második sablonról, szerinte melyik volt a jobb? Nos, ő azt felelte, neki mindkettő tetszett, és hogy maradjon a második, mert szerinte felesleges változtatni a sablonon. Én nem értek vele egyet.

Most, a harmadik sablonváltoztatásom után úgy gondolom, hogy feldobottabb vagyok én is, és a kicsike is. Mivel egyetlen ember véleménye akár percek lefolyása alatt változhat, sőt az enyém akár naponta többször képes 180 fokos fordulatot venni, ezért úgy gondolom, teljesen hasznos és klassz dolog, ha időnként új formába öntjük a blogunkat.

Ellentmondás

Az előző bejegyzésben azt írtam, az eredetit fogom visszaállítani, de helyette egy másik csillagos képet töltöttem fel, mert amikor visszaállítottam sablontervezővel az eredeti képet, hiába volt lila, egyszerűen unalmasnak és elnyűttnek éreztem. 

A második sablont nagyon szerettem, de nem jelenítette meg Chrome-on rendesen a képeket, és hiába néztem meg a másik 4 böngészőmmel, ahol jól adta be, mivel én most a Chrome-ot szeretem és azt is használom többnyire, elképesztően idegesítő volt, hogy mindig hülyén adta be a képeket a saját blogomon. 

A HTML-ben kicsit jártasabb lettem, és meg tudtam csinálni egyet s mást, de azt végképp nem tudtam, hogy mi lehetett a baj. 

Welcome!

Így hát most ez a harmadik sablonom, és imádom!^^ Aztán majd ha megint úgy érzem, hogy felmegyek a saját blogomra, és úgy unom, ahogy van, újfent változtatni fogok.

Szerintem nem felesleges a kinézetet, elrendezést vagy a színeket variálni, inkább olyan, mint egy új fazon vagy egy hajfestés.☺Vagyis pöpec.☻ 

...és most annyira beleszerelmesedtem az új kinézetbe, hogy legszívesebben csak nézegetném most egy ideig, de jobban teszem, ha szépen lefekszem, mert holnap fontos dolgokat kell elintéznem. Most már írnom sem érdemes nekiállni, mert ha beindulok, reggel öt lesz, mire nagy nehezen abba tudom hagyni, és mivel lassan már egy hete csinálom ezt, hogy akkor fekszek le, mikor más felkel, tisztára nem tudok éjjel aludni, délig vagy kettőig alszom, a szemeim dagadtak és égnek, a lapockám pedig rettenetesen fáj. Pech, hogy a fotelbe nem tudok leülni, mert ott nincs net. Szóval vagy írok a fotelben, és nem tudok utánajárni semminek, aminek következtében pontatlan lesz az írásom, és az pedig megbocsáthatatlan, vagy itt maradok az íróasztalnál, és harmincévesen új gerincet kéne majd szereznem magamnak...

---Vagy mire harminc leszek, már egy új testet is kérhetek?!---

Olvass tovább

Ál-, ál-, álnevet, használok, ha kell, ha nem

Régen írtam ide, pedig tulajdonképpen ez az eredeti blogom, az első, az original, a hamisítatlan Piper blogja. Vagyis nem. Azóta több helyre is befurakodtam, és van egy másik, amit sokkal jobban szeretek, és... Egyszóval, ami eszembe jut, hogy kiírhatnám, mindig a másikra tervezem kirakni, ezt pedig... Nem törlöm ki, de nem is fog aktív életmódot folytatni, ahogy most látom.

Majd még alszom rá egyet, hogy visszaállítom-e az eredeti, az első, az original, a hamisítatlan Piper blogja-sablont, vagy hagyom-e így, ahogy van. Eddig szerettem ezt az új sablont, de a képekkel mindig köcsögösködik, és nem is tudom, hogy miért nem törlöm én ki ezt a blogot? Eddig az zavart, hogy nem voltak követőim, hozzászólásaim, aztán kicsúszott a kezemből a blog, mert hiába terveztem el, hogy kis vegyesen írok ki hol magán dolgokat, hol történeteket, most már nem tudom, nem érzem úgy, hogy ezt meg lehetne oldani jól. Nem olyan, mint elképzeltem, hanem sokkal rosszabb.

Meg aztán a mai esős napon rájöttem, hogy mitől kap el az idegbaj. Ezt tulajdonképpen egy fészbúkos alaknak köszönhetem, hogy tisztábban látom kicsit magam. Az adatlapja szerint indiai csávó, de ki tudja? Attól, hogy kiírunk valamit a végtelen internetre - És valóban végtelen? Csak mert egy párszor már kiírt olyat a kedves böngészőm, hogy elértem az internet végét... Fura. -, nem biztos, sőt, fura lenne, ha igaz lenne.

Anyám nem akarta elhinni, hogy akadnak olyan alakok fészen, akik más néven, más képpel adják ki magukat, aztán mikor bebizonyítottam neki, hogy nem nagy ördöngösség létrehozni egy tetszőleges fiókot, azt mondta nekem, hogy csalok, és az illető, akit létrehoztam ma délután, az nem az ő lánya.

Nem bántódtam meg, mert előre megmondtam neki, hogy nem fogom feltüntetni őt anyámként, mert akkor egyből kiderülne, hogy én vagyok én, és nem azért csináltam, hogy az ismerőseim megtaláljanak. Rohadtul elegem van már az értesítőkből, abból, hogy amikor kirakok valamit, az vagy nagyon tetszik, vagy nagyon röhögni tudnak rajta/rajtam. Mondhatják, hogy túlreagálom, de utálom, amikor beszólás, de tudod, hogy csak ugratlak-féle hozzászólásokat, véleményeket, benyögéseket kapok másoktól. Nem értem a viccet, az ilyen viccet pláne, és én mindig megsértődöm és komolyan veszem, mert a végén már sosem tudom eldönteni, hogy mi az, ami még a poén, és mikor küldenek el ténylegesen a búsba.

Egy ismerősömtől már megszabadultam emiatt, és lassan már úgy érzem, ki kellene törölni mindegyiket, vagy inkább megszüntetni a fiókomat. Lehet, hogy szálka leszek egész életemben a társadalom szemében, de én igenis egy antiszoc személyiség vagyok, és rohadtul félek az emberektől, hogy megbántanak. Nem szeretem, ha észrevesznek, és basszus, most így menjek egyetemre, egy új közegbe, ahol a többség mind partizik és alkoholizál, amit tiszta szívemből rühellek. És nem utálom őket, mert nem érdekel, hogy mit csinálnak, csak egyszerűen hagyjanak békén a partikkal, az ismerkedéssel és az alkohollal, de főként a sörrel. A pezsgőt szeretem, ír krémlikőrt és Guinnesst pedig úgy is fogok venni magamnak, mert az ír, de szigorúan csak Írországban fogom erre szórni a pénzem, máshol nem. Legyünk stílusosak, és egy ír italt igyunk már Írországban, nem?

Ma, amikor létrehozott új alteregóm nevével garázdálkodtam fészen, nemcsak arra ébredtem rá, hogy nem is olyan nehéz angolul kommunikálni, hanem amikor az a nevezetes indiai alak ismerősnek jelölt, ezzel befurakodva az addigi magánszférámba, és megfertőzte a felszabadult délutánomat megint szorongással, akkor jöttem rá, hogy mit akarok igazából. Meg is fogalmaztam neki. - Elnézést, ha valaki pörfikt angolos ideakad, és hibát talál csodálatos eszmefuttatásomban, de annyira jól elkaptam a lényeget vele, hogy mit érzek, hogy kár lenne megpróbálnom magyarul is kifejezni. Mondjuk ez fura, hogy az anyanyelvemen nem tudom megfogalmazni, de van ez így...

Az érthetőség kedvéért leírom, hogy is jutottunk el az alább látható megfogalmazásomhoz. Nos, szépen megköszöntem neki, hogy bejelölt, és szíves elnézését kértem, amiért én nem akarok ismerősöket, mert antiszoc vagyok. Erre ő visszaírta, hogy ő is az, de szeret beszélgetni, satöbbit csinálni a neten. Nos, erre én megpróbáltam megértetni vele, mi a bajom:

I see. But I'm not thinking the same way like you. I dont like when I feel that I am linked to a person. Not just in a relationship, in every way - friends, relatives, and so on... I have a really crazy mind.

És igen, most hogy kedves alteregómat nem jelölheti be senki ismerősnek, nem zargatják az ismerősök lájkjai, bökései, kiírásai, igenis sokkal jobban érzem magam. Vannak oldalak, amikkel kommunikálok, de azért is hoztam létre ezt a másik profilt, hogy ne ugassanak bele az ismerőseim, hogy mit posztolok és mit nem, vagy éppen kinek kommentelek, és kinek nem.

És tulajdonképpen most fogalmam sincs, hogy mi a fene van velem, mert tényleg egy antiszoc emberke vagyok, és fogalmam sincs, mit keresek a világon, mikor az teli van emberekkel!

Olvass tovább

Ma nem...

Ma nem fogok írni... vagyis írni próbálni. Megint elszállt a varázs, hogy folytassam, amit elkezdtem...

Ma lefekszem, feladom az elveimet, és téged foglak bámulni. Mert megtehetem, mert nem szakad rám az ég, ha csinálom. Mert ez jó nekem. Fájdalmas, de jó. Nézni foglak és minden erőmmel azon leszek, hogy az arcod összes kis szegletét bevéssem az elmémbe, arra az esetre, ha mégis leszakadna az ég, és nekem bűnhődnöm kéne valahol. Ha már nem nézhetnélek... Mert ilyen szánalmas vagyok én.

Olvass tovább

Vicky Cryer, you saved my day

Na. Nem kell sok mindent mondanom. Az írás nem megy és kiállhatatlan vagyok, mint szoktam. Egy pasi se maradna meg mellettem, de talán jobb is ez így. Legalább az írás menne, hogy érezzem megint, valamiben jó vagyok, hogy van értelme az életemnek. Kicsit depis vagyok mostanában, fáj a fejem. Mérges vagyok, hogy elfelejtettek. Önző vagyok, de akkor is így érzem. Nem tudom, hogy benéz-e még ide az illető vagy magára ismer-e, de azért elgondolkodhatna egy kicsit, hogy azt mondja nem tud nekem írni, aztán meg... Úgy vettem észre, minden másra van energiája, rám meg nem jut vagy nem akar már foglalkozni velem. Bár ezt nem is itt kéne kitárgyalni, de hát mit tehetek, ha szemtől szembe nem írom le neki? Meg aztán, ha valóban kifejteném a véleményem, lenne ám örihari... Önző egy dög vagyok, de ebből akkor sem engedek. Én írtam utoljára, nem kaptam választ. Nyomulni nem fogok senkire... Csak azért valahol sérti oroszlán büszkeségemet.

***

Ááá, ezek a zenék tök jók. Kár, hogy az első számon kívül a többit nem tudom letölteni, csak online hallgatni. De hát miért is csodálkozom - mostanában alig jön össze valami. Semmi.

Olvass tovább

Reggeli órákban ne várjon tőlem senki rendes címet

Te jó ég! Még csak hajnali fél kilenc, de én már fent vagyok, és nem is régen tértem nyugovóra... Három órát, ha aludtam.

Családi dolgokról még nem is nagyon ejtettem szót, talán azért sem, mert nem akartam ezt a - véleményem szerint - szép blogot elrontani sötét kis titkaimmal. Vagyis, egy részem megosztaná, kíváncsi kívülállók véleményére, nézőpontjára, ugyanakkor a felettes énem nem engedi, hogy nyilvánosan kimondjak, leírjak ilyen titkokat - pláne, hogy pár ismerősöm tud az oldalamról, én meg akarom, hogy megtudjanak bizonyos dolgokat rólam. Meg aztán gyakran már a gondolataimat is szégyellem... Talán egy másik, egy sokadik álnevet kéne összehoznom, egy olyat, ami nem vall rám, és nem ismernének fel, vagy épp ellenkezőleg, úgy kellene írnom, ahogy szoktam, csak szókimondóbban, a negatív tulajdonságokat felerősítve. - Néha úgy érzem magam, mint valami rossz kaméleon, vagy mint egy többszemélyiségű, tudathasadásos, szabadlábon kószáló kényszerzubbony-szökevény. 

Sok nevem van már eddig, sok ént kitaláltam már magamnak, mindegyik vagyok kicsit, illetve egyik sem. Nem tudom, ki vagyok, hova tartok, hova kellene tartanom. Az irányt sem ismerem. Csak azt tudom, hogy írni tudok, imádom a zongora hangját - most is az megy éppen, valami címnélküli soundtrack a Sailor Moonból -, és többnyire nem igazodom ki magamon. Miért azt csinálom, amit, miért mondok olyat, amit valójában nem is úgy gondolok? Miért bántom azokat, akik fontosak nekem?

Olykor azt kívánom, bárcsak más lennék. Kívül-belül más. Arcra, formára, hajra, szemre, szájra. Mondjuk egy kicsit magasabb, és szőke, hogy ne sajnáljam befesteni a hajam. Lilára, mint annak a nőnek Firenzében. Ha jól emlékszem, az Uffizi  Képtárnál álltunk sorba, amikor egykori osztálytársam, sok közös emlékkel teli volt barátnőm tudva, hogy a kedvenc színem, figyelmeztetett a nőre. És jól állt neki! Bárcsak nekem is jól állna... Vagy az a szép bordó hajszín, ami annyira tetszik. Csak hát az a baj, hogy szeretem az eredeti hajszínem. Fodrászom szerint középszőke, anyám szerint aranybarna, szerintem megnemtudomhatároznimilyen-színe van, amin jól néz ki a lemenő nap fénye - akkor olyan vöröses. 

Bordó, vörös, lila. Ezek azok a színek, amiket kiemelek a többi közül, de meg kellene tanulnom értékelni a saját színeimet is.

Lassan kilenc felé jár az idő, és már nem fáj a szemem. Úgy két óra negyvenöt perccel ezelőtti felkelésemtől számítva nagyon fájtak. Éreztem, hogy leragadnak, de nem bírtam csukva tartani őket. Most jön a következő fázis, most már nem a szemem, hanem a fejem fáj. De az öcsémnek és anyunak rosszabb, ők semmit sem aludtak, míg én most is kikapcsolódom zenével - Vagy egy hete nem hallgattam 3o Seconds to Marst, és már el is felejtettem, mennyire jól esik. ^^ -, és jóformán megint semmi dolgom sincs. Ilyenkor bűntudatom van. Hogy valakinek ennyire kényelmes élete legyen...! Egyetemen meg fogok halni, az biztos. 

Örülök is, meg nem is, de szerintem felvesznek oda, ahova akartam - akarom? A tegnapi információim szerint 372 pontom lett. Azért durva, mert ha jól tudom, 460 a max. Biztos elszámoltak, összekevertek valamit, mert nem létezik, hogy nekem, aki egy bötűt nem magolt, aki magyarán tojt az egész végzős-érettségis-felvételizős időszakra, legyen ennyi sok pontom. Mert igenis nem kevés. És a mindenható villámokba, igenis oltárira várom már a megerősítést, hogy végre fennhéjázós modoromban a volt kollégiumi nevelőtanárom képébe vághassam. Annak, aki arra a februári kérdésre, hogy „Ön szerint meglesz-e a 321 pontom?” , csak mélyen hallgatott, és behúzta a nyakát. Mert hogy én... „Niki, drágám, sosem jeleskedtél tanulásban.”
Lehet, de... én, aki nem szeretek tanulni, aki kettessel végzett irodalomból, ötösre érettségizett belőle és író akarok lenni, még ötven ponttal rá is húztam! Nesztek, nesztek, nesztek! Ebben a hangulatomban jön jól a Slipknot Vermilionja, amiben azért ott vannak a zongoraakkordok. 

Lágyság a brutalitásban. Egy belső hang azt súgja, én is ilyen vagyok.

*** * ** * ***

Imádom ezt az albumborítót. Könnyebben le is lehetne rajzolni, mint a The Resistance-ét... ☻

Olvass tovább

Életkép július tizenegyedikéről

Furán fúj a szél. Kellemesen hűs, de valamiért különös. Enyhén baljóslatot hordozó. Kint ülök a verandán, az erősen zümmögő laptop a működés hevében felmelegíti az alatta lévő csillagászos könyvet az ölemben. Bogarak jönnek a halovány fényre. Különleges érzékük van ahhoz, hogy megtalálják a számat. Tücskök ciripelnek, bogarak repkednek, közben egy pók valahol éppen a hálóján ereszkedik le. A szél... A szél rejtett üzenetet hordoz enyhén ijesztő, susogó hangján. Anyám ideges, apám nyugodt - én valahol a kettő közt vagyok. Még csak alig múlt este tíz, még nincs kedvem feküdni, még be akarom fejezni a videót, amit két órája kezdtem el nézni. De nincs kedvem. Pedig már egészen betöltött. Ha most kikapcsolom, holnap újra be kell töltenem, és az veszteség. Kíváncsi vagyok rá, meg akarom nézni, de... Ha most rögtön befejezem, már tudni fogok mindent, vissza kell térnem a valóságba, hogy egy másik "cél" után kutassak. De nem akarok mást. Ezt szeretem, ebben érzem magam jól. Ezt már ismerem. Benne akarok élni, a másik nem jó. Nem akarok kiszakadni belőle. De mégis, enyhe félelem tölti el a lelkemet. A szél. A szél baljóslatú ma éjjel. Sötétben minden olyan idegen és félelmetes. Ám egy pontról, a megnyugvást rejtő ágyamból a sötét megnyugtat, körül ölel, megvígasztal. Energiával tölt el. A sötét eltakar, nem fedi fel titkaidat. De a szél! A szél sötétben vihart kavar bennem. Lágy légmozgás, de olyan különösen rossz érzetet hagy. A széltől ma nem tudok aludni, ugyanakkor mást sem tudok csinálni. Megbénít. Ilyenkor a nappalra vágyom. Minden realisztikusságára, minden éleslátására, minden optimizmusságára. A melegítő fényre, ami nem enged reszketni. Nem olyan, mint a szél éjjel, sötétben.

Olvass tovább

Pam-pam-pam, pim-pom^^

Azt hiszem, maradok. Nem volt szép az előző kirohanásom a sok-sok ignorálás miatt, amit kapok (Jaj, szegény...), de nem törlöm ki azt a bejegyzést. Ilyen vagyok, hisztizek. Ha valaki nem csíp, akkor se fog, ha színészkedem, hogy más vagyok, és ha valaki olykor benéz ide, és véletlenül tetszik neki, amiket kirakosgatok, akkor egy ideig biztos marad még a dilirohamaim ellenére is. (Öhm, vagyis remélem, hogy nem buktam be ezzel az utóbbi mondatrésszel...)

A mai napom iszonyú stresszes volt, pedig nem is csináltam semmi megerőltető vagy komoly dolgot, csupán próbáltam zöld ágra vergődni a sablonfrissítéssel, írni akartam, de nem tudtam, rajzolni akartam, de nem mertem, netezni akartam, de elment az elvileg nemrég frissített témobil netem (Még az udvaron se volt jó!), olvasni akartam, de nem volt kedvem, játszani akartam és elérni a százezres rekordomat - Bének legutóbb 150 000 körül volt, de ahogy ismerem a piszokmázlista, rohadtulügyes kezeit, már túllépte a 200 000 -t is.  Emellett nem sikerült semmi, amit akartam, az első sablonújításnál nem jelenítette meg a rendszeres olvasókat, aztán feltöltöttem még egyszer, valamit okoskodtam volna, de nem sikerült, és most mégis kirakja azt a két szép követőmet. (Arra gondoltam, mindjárt leszek olyan seggfej, hogy rendszeresen olvasom magamat...XD)

Tehát örültem a fejemnek, hogy egy délutáni probléma most "műkszik", erre jött egy újabb: nem jelenítette meg a profilomat. Frissítettem, CiTRomLé meg efFeztem, agyaltam, aztán úgy 10 perc után észrevettem, hogy az a pici pipa a nemmegjelenítésre volt állítva. Höhö... 

És még a fejem is fájt, de most már nem, hála fél szem - REKLÁM KÖVETKEZIK - Algoflex Forténak ☺. - REKLÁM VÉGE -

Már csak feküdni vágyom, meg egy kis...amnéziára. Bizonyos dolgokra nagyon nem akarnék emlékezni.

Hát hoppá! Már majdnem megfeledkeztem arról, amitől vagy két napja a plafonon vagyok. (Nem viselem jól a rossz kritikát, na. :P) A legújabb 5 - max. 10 perc alatt írt elvagyokájulvamagamtól-írásomat - ezt - felraktam arra az írós oldalra, ahol még a blogom előtt töltögettem fel dolgokat - vagyis ide -, és kaptam is hozzá másnap egy hozzászólást, amiben a kritikus azt (merte) írni, hogy olvasás közben a címet nem tudta teljes egészében a műhöz igazítani, merthogy ez már a jelenben is így van.

Nem folytatom, írt pozitívat is (szerencséjére), de akkor is bepöccentem. Igyekszem nem elszállni magamtól, mikor azt hallom, hogy jól írok, és hasonlók, de tudom, hogy az az írás igencsak pöpec lett egy magamfajta idiótától, és teljes mértékben kiállok amellett, hogy a címem is frappáns. (Azt azért nem akartam írni, hogy tökéletes :P) És szerintem olyan, mint Bridget Jones Mark Darcy-megítélésben: úgy jó, ahogy van, és pont.

Általában nincs önbizalmam, de az írásban, tudom, hogy jókat szoktam csinálni, és kicsit rosszul viselem, ha mások kevésbé jót mondanak róla. Jó vagyok és kész. XD

Az egómat félretéve, most könyörögni fogok. Ha valaki idetéved, és kedve lenne elolvasni, legyen olyan kedves, és írja le nekem, a benyomásait, a címmel kapcsolatos észrevételeit. 

*** * ** * ***

Megjegyzés: ennél idétlenebb bejegyzéscímet keresve se találhattam volna... XD

Olvass tovább

Új dizájn - mert megérdemlem

Kicsit változtattam a sablonon. Csodálkoztam is, hogy eddig kibírtam az eredetivel, mert a gépem/telefonom hátterét is hetente változtatom.

Meg aztán totál mindegy, mi a fenét csinálok vele, nem foglalkoztat senkit. Igazság szerint elegem van az egészből. Mi a fenének irogassak ki, csak magamnak? Ennyi erővel ugyanúgy csinálhatok jegyzettömböket a gépre, vagy a naplómba. A francot se érdekel, ha feltűnési viszketegségem van, és elegem van abból, hogy fosnak erre a szar oldalra. Én meg szépen kommentáljak máshova, mi? Hát nem fogok. (Kivéve, ha valamihez feltétlen úgy érzem, hogy hozzá kell szóljak.)

Szemétség, nem szemétség, ez van. Én se lehetek mindig a topon. Ezt a hülyeséget, meg pár nap múlva úgyis ki fogom törölni. - Ja, nem a bejegyzésre mondtam, a blogra. Tök felesleges. Nem is fog feltűnni senkinek, ha eltűnik.

Ez kábé a véleményem most mindenről...

Olvass tovább

Fennkölt gondolatok

Ha a vámpírok elégnek a napfényben, miért nem égnek el holdvilágnál? Az is napfény...

Olvass tovább

Jövőkép

A jövőben minden más lesz. Átalakult világ, melyből kiveszni látszik minden emberség, minden személyes kapcsolat. A jövőben az ember irányít mindent. Embert, gépet, állatot. Isten helyett cselekszik, teremt, pusztít. Játszik olyan dolgokkal, amikről a mai ember még csak álmodik. Szabályozza az életet, a halált. Meghalnak, csak azért, hogy tudják milyen, aztán újraélednek, mert hatalmukban áll. Lesznek lázadók, emlékezni tudók, akik visszasírják a régi időket. Ők erőszakkal próbálnak visszatérni abba a korba, amikor még voltak valós, viharos, szenvedélyes érzelmek. A jövőben mindent az ember szabályoz. Felnőtt testbe bújtatott gyerekek játszanak nem gyerekeknek való játékokkal. A jövőben nem lesz vallás, az ember maga a vallás. A csodalény, akihez anno még imádkoztak. Betölti isten, istenek helyét. És boldog. Illúziókban él, de boldog. Kedvét csupán a maréknyi lázadó szegi. Nem tud velük mit kezdeni. Ha eltűri akciójukat, a rend bontódik fel, ha közbe avatkozik, gyilkossá válik. Olyan fajjá, amelyet veszni hagytak a béke és jólét érdekében. A jövő embere naív. Nem látja a fától az erdőt. A jövő embere vak és önelégült. Azt hiszi, mindenek felett áll. A jövő emberét az fogja elpusztítani, amit sosem fog tudni irányítani: természet. Az, amitől a villám oda csap le, ahova akar, nem ahova az ember mondja. Végnapjain a jövő embere meglátja a valóságot, a tényt, hogy önmaga nem mindenható. Meglátja a csodalényt, akihez imádkozott. Fénye elvakítja, de boldog. Valóban boldog. Mosollyal az arcán adja át magát a természetnek, hogy más helyen és időben újrakezdje az egészet. 

Olvass tovább

I'd like to be there

Ma este lesz Mars koncert Volton. Szeretem ezt az együttest, és hajlamos vagyok a Jared Leto-imádatra, de...

Koncertvidit egyszer láttam tőlük - a 2010-es Rock am Ringről -, és hadd legyek őszinte, de nem igazán jött be.

Személyes meglátásom szerint az énekes Jared nem igazán tette egy (általam elvárt) énekes dolgát: többet beszélt, ugrándozott és lépkedett a közönség fején, mint énekelt vagy gitározott volna. (És ez a "hívjunk fel vagy húsz embert a színpadra"-dolog sem igazán jött be nekem. Egymáson keresztül másztak össze-vissza az emberkék, és lehet, hogy túlkomplikálok mindent, de igencsak megijedtem, milyen tömegbalesetek lehetnének ott.)

Talán pont ezt az egy ilyen pillanatot csíptem éppen el - tovább pedig nem bírtam nézni -, de nekem ez egyfajta csalódás volt, és így is maradt meg bennem.

Most azonban mégis szomorú vagyok kissé, hogy nem jutok el a mai eksönre. Mert, őszintén szólva szívesen fogadnám be élőben a saját szemeimmel azt a látványt, amitől oly sokan alélnak el. :p

Azt elárulom, hogy ezzel nem akartam leszólni a bandát, mert szeretem a dalaikat, és véleményem szerint Dzsé akusztikus élőben tolja a legjobban, csak éppen a látott felvétel alapján live performance-ben engem még nem győzött meg. Gondolom azért ott helyben mégis csak más lehet, mint össze-vissza bevágott képkockákból.

Olvass tovább

Nem látott még fehér embert

Most már kezdek megnyugodni, de úgy fél órával ezelőtt nagyon be voltam pöccenve. Az  egész azzal kezdődött, hogy az Ósanból ballagtam szépen a buszmegálló felé, amikor hirtelen rám tört a fotózhatnék. Jobb gépem nem lévén előkaptam a 3 megapixeles kamerával felszerelt virágos telefonomat, és fényképeztem, ami előttem volt és abban a pillanatban éppen lencsevégre akartam kapni. Semmi extra, csak fák, naplemente, hirdetőtábla, megint fák. Éppen egy kettős zebra közepén álltam - azon a kis hídon, vagy min -, amikor szembejött velem egy colos vörös a jobb oldalán egy lánnyal. (Nincs bennem semmi előítélet, szeretem ezt a hajszínt. Egyszer én is befestettem a hajam aranynarancsra.^^)

Valahogy éreztem én, hogy várni kéne kicsit, amíg mögém kerülnek, de tojtam rá, hogy ki van ott, megint kattant a capture gomb. És mikor a pár elhaladt mellettem, a srác egyszer csak megszólalt, hogy "Engem nem akarsz lefotózni?"

Anyu szerint túlreagálom a dolgokat, de mégis nagyon rosszul érintett. Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak, mint akit jogtalanul kiközösítettek. Dühös voltam, amiért az az ember beszólt nekem. Miért tette? Nem ártottam neki semmit. Mi késztet egyes embereket arra, hogy ilyesmit tegyenek a másikkal? Mi a jó benne?

Csak azért, mert fényképeztem egy rohadt telefonnal. Ha vennék magamnak egy 12 megapixeles piros digitális fényképezőgépet, és azzal csinálnám ezt a rémtettet, akkor mi lenne? Megköveznének, vagy mi?

Rohadtul elegem van abból, hogy akármit csinálok, másoknak szálka vagyok a szemében. Elég csak éppen arra mennem, levegőt vennem, és azért mindig akad valaki, akinek nem tetszek valamiért. Az a baj, hogy létezek?

Mondják nekem, hogy nem beszólás volt. Akkor  mi? Sokszor megkaptam már másoktól csak úgy, tudom milyen hangsúlya van, amikor lenézik az embert, és kurvára rosszul tud érinteni. Van, hogy megpróbálok visszaszólni, de sosem tudok olyan menő szöveget nyomatni, mint amiket apu tanácsol, és ha nagyritkán visszamondok valami durvának szánt dolgot, akkor is rosszul érzem magam tőle. Utálom az erőszak összes formáját, és azt hiszem a szóbeli a legrosszabb. Egyszer egy esszében ezt írtam:

„Ha megütnek az fáj. Változó időtartamig meglátszik a nyoma, az ember megbélyegeződik általa. De idővel a sebek elhalványulnak, mígnem szinte nyom nélkül eltűnnek. De egyetlen orvos, sebész, vagy akár maga a pszichológus sem képes megmondani, hogy a bensőt ért sebek képesek-e valaha is teljesen elhomályosulni. Ezek a »lenyomatok« pedig változásokat hajtanak végre az egyénben – kihatnak a személyiségre, meghatározzák a kortársakhoz való hozzáállást, az ember önbecsülése, magabiztossága és önbizalma inoghat meg.”

Igen, ezt kivételesen én fogalmaztam, és nem a Wikiről másoltam ki. Mondhatni nagy szakértője vagyok a témának, az eddigi 26 nap híján húsz évem alatt nem egyszer vágtak a fejemhez számomra kellemetlen szavakat.

Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, nem én válogattam ki a génjeimet. Ha tehetném, megtenném.

Talán az a gyerek nem gúnyolódásnak szánta, de nekem akkor is annak tűnt, és igenis rosszul esett, mert kinéztek. 

Anyu szerint a különcökre mindig furcsán néznek. Nem értem, hogy mi a furcsa abban, ha valaki fényképezik, ha verset, prózát, akármit ír, ha fest, rajzol. Ha csak létezik. Általánosban szektásnak tituláltak, mert a barátnőmmel, L-lel írtunk egy-egy füzetet - csillagászos, földrajzos és egyéb érdekes dolgokat másoltunk bele könyvekből kézzel. Akkor amit most csinálok, a blogírás is különcségnek mondható? Ezek szerint nem vagyok normális, mert ilyeneket csinálok?

Csak azt mondja meg nekem valaki, hogy miért gondolják, hogy amit ők csinálnak, az normális. Semmiféle könyvet nem ismerek, ahol le lenne írva, hogy mi a normális és mi nem. 

Ha túlreagálom is a helyzetet, úgy gondolom, jogosan lehetek megbántott, megsértődött, bosszúvágyas, szomorú, amiért minden ok nélkül elrontották a napomat. Mert éppen egy jó írás közepén voltam, csak a bevásárlás miatt abba kellett hagynom, de most még nem jött vissza a kedvem, hogy folytassam. Nem is tudnám, mert elszállt az a hangulat, ami miatt elkezdtem. Pedig olyan jó napom volt...!

Zene sebnyalogatáshoz:

Olvass tovább

Imördzsenszi

Most bizonyára több millió ember sikít fel kétségbeesésében: karbantartás miatt pihizik a fészbúk.

Hmm, hmm... Nem igazán hat meg a dolog, mert amúgy sincs rajta semmi különös, sőt a sok-sok idióta kiírástól már néha legszívesebben fejbe lőném magam. De azért jó, ha kölcségmentes efbé-elérésed van telefonról, mert egyfajta ingyen sms-nek is használható. 

Most is azért akartam felmenni rá, hogy valami idióta üzenettel megpróbáljam megnevettetni a barátosnémat (Nem Bé, nem téged. xD ), erre akkor tartanak karban.

Na majd mingyá megzaklatom valamilyen másik módon, nehogy azt higgye elfelejtettem. *MUHAHA!*

Mindenki, vagyis a legtöbb kiírás, amit láttam, az időre panaszkodik. Esik az eső, na és? Szeretem az esőt és szeretek elázni. Kivéve ha frissen mosott a hajam és hideg van. Amikor fúj a szél, az néha kifejezetten jólesik - bár éjszaka én sem szeretem hallani, amikor éppen nem tudok aludni, és ropog a tető a fejem fölött. (Megjegyezném, hogy a koleszban még inkább félelmetes az a hang, ami az erős szél miatt van.)

Szóval lehet, hogy hideg van, nincs fészbúk, de én akkor is boldog vagyok most egy picit. Vagy ha nem is mondanám magam boldognak, az átlagosnál jobb a kedvem. Július van, nemsoká itt a szülinapom - csak az a baj, hogy utána hamar vége a nyárnak -, és végre a témobil is megtette a magáét: az egyik, álinformációkat is közzétevő napilapban láttam a hirdetést, miszerint 200 új mobilinternet tornyot helyeznek működésbe, pont mától. ^^

Olyan szupi, már érzem is a hatását: eddig is volt egy pont az íróasztalomon, ahol gyorsabb volt a net, de időnként megszakadt a vétel, és mehettem ki az udvarra, ha valamit csinálni akartam. (Vagy kiültem a küszöbre, és mindenki szidott, hogy akadályozom a forgalmat...) 

De lám most, mióta felkeltem - dél körül, ahogy szoktam -, be van kapcsolva a picike, és szép kéken veszi az UMTS/HSPA-t. (Ez a leggyorsabb, a másik, az EDGE igenis lassúbb, és azt nem preferálom annyira. Egyébként pedig az nálam zölden világít. Mondjuk szerintem ez modem-függő. Anyu telenoros modemje csak egyféleképpen világít, nincs külön színe a kettőnek.)

Igaz, hogy van, amikor éppen lassabban tölti be az oldalt, de még egyszer sem szakadt meg. - Gyorsan le is kopogom...*kop-kop-kop*

És ez egy magamfajta kiskockának maga a Kánaán. 

Tulajdonképpen nem is vagyok annyira kocka, mert nem is fészbúkra meg játékra mennek leginkább a bitjeim, hanem manga-anime letöltésére, online nézésére, ritkábban filmekre. 

A napokban rákaptam nagyon a Sailor Moon-ra. Igaz, hogy régi, de én akkor is szeretem. Kissulisként állandóan ezt játszottuk a barátnőimmel, és mindig A-t kényszerítettem a gonosz szerepébe. Nem szép dolog másokra ráerőltetni az akaratod, de tény, hogy remekül játszotta azt a szerepet. :)

Sajnos konkrétan nem emlékszem már rá, de néha beugranak képek, és arra határozottan emlékszem, hogy A gyakran "kiakadt" egy picit, hogy miért már megint ő legyen a gonosz.

(Egy kis tudósítás: közben helyreállt a rend, megint van efbé, és már be is támadtam drága Bé-nket. Kíváncsi vagyok, hogy tépi-e majd a haját? :p )

És akkor az SM-nél tartottam. Talán butaság ennyire beleélni magad egy kitalált történetbe, de ez a történet akkor is olyan jó. Az érdeklődési körömben mozog, szerintem még ha akarnám, akkor se tudnám nem szeretni. 

Csak egy bajom van vele: magyarul a mangát és az animét is (Kicsit fura még nekem a kettő közötti eltérés, de azt hiszem a mangában jobban tetszik Mamoru - aki mellesleg a kedvencem^^ - karaktere.) csak pár részig lehet fellelni, úgyhogy a továbbiakban majd erőfeszítéseket kell tennem, hogy rendesen megértsem. Ugyanis a mangát angolul találtam meg teljesen a végéig feltöltve, az animét pedig japánul, angol felirattal. Utóbbival nincs is semmi bajom, a meglévő dévédéimet is mindig japánul néztem, persze van hozzá magyar felirat, és az úgy könnyebb. Érdekes, hogy a feliratos műsorokat mindig jobban szerettem az eredeti hangok miatt, és a felirat olvasása mellett tudtam is követni az eseményeket, de angol felirattal kicsit nehezebbnek érzem. (Van, hogy kimarad pár sor, mert olyan gyorsan nem tudom befogadni az angol szöveget.) 

De nem is baj ez, gyakorlásnak jó. Igaz, hogy vége a giminek, de egyetemre lehet, hogy megyek, és amúgy sem vagyok megelégedve az angolommal - lehetne sokkal jobb is. 

Két problémám van még:

1) Valami hülye állat megcsípett, és tegnap óta össze-vissza viszketek, az a hülye kenőcs meg nem használ semmit. A jobb kezem gyűrűs- és kisujján pedig egy-egy undorító csípésnyom van, pont olyan helyen, hogy ne tudjak tőle se írni, se rajzolni, mert még jobban kidörzsöli a papír. Ráadásul néha fáj is.

2) Pont a mi szomszédunkban kellett állatgazdaságot létrehozni. Az hagyján, hogy kellemetlenek a szagok, de az új gazdák éppúgy odacsinálnak mindenre, mint az előzők. Azt a szegény kutyát is csak kikötözik közel a kerítéshez, enni meg alig kap valamit. (Főként csak anyutól.) Ahhoz viszont nagyon jól értenek, hogy majdnem minden hétvégén nagy dínom-dánommal egész napos ebédet rendezzenek. 

Jó, akinek jó. Egész héten otthon csücsül a palotájában, az a szerencsétlen öregember, akit felfogadtak, egyedül csinál mindent, a gazdák meg bezsebelik a pénzt.

Utálom az ilyen "szomszédokat". Ha már választhatnék, szívesebben látnám őt az utca túloldalán... ♥

Olvass tovább