Plázacsirke

Mindennél jobban utálok vásárolni – az ember lánya bemegy valamelyik ruhaboltba a kinézett árucikkért, aztán órákat tölt a próbafülkében, és annyi cuccot összeszed a végére, hogy a fél fizetése rámenne... Ráadásul én még az a fajta leányzó is vagyok, akinek ritkán akad meg a szeme a pénztárca-barátibb termékeken; ha valami nekem megtetszik, az tuti nem minimálbérhez való.

Pénzügyeket félretéve, ma betértem a Plazába, mert volt eltéve egy bőrkabim – igen, bőrkabát-mániás vagyok, de hát eddig csak kettő van, ráadásul csak piacos műbőrféle mind –, aztán két busz is elment, mire rábeszéltem magam, hogy csak egy leárazott pulcsit engedek meg magamnak a kabátom mellé.

Namármost tudni kell rólam, hogy rettentően nem szeretek vásárolni, pláne ruhákat vásárolni, mert ami tetszik, vagy a plafont veri az ára, vagy nincs a méretemben, vagy van és megfizethető is, de borzalmasan fest rajtam. Mindezek mellett teljesen döntésképtelen vagyok, így plusz két óra próbafülkézés után, mire eldöntöm, mit vegyek meg.


Mindazonáltal ma egy kicsit jól esett a shoppingolás, hiszen az első normális fizumból vettem, meg is dolgoztam érte, úgy érzem, egyszóval: megérdemeltem. Csak a pénztárcám ne lenne olyan kongóan üres, és ne lennék buta kényszervásárló, hogy amit megkíván a szemem, azt nekem aztán muszáj megvennem, vagy ha az is vagyok, legalább valami gyógyszer lenne rá a munkanélküliségen kívül...

Olvass tovább

Számok

Valahogy mindig számok körül forog az életünk: iskolás korban a jegyeink töltenek be meghatározó szerepet, míg felnőttkorban a bérezésünkben vannak jelen: minél több, minél magasabb az érték, annál jobb.

Nos, ma megkaptam az első normális fizetésem, mint felnőtt, dolgozó női lény – LOL! –, és bár nem ütötte meg a kívánt célt, azért mégis több volt, mint rettegtem, hogy lesz, ezért kellemesen csalódtam, és remélem, hogy ennél már csakis jobb lesz.

Kicsit fintorgok, hogy csak ekörül zajlik az élet, és másból szinte nem is áll, csak a munka, munka, munka, meg a juttatás, amit kapok, viszont amit meg szeretnék, arra aligha marad időm, mert jóformán csak enni akarok és aludni, de még mindig jobb, mint dologtalanul sínylődni itthon, csak arra kell rájönnöm, hogy találjak időt az írásra is.

Olvass tovább

Fogas kérdés

Igazán necces négy nap lazulás és pihi után visszatrappolni a munkába, különösen akkor, ha az ember lánya túlesett egy eléggé balfékül elvégzett foghúzáson. Igaz, ma éppen elég rövid volt a műszak, de nem tudtam, hogy a fejfájásra vegyek be gyógyszert, vagy a sajgó foghelyemre...

Ami azt illeti, az egyik újhavi-tavaszi fogadalmam az lett volna, hogy márciusban nem maradok el úgy, mint februárban, de nem egészen sikerülget eddig.

Végezetül pedig: ha adhatok egy tanácsot, vigyázzatok a fogaitokra, kedveskék, mert a foghúzás nem egy álom, különösen akkor, ha nincs szuper regeneráló képessége az embernek, na meg ha a fogorvos egy dumagép, aki mindent elbeszél és mindenkit kioktat, de a munkáját normálisan végezni nem tudja, így nekem kell otthon kioperálni a benn maradt fogszilánkokat az amúgy is jól megvésegesett ínyemből.

Olvass tovább

Az író dilemmája: Átírjam, ne írjam át?

Cirka négy éve hever már a tarsolyomban egy történet, egy érdekes, kicsit abszurd, de szerintem jó történet, amit négy éve el szeretnék már mondani. Misztikus, kicsit spirituális és igencsak drámai, igazság szerint nem is tudom, hogy fog végződni, mert nem egy ócska happy end. Négy éve elkezdtem, négy éve véletlenül kitöröltem belőle egy egész fejezetet, azóta pedig nem tudtam rávenni magam arra, hogy újra nekiálljak, mert a saját figyelmetlenségem elvette a kedvem, mindemellett egy-két problémába is ütköztem...

Fent nevezett regényem ötlete ugyanis fanfictionnek indult, csekély számú saját karakterrel, egészen pontosan egy ismert zenekar köré épült fel, anélkül szinte nem is látom, hogy értelmes lenne saját karakterekkel. Annyira tettszett, annyira szerettem volna megírni, de ahogy nőtt a sztori, úgy éreztem, ez nem puszta fanfic mégsem, ennek többnek kell lennie, ezért elgondolkodtam azon, hogy átírom teljesen egészében saját karakterekre, viszont az alaptörténet marad. Ez egyszerre tetszett is meg nem is, hiszen így ki tudnám adatni talán normálisan, mert annyira dolgoztam rajta, hogy úgy éreztem, teljesen bele vagyok merülve és meg tudom írni, aztán ki tudja, lehet is belőle valami, viszont egyrészt csomó pöpec apróság így jelentőségét veszítené, hiszen azok az elemek és utalások, a kis belső poénok, amik fanficcé tették, azok – ha benne is maradnának rejtve vagy átírva – értelmetlenek lennének, nem lenne az a plusz jelentéstartalmuk, ergo talán feleslegesek is lennének, ki is kéne őket immár hagyni.

Ebbe belegondolva megijedtem, két szék közé kerültem: egyrészt az eredeti fanficet akarom megírni, mert tényleg tetszett, ahogy összehoztam, másrészt komolyabb figyelmet érdemelne a történet, mint pár követőt egy blogon, és hiába nőtt a szívemhez, mégis csak szeretném kisajátítani teljesen, hogy valóban az enyém legyen, ne csak egy lenézett és komolyan nem vett fanfic. Ámbár ha úgy döntök, hogy átírok, akkor meg mit kezdek vele? Értelmes lesz úgy? Mert úgy látom, nem igazán tudnám betömni a lyukakat, amiket a fanficből saját sztorivá emelés lyuggat belé.

Megtehetném, hogy elkezdem fanfictionként, aztán majd neveket átírok és finomítok, mert addig majd hatszor megvilágosodom, és megcsinálhatom, hogy közzéteszem a fanficet, emellett megpróbálkozom kiadóknál, de nem érzem úgy, hogy ez etikus lenne. Dönteni kell, és ez most egyfajta teszt is számomra, önmagam mérem fel, hogy mennyire komolyak a szándékaim: meg fogok maradni a fiókba író szintjén, és mindig csak magamnak írok meg fanficeket, vagy teszek egy centit előre, és megszülöm végre a saját magam könyvét, amit lehetőségem is lenne a polcra tenni.

Persze fanfictiont is kiadathatok, láttam is már rá példát, de számomra az írás, maga a megjelentetés és a kiadás többet jelent, minthogy a saját hiúságomat legyezgessem és kiadassak valamit saját magam költségére magánkiadásként, ami egyáltalán nem is kiadnivaló, de azért jól mutat a polcomon, haverok előtt.

Megint forrófejű vagyok, hogy nem tudok dönteni, és megint mindent akarok egyszerre, de tenni nem igazán teszek az ügyért... Hogy a végső döntés mi lesz, egyelőre nem tudom biztosan, inkább próbálnám meg megvalósítani mindkét történetet, mindesetre az alternatív karakterek lassan meg is vannak, az ujjaim is átírásra késznek érzem, de a történet, amit annyira vágyok leírni és hogy elolvashassam én magam is, inkább a fanfiction – akkor is, ha szomorú, akkor is, ha sírva írom a drámai részeket, akkor is, ha bődületes nagy baromságokat zagyválok benne, de az enyém, közel áll hozzám, talán életemben először viszonyulok így, ennyire komolyan a saját munkámhoz, és egyszerűen készen akarom.

Hogy mikor, azt nem tudom, talán megint csak a szám nagy és buzog bennem a tettvágy, de tenni nem fogok végül semmit.

Olvass tovább

Szívem csücske, Március

Igen, tavasz van. Az időjárás és a csillagászat szerint még nem, de kérem szépen, március az már tavasz, akkor is, ha pár éve március 15-én szakadt a hó, és csúszikált a buszom hazafelé.

Nehéz hozzászoknom, hogy máris a harmadik hónapba léptünk, és ez a hatvanegyedik napja az évnek – annyira szalad az idő és olyan rohamosan változnak a dolgok, hogy éppen elég lépést tartanom, bár aligha sikerül.

Nem tudom, mit hoz ez a hónap, de örömmel állok elébe, blogolás tekintetében pedig szeretnék nem annyira elmaradni, mint februárban tettem... Ó, Február! A kedvenc hónapomnak vége, és megint úgy érzem, jobban mondva minden évben ugyanaz a szitu: eltelt a rövid hónap, és cseppet se használtam ki.

Néha megrémiszt mennyire rohannak a percek, én pedig azon kapom magam, hogy alig csináltam valamit. Nem szeretném, ha elmúlnék én is az évekkel anélkül, hogy bármit is elértem volna – éppen eleget csücsültem a popsimon a csodára várva, most már tenni akarok, most már le akarok tenni valamit az asztalra, most már ideje lenne megírni valami regényfélét is, nem csak vesztegelni az időt, és ellézengeni az évet.

Szóval, kedves Március, örülök néked, várom a langy tavaszi szellőidet és a trillázó madarak énekét, és bár igyekszem magabiztosan venni az akadályokat, amikkel majd szembe kell néznem az új hónapban, azért kérlek, legyél szelíd és ne bánts, hiszen a kedvenc időszakomhoz érkeztünk végre, jön most már a Tavasz!

Amíg pedig újra kisüt a nap...

Olvass tovább

Plusz egy

Február 29-e mindig valahogy olyan egzotikus volt számomra, hiszen plusz egy nap az évben, milyen különc és menő ez négyévente, emellett olyan varázslatosan is hangzott, egyszerűen szerettem. Mindig különös nap ez számomra, ma azonban eléggé kellemetlenül töltöttem – a fogorvosnál. Részletezni nem akarom, lényeg, hogy túléltem, bár egy foggal kevesebbem van, és nem telt úgy a napom, mint szerettem volna, ám azért szeretnék említést tenni pár szökőnappal kapcsolatos nagykedvencről.

1. Leap Year – Szökőhév (2010)

Mondanom sem kell, nagyon imádom ezt a filmet, mely egy kelta hagyomány köré épül, ami szerint négyévente szökőnapon a nő kérheti meg a férfi kezét. Nora Roberts regényei után nagy ír-rajongó vagyok, így PS I Love You-tól kezdve még a leggagyibb hülyeségen át mindent képest vagyok megnézni és elolvasni, ami Írországhoz köthető.

Anna, akit az imádnivaló Amy Adams alakít, hiába várja, hogy barátja megkérje a kezét, ezért az üzleti útra ment férfi után utazik Dublinba, hogy feltéve végre a bűvös kérdést végre komolyabb mederbe terelje a kapcsolatukat.
A nő nem várt kalandokba keveredik, amik sokszor komikus helyet inkább röhejesek és hihetetlenek, viszont a filmet attól még ugyanúgy képes vagyok végignevetni sokadig nézésre is.

A vége tipikus happy end, ami sokszor túl cukormáz és túl szürreális már a mai világban élve, mégsem forog tőle a gyomrom, így mindenképpen mai napra való szórakozás – igazság szerint nem láttam, hogy bármelyik tévécsatorna a műsorára tűzte volna mára, ami szerintem elég baj, mert jópofa lett volna, bár lehet, csak elkerülte a figyelmem, és ment valahol...

2. Egy szökőnapon született bácsi, John Wheeler 72 év után végre betöltötte a 18. életévét

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen túl cuki, és muszáj volt megosztanom. Eredeti cikk angol nyelven ide kattintva érhető el.

* ** *

Szóval ennyit szöktünk a mai napon, hát Te mivel töltötted ezt a plusz 24 órát?

Olvass tovább

Kétely

Az utóbbi két hétben nagyon elkezdtem elmaradozni a bejegyzésekkel, és bár utólag bepótoltam minden napot, mégsem vagyok elégedett, mert igencsak csalásnak érzem, ráadásul mint négy éve, megint a februárt cseszem el, mikor az a kedvenc hónapom...
Mindemellett igazán elgondolkodtam, hogy érdemes-e folytatnom a 366-ost, nem kéne inkább feladni a makacsságot és lefújni még időben, mielőtt teljes hónapokkal lennék hátrányban, és sokkal cikibb lesz a felsülés akkor.

A másik ok, amiért kicsit megcsappant a – nem is a kedvem, de magamon érzem, hogy munka mellett annyira nincs energiám a kreativitásra, ami tudom, hogy saját magam lustasága úgymond, de komolyan mérlegelni kezdtem, és sokszor nem is igazán tudom, miről kéne írnom itt a blogon egyáltalán. Vannak ötleteim, de nem igazán látom úgy, hogy kivitelezhetőek lennének, vagy látom, hogy más bloggerek is csinálnak hasonlót, utánozni meg nem akarok senkit.

Mondjuk ma speciel elég büszke vagyok magamra, mert sikerült beosztani úgy a napom, hogy játszottam is, blogoltam is, és a képeim egy részét is sikerült rendszerezni a telefonomban, így ha nem is végeztem mindennel, de íráson kívül minden egyébre volt idő, amit akartam, mínusz filmezés és sorozatnézés, de így is javult a részidőm, mert azelőtt jóformán mindig csak egyfélét csináltam egy nap, különösen ha elkapott a láz, és kész évadokat faltam fel pár nap alatt. (Egysíkú vagyok, na, nekem nem igazán megy a multitasking...)

A felnőttség nem igazán könnyű, néha úgy érzem, nem nekem lett kitalálva, megint máskor úgy látom, ha lassan is és ingoványosan, de sikerül elevickélnem a sűrűjében, a mai nap pedig egyfajta bizonyíték volt, hogy megoldható beosztani a napom, és azt csinálni, amit akarok, így úgy gondolom, ezután már csak jobban fog menni és minden egyre könnyebb lesz.

Szóval február utolsó előtti napján félig-meddig optimistán nézek előre a közelgő márciusba, a hosszú hétvégém vészesen a végéhez közeledik, az új hetet pedig a fogorvosnál kell kezdenem, amitől nagyon is rettegek, de remélhetőleg túlesek ezen is, és nekifoghatok az újabb akadályok és nehézségek leküzdésének.

Olvass tovább

Nyelvtani bakik: Mondatzáró írásjelek

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, most pedig a mondatzáró írásjelekről fogok pár szót szólni.

Lehull a lepel: Mondatzáró írásjelek

Azt hiszem, arra mindnyájan emlékezünk nyelvtan órákról, hogy a kijelentő mondat végére pont, a kérdő mondat végére kérdőjel, a felkiáltó, felszólító és óhajtó mondatok végére pedig felkiáltójel kerül. Az írás és a mondatalkotás azonban nem csak ilyen egyszerű, a különböző típusú mondatfajták keveredhetnek egy mondaton belül, így sokszor elgondolkodtat, most melyik írásjelet is tegyem, ha egy összetett mondatról van szó.

Összetett mondatok

• mellérendelő összetett mondat végére az utolsó tagmondat módjának megfelelő írásjelet teszünk
  
  Példa:
  
  Tűnj el az életemből, és ne keress többé!
  Utálod őt, mégis elmész vele?
• alárendelő összetett mondat esetén olyan mondatzáró írásjelet kell tenni, amilyen a főmondat megkíván, ugyanakkor a mellékmondatnak megfelelő írásjelet is alkalmazhatunk, ha a főmondat csak mellékes tájékoztatást közöl vagy figyelemfelkeltésre szolgál
  
  Példa:
  
  Mondtam, hogy vidd ki a szemetet.
  Mondd, ilyen súlyos vétséget követtem el, hogy nem is állsz szóba velem?

* ** *

Hasznos oldalak:

• A központozásról - http://www.uni-miskolc.hu/~bolantro/esszeiras/lex_kozpontozas.html
• http://www.e-nyelv.hu/

Olvass tovább

Isten csapása

A mai nap, mint utolsó munkanap a három napos pihi előtt, kifejezetten katasztrofális volt. Sorra elszúrtam dolgokat, leejtettem mindent, és valahogy semmi nem akart működni normálisan. Szerencsére vége, és most szabadon szentelhetem az időm a semmittevésnek, Sims 4-nek, aztán mire eldöntöm, hogy milyen filmet/sorozatot nézzek és melyik sztorin dolgozzak ebben a 3 napban, addigra vége is lesz, és kezdődik a gürizés elölről...

Viszont lassan MÁRCIUS, te jó ég!

Olvass tovább

Nyugis nap

Nincs is annál jobb, mint amikor azt mondják, hogy előbb hazamehetsz munkából, ha akarsz, mert perpillanat nincs annyi emberre szükség, én meg hát hogy a viharba ne tipliztem volna haza másfél órával előbb? Kibírtam volna a maradék munkaidőm, de hazacsábított az otthon – de leginkább a kaja –, na meg hogy lesz időm végre valamit csinálni, ehelyett azonban csak jól megszívtam: majd le kell dolgoznom máskor, de februárban már nem, csak márciusban, így annyival kevesebb is lesz a fizu most – Ejjjjjnye!! Mármint tudom, logikus, de na... –, aztán még csak írni se tudtam nekirugaszkodni, pedig már igazán nagyon akarok...

A kezdeti rinya után valamelyest lenyugodtam, és napról napra rutinosabban végzem a dolgom, már amennyire tudom, viszont az se ártana, ha élesebben működne az agyam, és nem fogadnám el, hogy előbb eltessékeljenek a melóból, mert ha sok ilyen ledolgozatlan szösszenetke gyűlik össze, majd szépen szarni fognak rá, hogy le tudjam dolgozni, aztán inkább kibírom azt a pár órát, minthogy lefaragják a fizetésemből. Olyan világban élünk, ahol a kapcsolatok és a zsebben csengő pengő mennyisége ér sokat, így ha befolyásos ismerőseim nincsenek is, az még mindig kijutott nekem a beteg társadalomból, hogy fukar vagyok, skót, és kapzsi; ergo inkább elviselem a sok kedves klienst a normál munkaidőm végéig, minthogy annyival kevesebb landoljon a pénztárcámba.

Olvass tovább

A zsongó agy

Tegnap arról számoltam be, milyen az, amikor az ember írni vágyó leányának és fiának nincsen ideje papírra vetni a gondolatait, ma pedig az írás egyik másik nehézsége van soron, azaz:

Mit csináljon az ember lánya és fia, ha egyszer agyoncsapja az ihlet, és egyszerre ötven dologgal akarna foglalkozni, de se ideje, se dönteni nem tud, melyiknek is lásson neki előbb.

Ez a probléma gyakorta előfordul velem, az esetek többségében ugyanis vagy ihletem nincs és írni se akarok, vagy írni akarok, de nincs időm és/vagy ihletem, netalán annyi mindennel akarok foglalkozni egyszerre, hogy nem tudok dűlőre jutni, mit is csináljak, és azt hiszem, ez a legrosszabb, hiszen az előzőeket foghatom az elfoglaltságra és az írói blokkra, míg az utóbbi csakis rajtam áll, és az én inkompetenciám beosztani az időm, és eldönteni, mikor mit csinálok.

Tudom, hogy egy nap vészesen kevés mindenre, és egy nap alatt nem is fogok soha egy befejezett művet kiadni a kezemből, különösen úgy, ha folyton elmismásolom a tennivalókat, és szabadidőmben csak punnyadok itthon, mondjuk a munkahelyi fáradságot is ki kell heverni valahogy, az is igaz. Mindazonáltal az írás engem mindig is feltöltött, jólesett, ha kiírtam magamból, ami bántott, hát még amikor novellát vagy egyéb szösszenetkék születtek meg, az különösen nagy energialöketet tud adni.

Amikor túlzottan elönt az ihlet, és azt se tudom, hova kapjak, akkor általában pánik módba esem, és inkább egy harmadik dologgal kezdek foglalkozni, viszont ezt nem szeretem, hiszen ha belegondolok, hány meg hány pillanatot vesztegeltem, és mi sülhetett volna ki belőle, ha minden nap akár csak pár órát is szentelek egy-egy projektemnek, akkor igazán elszomorodom.

Szóval azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy 2016-ban elsősorban azon kell dolgoznom, hogy mindig legyen egy-egy percem valamire, amit szeretek és csinálni akarok, ne csak elszálljon felettem az év, mert egy nap arra ébredek, hogy elröppent tíz-húsz év, én pedig még mindig csupán álmodom arról, hogy a polcon lesz majd egy kész könyvem.

Olvass tovább

Időhiány, avagy az író örökös baja

Tudom, tudom, nem győzöm elégszer mondani, mennyire nincs normálisan időm a dolgaimra, amióta a napjaim nagy részét a pénzkeresés tölti ki, de tényleg egy undok tényező, amikor az ember írni vágyó leányának és fiának abszolút nincs pillanata egyetlen sort papírra vetni. Legalábbis megtehetném, hogy írok a buszon, munkaközi szünetben, vagy amikor otthon vagyok, de...

Nem szabad

Félek, túlzottan belemerülnék, és akkor csak még rosszabb lenne abbahagyni, illetve magamat ismerve egyáltalán nem is lenne kedvem úgy munkába állni, hogy nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, mert...

Nem akarok

Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy nap alatt készülnek el regények, de én szeretem egy füst alatt megírni azt az adott novellát, bejegyzést, vagy összefüggő jelenetet. Ha valami hosszabbat is írok, mindig kitűzök magam elé egy célt, hogy igen, na most addig nem akarom abbahagyni, amíg ahhoz a részhez el nem érek, ez viszont igencsak nehézkesen lenne kivitelezhető, hogyha nekem fix időre kell mennem, mindazonáltal ez csak az egyik bibi a sok közül...

Nem kellene

Mint mondtam, egyszerre, azonnal szeretem megírni a dolgokat, s ha írni nem is tudok, legalább egy-egy kulcsfontosságú infót feljegyezni, ha már normálisan írni időm nincs. Viszont ezzel is több probléma áll fenn: én például ritkán tudok észben tartani dolgokat, ha jön egy briliáns párbeszéd vagy egy cselekményszál a fejembe, és nem írom le legalább vázlatosan, akkor annak nagy valószínűséggel vége, hiszen később vagy eszembe jut, vagy nem. (Sokszor nem...)

Már nagyon szeretnék végre írni valamit, csak belefeledkezni, és elmerülni a fejemben játszódó sztoriban, nem foglalkozni mással, viszont a buszon mernék is, de nem is - mondjuk ott alapból frusztrál, hogy max 15-20 perc áll rendelkezésemre, amíg tart az út -, másrészt ha hazaérek, általában csak enni meg aludni akarok, és sok esetben vázlatokat készíteni is túl nagy erőfeszítés lenne. Mindemellett az egész szituáció igencsak komikus, és tudom, hogy az időbeosztásom is elég pocsék, és ha átszervezném a dolgokat, akkor csak találnék időt arra, amire szeretnék, másrészt hiába is tudnék időt szánni írásra, ha szellemileg hullának érzem magam, minőségen alulit pedig nem fogok kiadni a kezemből.

Olvass tovább

Éjjel

A kései órákban a buszra trappolni nem éppen stresszmentes, viszont meg kell hagyni, a világ –  és különösen a város – máshogy néz ki, miután az óramutató egy bizonyos időpontot elhagyott.
Sokkal nyugisabb a környezet, sokkalta lágyabb a sok sárga lámpának köszönhetően, mégis annyi ember van, csak úgy nyüzsögnek kedvesen, és tényleg: az élet este kilenc-tíz után kezdődik.
Nincs az a zsúfolt forgalom, azt mondanám, éppen elég ember van az utcán, akkor is, ha azok csak hazavágyó, munkából fásultan érkező emberek, akik a buszra várnak.

Ma olyan világos volt még a világítatlan autóúton is, mert ragyogott a telihold, és olyan érdekes volt, annyira megkapó és egyedi szaka a napnak, hogy rájöttem, bármilyen félős is az éjszaka, és bármilyen stresszes is a buszra sétálni kései órákban, a természet akkor is szép, sőt: nézni, észrevenni, gyönyörködni benne érdemes, mindazonáltal: kell!

Olvass tovább

Kétnyelvű

Amikor végzős gimnazistaként részt kellett vennem egy pályaválasztási tanácsadó hülyeségen, és a tisztes úrral arról beszélgettem, hogy – kérem szépen – én író akaródzanék lenni, majd pedig arra terelődött a beszélgetés, hogy én akarom fordítani saját magamnak angolra-magyarra a könyveim, akkor szemrebbenés nélkül kiröhögött, hogy de hát senki nem fordítja magának a könyveit, aztán nem is hagyva esélyt arra, hogy kifejtsem, mire is gondolok pontosan, tovább mulatozott a kis poénon, aztán nem sokkal később vége is lett a nagy tanácsadásnak, és elváltunk egymástól, mint ágtól a levél. (Teszem hozzá, egyáltalán nem volt semmilyen hasznomra az egész ceremónia, de hát előírta a törvény, hogy egy fiatal felnőttnek, aki azt se tudja, hogy dolgozni menjen  már inkább, vagy vigye a pénzt a szüleitől és tanuljon tovább, igenis el kell mennie egy ilyen magasztos beszélgetésre is, ahol persze semmi hasznossal nem szolgálnak, csak annyi, hogy két-három órával jobban le lesz terhelve egy nap.)

Namármost tudom, hogy fordítani egy könyvet nem két perces munka, és ha tényleg meg is írnék egyet és ki is akarnának adni szerény kis hazámban, akkor utána bonyolult lenne angolra átírni a könyvem, és ottani kiadóknak is terjesztgetni, na meg a szerződésem lehet nem is engedné meg – mondjuk ebben nem vagyok annyira otthon, csak az összes, paranoid ijedelmem kering az elmémben csupán.
Emellett azt is tudom, hogy nem akarhatok mindent, hogy itthoni és külföldi piacon is megjelenhessek, de akkor se értem, miért kéne hülyének venni azt, akinek kicsit is átlagtól eltérő elképzelései vannak – mert most az is igaz, hogyha fordulna a Föld 180 fokot, és angolul jelennék meg először, akkor tuti nem akarnám, hogy valami ficsúr vagy ficsurina álljon neki magyarizálni a könyvem förtelmes félrefordításokkal.

Talán csak a nagy baj, hogy igazán nem tudok egyik nyelv mellett se dönteni, hiszen a magyar az anyanyelvem; szép, és szeretem kifejezni magam vele, na meg jobban, pontosabban is ki tudom, hiszen az angol szókincsem fejlesztésért riog...

Viszont más esetben van, ami szimplán csak angolul "hangzik jobban", úgy is szökik a fejembe egyből, és magyarul speciel hülyén hangzik, vagy átírva közel sincs ahhoz, amit én az angollal ki akartam fejezni.

Mindazonáltal szeretek kísérletezgetni, szeretem a kihívásokat, így az is megfordult a fejemben, hogy nem fordítanék, hanem ott van például a Káprázat, és az első mondatból kiindulva nekiállnék elkezdeni-folytatni angolul, és ki tudja, mi más sülne ki belőle? Úgy hiszem, hogy nem lehet mindent tükörfordítással vagy szabadabban véve átírni, hiszen vannak azok a kis hézagok a nyelvek között, amik lehetetlenné is teszik az egészet. Viszont ha megpróbáljuk felvenni a külön nyelvek külön hangulatát, akkor lehet, hogy merőben más alkotás lesz a kettő, és lehet, hogy nem is lehet majd igazán fordításoknak titulálni őket, hiszen akár a sztori vagy a végkifejlet is változhat, de még mindig azt gondolom, hogy a bennem élő magyar írópalánta, és a bennem kibontakozó angol írópalánta-szörnyűség is igenis két külön dolog, összemosni pedig aligha lehet a kettőt – mindegyik más kicsit fogalmazásban, hangulatban és néha stílusban is, ámbár nem is gondolom azt, hogy ez éppenséggel baj lenne.

Ami azt illeti, kétszer nem tudnék azért megírni semmit, szóval részben értem, mit akart mondani az én kedves tanácsadó haverom, azon pedig most nem fogok elkezdeni sírni, hogy a "különcöket" mindig is lenézték, kiröhögték, és megvetették, de azért jó lenne már megtapasztalni egyszer azt is, hogy egy különös ötletemet nem kiröhögik, nem oltanak le, mintha egy tudatlan gyerek lennék, hanem teszem hozzá az is elég lenne, ha érdeklődéssel és nyitott elmével fogadnák, hogyha már egyszer tanácsot adni és támogatni nem tud.

Olvass tovább

English?

Több nyelven beszélni manapság szinte alapkövetelmény – valljuk be, minimum egy nyelv ismeretét több munkahelyen is elvárják, arról nem is beszélve, hogy egy szimpla külföldre tervezett nyaralást se (mindig) bonyolíthatunk le magyarul, ha arról van szó. Többször mondtam már szerintem, mint elégszer, mennyire imádom az angol nyelvet, és kicsit (túl)büszke is voltam a tudásomra, bár a középfokú nyelvvizsgám is lehetett volna jobb 95%-nál. Amikor filmeket, sorozatot nézek, azt többnyire eredeti nyelven szoktam, animét is japánul angol felirattal, mert a magyar szinkronról és fordításokról sokszor jobb nem is beszélni, illetve ritkán sikerülnek jobban, mint az eredeti színészek hangjátéka.

Általában félek azonban kijelenteni, hogy bizton beszélem azt az idegen nyelvet, hiszen korántsem fejlett a szókincsem, mégis nagyra voltam az angolommal, egészen addig, amíg a munkahelyemen immár második alkalommal tévedt oda hozzám egy külföldi, és – ha hiszitek, ha nem – hirtelen megmukkanni se tudtam.
Mindez annyira ledöbbentett, és olyannyira béna baromállatnak éreztem és érzem magam, hogy azt se tudtam merre köpjek; mármint mire az a sok filmezés, a zenehallgatás, a külföldi levélbarátok, ha odalép hozzám egy hús-vér ember, én meg annyit tudok neki makogni, hogy "yes" és "thank you", na meg "goodbye"?

Hát ejnye-bejnye...

A dolog pikantériája, hogy állásinterjún arra a kérdésre, hogy mire vagyok legbüszkébb, azt feleltem, hogy az angolomra, erre három héten belül két külföldi is pont hozzám jön, ami igencsak vicces, de hogyha tényleg a főnököm tesztelt, akkor aztán jól beégtem... Mondjuk ezért aztán csak nem fognak kirúgni, ha már elnézik a többi bénázásomat, viszont ha legközelebb is ennyire megnémulok, ha hozzám lép egy angolul beszélő, nos, akkor már én fogom kirúgni saját magamat!

Olvass tovább

Pasik

Ma egy felettébb kényelmetlen dolog történt velem, ami annyira, de annyira lefárasztott és ledöbbentett, hogy – bár nem akarok pletykabloggá válni – muszáj kiírnom magamból, mert egyszerűen nem tudok túljutni rajta, se a saját tehetetlenségemen.

Miért hiszi azt minden pasi, hogyha egy csaj simán kedves és barátságos vele, akkor egyből ágyba is akar vele mászni??!

Most komolyan. 

Igyekszem elkerülni, hogy általánosítsak és elfogult legyek, de tényleg nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért olyan nehéz megérteni, hogy a lányok nem csak a fehér lovagot akarják minden férfiban, és hogy a friendzoning mekkora egy baromság, és egyáltalán: miért nem lehetnek az emberek – látod, nem lány és fiú, semmi nemi hülyéskedés, hiszen simán emberek vagyunk, nem jácint és leopárd – között ártatlan, mindenféle szexuális többlet nélküli jóhaveri kapcsolat??!

Kínos

Az új munkahelyemen a legutolsó busszal jöttem haza késő este, és megmondom őszintén, hogy féltem egyedül mászkálni, ezért hozzácsapódtam egy csapathoz, akik ugyanarra a buszra mentek és igyekeztem barátkozni, hogy ne kullogjak egyedül a buszmegállóba. Pechemre egy nagytata korú pasas jól láthatóan rám akaszkodott, amikor simán csak beszélgettem vele, mint mindenki mással, és pár perc után egyből azt kérdezte, van-e barátom, majd a rendkívül kínos utalgatások és a kartapi is megvolt részéről – szerencsémre volt rajtam kabát, de így is kirázott a hideg, ahogy hozzám ért... –, majd azonnal neki is kezdett arról monologizálni, hogy ő mennyi idős, én mennyi idős vagyok, és hogy ő mennyire szeretne egy partnert, de – elég ügyetlen és szánalmas módon körbehabogva – neki csak a szex kellene, nem a gyerek, mert ő már túl idős ahhoz, hogy felneveljen egyet.

Mindeközben én ott kullogok ezzel az emberrel a csoport végén, igyekezve minél több métert ékelni kettőnk közzé, de annyira leesett az állam, hogy az nem jutott eszembe hirtelen, hogy elsiessek előre, és ott hagyjam, de hogy még egy fiatal ficsúr is kiröhögjön engem aztán, amiért a vén szexkazán becserkészte az új leányt, az már igazán felháborított.

Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, hogy melyik hímnemű érti félre azt, ha simán beszélgetek vele úgy, mint bárki mással. Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, melyik bokorból támad le egy hímnemű, aki megrekedt azon a szinten, hogy minden nő azt akarja, minden nő neki tálalja fel magát, és minden nő csak egy – vagy több – két lábon járó betömnivaló lyuk. És amiből leginkább elegem van, hogy lány létemre a nem akkor is igent jelent, különösen, ha egy hímneműnek van mondva.

Olvass tovább