Füles

Az ember zenekedvelő lánya és fia nem egyszerűen választ magának új fülhallgatót. Fontos, szem előtt tartandó tények ugyanis a következők.

1. Megfelelő szín

Talán hóbort, de egyfajta szabályom, hogy mindig olyan színt választok, amilyen azelőtt nem volt, mondjuk ettől eléggé eltértem, lévén, hogyha van rá lehetőség, általában a türkizféle árnyalatokat választom egy ideje, bár nem egyszer pórul jártam a szín miatt: egyszer olyat választottam, aminek eleve nem szólt az egyik fele, és másnap mehettem is vissza kicseréltetni, máskor pedig cirka pár hét alatt bedöglött.

2. Megfelelő forma

Mások talán azt mondják, csak egy vacak fülhallgatóról van szó, nekem azonban fontos a design is a szín mellett: nem mondom, hogy legyen divatos, mert nem követem a divatot, de ha valami nem tetszik, vagy nem gondolom magamhoz illőnek, azért nem fogom a fülembe dugni, csak mert a célnak megfelelő.

3. Megfelelő hangzás

Ez az, amit talán a legnehezebb kifogni. Bár botfülű vagyok, és a volt zenetanárom egyébként nagyon is utált szavaival élve: nincs zenei hallásom, mégis piszkosul érzékeny a fülem a hangokra, és rohadtul zavar, ha az új füles egyszerűen máshogy szól. Nem vagyok hozzáértő, ezért nem tudok a megfelelő szakszavakkal dobálózni, csak egyszerűen piszkál, amikor nem úgy szól, ahogy az a kényes fülemnek jó lenne. Sokszor hiába a leírás, mégsem olyan a hangzás, mint azt szerettem volna, így legutóbb is befürödtem vele.

És nem utolsó sorban: megfelelő ár

Most rest voltam az olcsóbbat választani, lévén, hogy egyszer már pórul jártam vele, viszont most szín után is mentem, mikor egy drágább mellett döntöttem, ami azonban pech, hiszen pocsékul szól... A magas hangok nagyon sértőek, hiába állítgatom a hangerő szabályozóval, sehogy se akar jól szólni, ilyen kifogással meg azért mégse vihettem vissza, úgyhogy most addig használom, amíg be nem döglik, bár lehet, végül rásegítek kicsit...

Egy szó, mint száz, a helyes füles kiválasztása nem egy könnyű feladat, s ha van egy már ár-minőség arányban korábban jól bevált darab, ne legyünk restek amellett maradni, mert az újdonság bármennyire is csábító, sokszor nem válik be úgy, mint azt szerettük volna.

Olvass tovább

A népszerűségről

Sosem tartoztam a közkedvelt emberek közé. Amikor próbáltam elérni mások szimpátiáját és elismerését, nem is igazán jött be, vagy ha meg is kaptam, amire vágytam, rájöttem, hogy egyáltalán nem fontos, sőt igazán nem is jelentett semmit. Így valamelyest fel is hagytam azzal, hogy mások dicsérete és szeretete után fussak, persze azért még érdekel mások véleménye akkor is, viszont úgy gondolom, némileg egészségesebben állok a dolgokhoz, mert inkább csak magamnak akarok megfelelni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyok a figyelemre, de egyikünk sem tökéletes, nem?

Visszatérve a népszerűségről ejtett gondolataimra, a munkásságomra is igaz, amit fentebb már említettem. Van, aki szerint jól írok, van, aki szerint nem. Mindenesetre a legnagyobb kritikusom saját magam vagyok, és nem tagadom, hogy ne esne jól vagy rosszul, amikor kritikával illetnek mások, vagy azt látom, kinek hány követője, támogatója van hozzám képest.

Az ember író lányának és fiának azonban tudni kell szem előtt tartani, hogy miért is csinálja, amit csinál. Népszerűségért dolgozni lehet, azonban ha csak ez minden célunk, s kicsit sem magunk miatt csináljuk, amit, nem biztos, hogy révbe érve olyan boldogak leszünk, mint azt képzeltük.

Olvass tovább

Ellenszenv

Van az a mondás, hogy lehetsz te a legkívánatosabb, legszebb kis eperszem a világon, ha valaki nem szereti az epret... 

Nos, ez rettentő igaz, és mostanában egyre gyakrabban tapasztalom, hogy egyes emberkék csak úgy... – mondjuk úgy, barátságtalanok velem. Hogy miért, azt nem tudom, mert a szobámon kívül kb. egy zabszem nem menne fel a popsimba, olyan félős vagyok, hogy örülök, ha behúzhatom a nyakam, és békén hagynak a csúnya emberek.

Nem tartom magam szentnek, se nebáncsvirágnak, de amikor tudom, hogy nem követtem el semmit, mégis fujjognak rám illetők, az nem csak elszomorít, de kibaszottul fel is dühít. Mert most oké, hogyha hibázok, megérdemlem, hogy leszidjanak, de egy: mindenki hibázik, kettő: én a magam maximalista és tökéletesség-mániás módján éppen eléggé utálom magam, amikor elrontok valamit, vagy nem sikerül valami jól, így rohadtul nincs szükségem arra, hogy napi szinten cseszegessen egy-két munkatárs, csak mert neki éppenséggel rossz napja van (vagy mert valamiért irigy, gondolom).

Tudom, hogy nem csupa szeretet és világbéke a felnőtt lét, de így is éppen eléggé nem szeretem a munkám – nem érdekel, már nyíltan ki merem mondani, eddig tűrtem, „jobb, mint a semmi alapon” –, nincs szükségem rá, hogy még (ok nélkül) piszkáljanak is, mikor így sincs valami sok kedvem napi szinten bemenni.

Nem akarom se ártatlannak beállítani magam, és tisztában vagyok vele, hogy hálás lehetek, amiért van munkám végre, de a saját lelki békém és jólétem sokkal fontosabb, mint az, hogy ne legyek megint munkanélküli. Mindemellett úgy gondolom, az ember egyszerűen nem nyelhet le mindig mindent és nem bólogathat mindenre, mint egy bólogatós kutya egy autóban, és igenis merni kell nemet mondani, merni kell lépni – és kilépni –, ha úgy érezzük szükségét, mert nem szakadhatunk szét azon az alapon, hogy „örüljünk, hogy van munkánk” és „igenis tartozol XY-nak, amiért téged alkalmaztak”.

Nem, NEM, NEM!

Békeszerető ember vagyok, és gyűlölök konfrontálódni másokkal, de hogy ez így nem fog sokáig menni tovább, az is hótziher...

Olvass tovább

Április elseje

Április elseje van, Bolondok Napja. Mókás egy nap ez, amely során mindannyian még felszabadultabbá válunk. Emellett jó kis ürügy arra, hogy csőbe húzzuk kedves barátainkat, vagy hogy összeszedjük magunkat, és beszédbe elegyedjünk a kiszemelt fiúval, akit régóta csodálunk, de megszólítani nem mertük még soha. Én az utóbbira készültem. 

Óra közben határoztam el magam, és igyekeztem minél előbb végrehajtani az akciót, mielőtt még inamba szállna a bátorságom és visszahúzódnék a csigaházamba. Csak az volt a baj, hogy az illető, Sándor a közösség populárisabb részébe tartozott, mondhatni ő volt a társaság lelke.

Eleinte nem is kedveltem a túlzott magamutogatása miatt, de aztán szépen lassan rájöttem, hogy – mint sok más esetben –, nála is a dolgok mögé kell látni, ha meg akarjuk ismerni, vagy legalábbis meglátni az igazi arcát. Eltelt egy kis idő, és azon kaptam magam, hogy kedvelem, és szívesen megismerném közelebbről is. Nap nap után feküdtem le úgy, hogy egy újabb nap telt el, de én még mindig nem tudtam beszélgetni vele. Ez az én hibám főként, mivel elég hallgatag vagyok, és emellett nagyon nehezemre esik csak úgy cseverészni akárkivel. Ezen igyekeztem most változtatni. Nem sokára feloszlik a társaság, és úgy gondolom, ez a kevéske idő már nem oszt nem szoroz, én pedig vagy szerzek egy barátot, vagy pedig csúnyán beégetem magam. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy nem az utóbbi fog bekövetkezni.

A terv készen állt tehát, és az elhatározás is erősen élt még bennem, már csak olyan szituáció kéne, hogy teremtődjön, amikor megtréfálhatom.

Kicsengettek, és a szívem a gyomromban dobogott, a lábam remegett – sosem voltam még ilyen vakmerő és kezdeményező. Ahogy mindenki kifelé igyekezett a teremből, erőt vett rajtam a kudarc érzése, hogy mégsem jöhet össze, elvégre ritka az olyan pillanat, amikor egyedül van, nekem pedig olyan alkalomra van szükségem. Ha az osztály szeme láttára kellene csinálnom, valószínű inkább lemondanék róla, mert közönség előtt még inkább zavarban vagyok, és 110 százalék, hogy elbénáznám a helyzetet. Elég kellemetlen lenne, ha vagánykodásom közben jól felsülnék, nemde?

Magamban örültem a szerencsémnek, hogy szépen lassan mindenki elhagyja az osztályt, ő pedig hátramarad – ha sejtette volna, mire készülök, lehet igyekezne elkerülni az ilyen helyzeteket. Én is még lassabban szedegettem a könyveimet, és arra törekedtem, hogy mögötte maradva megszólíthassam, lehetőleg minél kevesebb kíváncsi szemtanúval.

Minden jónak ígérkezett, már csak mi ketten maradtunk a tanárnővel a teremben. Elindult ki a folyosóra, a tanárnő utána, én meg leghátul. Ahogy az ajtóhoz értünk, Sándor kinyitotta és előre engedte a tanárnőt, majd észrevéve engem is, igyekezett udvarias lenni, és biccentett, hogy menjek nyugodtan előtte. Éreztem, hogy most jött el az én időm:

– Ööö, Sándor! – kezdtem neki félénken. Nem szólt semmit, csak érdeklődve rám nézett. Én megpróbáltam minél gyorsabban folytatni az alkalom rövidsége miatt is, de megnehezítette a dolgomat a torkomban hirtelen nőtt gombóc.  – Semmi, csak kikötődött a cipőfűződ – mondtam neki esetlenül, de azért határozottan. Még le is mutattam a cipőjére, de meggyőződésem volt, hogy nem veszi be. A szám mosolyra húzódott, ahogy láttam, hogy lenéz a lábbelijére. Kárörvendve tettem hozzá:

– Haha, átvertelek! Április bolondja!

Kicsit megijedtem, hogy nem érti a tréfát, magára veszi és megharagszik, de végül nem így lett. Kissé elpirult saját oktondiságán, és elmosolyodott. A szívem még nagyobbat dobbant e láttán. Gyönyörű mosolya volt, ami csak még ellenállhatatlanabbá tette őt.

– Kitti, hogy te milyen kis vicces vagy… – mondta miközben továbbra is mosolygott.

A közjáték véget ért, és mi folytattuk tovább az utunkat. A következő óránk nem volt közös, így elváltunk egymástól.

Jó kedvem lett hirtelen, valósággal madarat lehetett volna fogatni velem. Tudom azt is, hogy ez nem volt valami nagy esemény, de engem mégis rendkívül boldoggá tett. Kicsit fejembe is szállt a siker, mert úgy éreztem, hogy mindent meg tudok csinálni, és semmi sem állíthat meg.

A bennem kavargó vad és zabolátlan érzésekre destruktívan hatott a soron következő matek óra. Utáltam ezeket a körmönfont nevekkel ellátott témaköröket, amiket idén vettünk. Többnyire jó voltam matekból, de ebből az anyagból most nem értettem semmit, ami miatt pedig tiszta idiótának éreztem magam.

Unottan bámultam ki az ablakon a sziporkázó napsütésre, miközben a tanárnő egy rendkívül komplex feladat önálló megoldását várta el tőlünk. A hangulatot Gizike, az osztály túlbuzgó, eminens diákja dobta fel némileg. Kész élvezet volt nézni, ahogy majd’ kiesik a padból, csakhogy végre felszólítsa a tanár.

A csengő ideje nehezen érkezett el, de végül kicsengettek. A barátnőmmel, Andival beszélgettem, miközben visszatértünk az osztálytermünkbe, ahol egy újabb, Sándorral és persze az egész osztállyal közös biológia óra fog következni. Letettük a táskánkat, és kimentünk az udvarra a többiekhez. A napsütés a szabad levegőre csalogatott és jókedvre derített mindenkit.

A szemem sarkából Sándort lestem, és nem is figyeltem Andi szavaira:

– … akkor eljössz velem? Kitti? Kitti!

– Micsoda? Mi? Hova? – kérdeztem összezavarodva. Barátnőm szemlátomást kicsit felkapta a vizet, amiért nem figyeltem rá kellőképpen, és dühösen ismételte meg a számomra teljesen új információnak tűnő kérdést.

– Mi van veled? Azt kérdeztem, hogy eljössz-e velem a büfébe. Éhes vagyok.

Elhúztam a válaszadást, mert nem igazán volt kedvem bemenni az épületbe. Ahol álltam, jó belátás nyílt mindenre.

– Hát, tudod, én nem… – Épp kimondtam volna, hogy nem vagyok éhes, amikor megláttam az udvarra kilépő Sándort. Ahogy kiért, többen felé is fordultak és üdvözölték. Ő kedvesen, mosolyogva fogadta a köszönéseket. Az agyam ismét beindult, és egy röpke idő alatt módosítottam magamban az előbb elkezdett választ. – …én nem bírom kivárni az ebéd szünetet, úgyhogy mehetünk.

Hát már, hogyne mennék, gondoltam magamban, hogyha véletlenül pont Sanyi mellett visz el az utunk.

Elfogott az izgalom, hogy amikor elmegyünk mellette, bepróbálkozik-e valami visszavágással, és igyekeztem résen lenni. De hiába a feltételezés, mégis meglepődtem, amikor mellém érve leszólított.

– Kitti, azt hiszem be kéne kötnöd a cipőfűződ.

Szélesen elmosolyodtam. Hát így lottózzon az ember!

Láttam, hogy Andi is fürkészve nézte a jelenetet. Nézhette is, mivel Sándor ritkán szólt hozzám, sőt, mondhatni ma először. Én továbbra is szélesen vigyorogtam, és utam folytatásához készülődve a következőket feleltem:

– Persze, köszi, hogy szólsz. – Elindultam, Andi is megindult. Örülve a nap tökéletességének visszanéztem a vállam felett, egyenesen Sanyira, és fennhéjázón hozzátettem:

– Tudod, Sándor, ezt még gyakorold egy kicsit.

Már épp kacsintani készültem, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre huppantam, egyenesen hasra. A tenyeremet lehorzsoltam, nagyon égett, a kárörvendő nevetéseket hallva legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Óvatosan felültem, és felnézve Sándor kifürkészhetetlen ábrázatával találtam szemben magam. Először azt hittem, gúnyolódik rajtam, de az elmémbe égett az a szomorkás, kissé csalódott tenger-kék szempár.

– Én megmondtam… – jegyezte meg nagy bölcsen, de azért elindult felém és kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállnom. A szégyen és a megaláztatás hatására kicsordult egy könnycsepp a szememből, félre ütöttem a segítő vagy inkább szánó kezet, és elfutottam a mosdóba.

A hátralévő órákat kihagytam, helyette a városban kóboroltam, hogy megnyugodjak. Andit pedig szépen megkértem SMS-ben, hogy hozza el a táskámat.

Azóta minden év április elsejét az ágyamban töltök, és leszoktam a fűzős cipőkről.

/2011.04.01./

* ** *

Ezt a novellát mindig szerettem volna április elsején megosztani, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy meg is valósuljon az elképzelés. Elég régen írtam – Te jó isten, 5 kerek éve! –, s ebből kifolyólag a gyérebb írásaim közé sorolom, mert akkoriban kezdtem csak el írni, és jóformán minden szót és gondolatot leírtam, ami az eszembe jött.

Többek között azért is ódzkodtam közzétenni a blogomon, mert megtörtént eseményen alapul, Sándort – akinek valódi neve nem L-lel kezdődik és egyáltalán nem voltam belezúgva a végzős gimis éveimben – tényleg megvicceltem, és ő is vissza akarta dobni a labdát, ám az itt történtek a képzeletem szüleménye, magyarán sosem estem pofára, oh yeah!

De hogy ne fecsegjek feleslegesen: ez az írásom annak idején tetszett, mert kiröhögtem vele saját magam, mára már inkább érzem semmitmondónak és bugyutának. Évekkel ezelőtt, egy másik április elsején elkezdtem átírni a végét, mert romantikus bolondként happy enddel akartam zárni ezt a röhejes szerelmi históriámat is, ám abba beletört a bicskám – értsd: elakadtam, beleuntam, és azóta bele se szagoltam –, és nem is tudom, befejezem-e egyáltalán... Talán újabb öt év múlva az is megéri a publikálást.

Olvass tovább

Ki a kertbe!

Ha pár éve azt mondták volna nekem, hogy én élvezni fogok a kertben gazokkal – értsd: növények Piper-nyelven – piszmogni, akkor tuti biztos, hogy képen röhögöm... Ne tessék félreérteni, szeretem a virágokat, a fákat, meg a mindent, de hogy én gondját tudjam viselni egyetlen élőlénynek is, az teljesen kizárt, így teljesen hirtelen ért, amikor két éve elkapott a láz: én igenis borsókat fogok ültetni.

Az ötlet onnan jött, hogy az első vetés zöld bogyócskáink ritkán keltek ki. A szüleim feltépkedték és újravetették a nagyját, ám én megsajnáltam a kis palántákat, ezért újra elültettem őket magamnak – ekkor jöttem rá, mennyire békés a kertben foglalatoskodni, és mégis milyen jó törődni növényekkel, sőt: nem is olyan nehéz.

Nem mondanám magamnak igazi, vérbeli kertésznek, és tavaly ki is maradt az életemből az ültetés, de szeretnék idén valamit elültetni megint, mert egyszerűen jó buli. Addig is a kertben foglalatoskodtam ma a szabadnapomon szüleimmel; segítettem kapálni meg kipucolni a kertet veteményezés előtt, és rettentő jól esett a szabadban a családommal lenni, szóval tömören: IMÁDLAK, TAVASZ!!!

Olvass tovább

Kifogyunk a témából?

Amikor anno egyik blogger ismerősömnek ecseteltem a különböző ötleteimet, a válaszában mindig megemlített legalább egy, már publikált könyvet, ami hasonló – rosszabb esetben ugyanolyan – témában íródott, mint az én kisbaba cipőben totyogó, zseniális történetkezdeményem. Lehangoló volt, igen, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy manapság talán nincs olyan akármi, amiről ne esett volna már szó valamikor így, vagy úgy...

Sokkal bosszantóbb ennél, amikor már én magam se tudom, mi a csudáról is kéne blogolnom, sőt, azzal se vagyok képben, hogy én magam írtam-e már az adott dologról korábban, vagy nem. 

Ilyenkor általában elmerengek, és felületesen átnyálazom a blogom, esetleg bizonyos kulcsszavakra keresek rá, hogy megtudjam, valóban írtam-e már a témában, vagy nem, mert ha mégis, akkor sincs para, hiszen újra elő tudom venni, s össze is tudom hasonlítani, hogy a véleményem és a hozzáállásom mennyiben változott akár.

Úgy gondolom viszont, hogy sosem fogyhatunk ki írnivalóból igazán, hiszen írtam már tulajdonképpen arról is, hogy nem tudok mit írni – a lényeg, hogy kreatív legyen az ember billentyűzetkoptató fia és leánya, s a sokadszorra is lerágott csontból tudjon mégis valami egyedit és újat kifaragni.

Olvass tovább

Időzavarban

Szép dolog a tavasz, meg hogy egyre több a napsütéses órák száma is, de a márciusi óraátállítást rettentően utálom, hiszen amellett, hogy elveszítünk egy órát, teljesen összezavarja a szervezetet is. 

Tegnap éjjel alig bírtam elaludni, mert túl fiatalnak éreztem az időt, és ma is, egész nap el vagyok tájolódva, és ez valami borzalom... Kora estére álmosodok el, viszont akkor nem fekhetek le aludni, mert úgy éjjel fogok felébredni, viszont elaludni se tudok, mert éjjelre mindig éber leszek. Pech.


Viszont az óraátállítás egyik érdekessége, hogy mintha nem csak egy órával sietünk volna előre, de úgy alapjáraton olyan, mintha gyorsabban is telne az idő. Ma például a munkaidőm is olyan hamar letelt, hogy csak pislogtam, hogy már menni is kell haza, s itthon a délután is annyira loholt, hogy másodpercek alatt peregtek le egy-egy órák, pedig aligha csináltam valamit.

Mindenesetre most már tényleg a sarkon a tavasz, még mindig nem hiszem el, hogy jön a szép idő, újraéled a természet és csicseregnek a madarak – egyszerűen jó, akkor is, ha pár hétig még biztosan össze leszek kutyulódva, amíg meg nem szokom az új időszámítást.

Olvass tovább

Az ébredő utálat, avagy minden, amiért nem szívelem a legújabb Star Wars epizódot

Mióta a film debütált tavaly decemberben, megannyi kritikát és élménybeszámolót lehetett látni róla, így voltaképpen nem fogok újat mondani most ebben a bejegyzésben. Hogy miért írom meg mégis? Nem tudom, először nagyon dúlt bennem az érzelem, hogy miután láttam a kis művet, azonnal ki kell írnom magamból a csalódottságot és a felháborodást, de aztán nem akartam nagyon belemerülni sem, vagy spoilerezni, mostanra viszont már mindenki láthatta a filmet, aki akarta, aki meg nem, az ne olvasson kritikát addig.

Az ébredő Erő és az egyre elhaló Star Wars imádatom pontokba szedve

• Nem gondolom, hogy csak azért, mert egy perpatvar le lett rendezve a történelemben, akkor már egyből minden szép és jó fog maradni az elkövetkezendő évtizedekben, viszont akármilyen nyitott is szerettem volna lenni a folytatásra, igencsak nemtetszést váltott ki belőlem az a jövő, amit a Jedi tökéletes befejezése után lefestett.
  
• Luke egyből eltűnik, amint egy kis probléma merül fel – mármint értem én, hogy szégyenkezik és száműzetésbe vonul, de azzal sem segített különösebben, hogy félreállt, ahelyett, hogy megállította volna Kylo Rent, amikor még lehetett. Na már meg mi ez a Yoda-szindróma, a Jedik nem azért vannak elvégre, hogy fenntartják a békét és a rendet, erre mindkét nagy Jedi mester azonnal lelécel, amint gikszer adódik – nagyon szép, mondhatom.
  
• És ha már Kylo Rennél tartunk: STOP STOP STOP, ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Most oké, hogy normális szülőknek lehet sorozatgyilkos gyereke, de onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy kinek a kije az a semmirekellő, csigaképű idegbeteg, az egész gusztusom elment a filmtől, mert csak NE MÁÁÁÁR.
  
• Ami Han Solóval történt, arról nem beszélünk, nem is gondolunk rá, sőt, elfelejtsük, és szívem szerint az egész folytatást is el akarom felejteni, hogy van, mert egyszerűen arcon köpése egy ikonikus karakternek. Mert ha már ki akarták írni a filmből – Ford kora miatt érthető is –, megtehették volna máshogy is, ami sokkal méltóbb hozzá, nem ez.
  
• Az a bizonyos jelenet Han és Kylo Ren között. Egy az egyben rossz, nem is akarok több szót pazarolni rá.
  
  
  
  
  
• Mindenki odavan a fénykardokért. Mindenki kipróbálná a fénykardokat, ha alkalma lehetne rá. Na de hogy Finn első kézbevételre profi szinten kaszabolgat vele, az már igencsak röhejes és hiteltelen. Mert most én is odavagyok a szamurájkardokért, és ki is akarnám próbálni, de hogy egyből levágnám vele a saját karom, az is biztos. Finn meg? Aha, aha, persze, persze...
  
• Mindazonáltal Finn karakterével se vagyok igazán kibékülve, olyan semmis volt nekem, nem tudtam azonosulni vele, mert bár igaz, hogy angolul láttam a filmet és csak egyszer, és nem is értettem, hogy mi volt a foglalkozása azelőtt, de akkor is minek küldenek egy képzetlen senkit bevetésre, vagy egyáltalán hogy jött össze ez az egész plot line vele, én nem tudom megérteni.
  
• Leia – megértem, hogy anya, és szereti a fiát, akkor is, ha az egy nyomoronc, de hogy küldheti el élete szerelmét a biztos halálba egy rossz útra tévedt lelenc miatt, na azt végképp nem tudom megérteni, mert még a hülye is sejthette, hogy abból jó nem lesz. Mármint értem az anyai ösztönöket, de ha nekem a fiam rossz útra térne és ki is nyírná az apját, biztos nem kötném az ebet a karóhoz, hogy ugyan már, van még benne jóság, hanem én magam fojtanám meg két kézzel... Vagy akkor miért nem Leiácska maga ment el a fiúcskáért? Talán nem is atyai oldalról van itt rossz parenting, hanem Leia mama volt a ludas?
  
• És ha már Leia, valahogy az egész karaktere fura volt nekem, és az oké, hogy Hannal nem éltek happily ever after, mert kapcsolatok jönnek-mennek a való életben is, de az egész életük, ahogy Az ébredő Erő szerint alakult, egy nagy lehányása a filmtörténelem egyik nagy párjának. Nem mondom, hogy tökéletesek voltak ők ketten az eredeti trilógiában, mert jóformán Han csak rámászott a Birodalom visszavágban, ha azt vesszük, és picit mindig is hiányérzet volt bennem, hogy csak a semmiből lettek ők minden előzmény nélkül, vagy ha nem is arról van szó, de olyan kis instabil volt nekem a kettejük párkapcsolata, de még mindig nem ezt érdemelték volna.
  
• Az egyik legnagyobb csalódásom Captain Phasma volt – jóformán semmi szerepe nem volt, mint Finn full nevét elhadarni kétszer-háromszor. Borzalmas pocsékolása volt egy jó karakternek, és megint ott tartunk, hogy van egy badass női rohamosztagos, és volt kb. három perc screentime neki, semmitmondó szerepben.

* ** *

Azt hiszem, itt befejezem, mielőtt nagyon beindulnék... A lista még mehetne tovább, ebben biztos vagyok, mert több dolog váltott ki belőlem savanyúságot, és egész keserűen néztem a filmet, úgy, hogy majdnem le is kapcsoltam a felénél, de jelenleg semmi más nem jut eszembe – viszont sajgó sebeket jobb nem is feltépni. Egyszer még biztos újranézem a filmet, mert a szüleim, akik huszonévek óta nagy SW-fanok, nem látták még, és velük meg akarom nézni, mert kíváncsi vagyok a reakciójukra, és az is előfordulhat, hogy idővel jobban a szívembe zárom ezt a részt, de hogy azt a tipikus SW-fílinget soha nem fogja nyújtani számomra, amit az eredeti trilógia, az hótziher, BB-8, Poe Dameron és Rey ide, vagy oda.

Olvass tovább

Nim szigete

Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk. 

De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.

Dióhéjban

Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.

A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből

Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.

Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok  és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.

Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.

Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.

Olvass tovább

Megtörten

Nehéz dolog motiváltnak maradni a világban, amikor mindegy, mit csinálsz, az valakinek sose tetszik, és valamiért folyton beléd kötnek – most tudom, hogy erről szól az élet; ócsárolnak, ha hibázol, ha meg jól csinálod, akkor nem éri szó a ház elejét. Az persze természetes, hiszen az a norma – a szép, a hibátlan és a jó.

Nem hazudok, pokolian érzem magam ez után a hét után, bezsebeltem pár adag munkahelyi kudarcot, mintha átok ülne rajtam, sorra követem el ugyanazokat a baklövéseket, aztán szépen a nyakamba varrtak olyasmit is, amit nem is követtem el. Most meg itt szorongok magamban, és úgy töltöm az ünnepeket és a szabad napjaimat, hogy azon morfondírozok, ki lehet-e ebből is lábalni még, vagy már úgyis fekete bárány lettem, és így is, úgy is ki fognak kezdeni, szóval inkább számoljak le...?

Napjainkban szinte lehetetlen állást találni, ha meg valami csoda folytán felvesznek, akkor meg még nehezebb meg is tartani. A régi rossz döntések a sorozatos gyengeségeim máig üldöznek, úgy látszik vannak dolgok, amik – bárhogyan is erőlködöm – sosem fognak változni, azaz sosem leszek kevésbé ügyetlen és mindig félre fognak érteni. Hallelujah...

Olvass tovább

Filmek, amiket nagyon nem várok

Mindannyiunk számára léteznek azok az örök klasszikusok, amik – legyenek bár két hónapos, vagy két évtizeddel ezelőtti filmek –, mégis a kedvenceink, sosem unjuk meg őket, és bármikor meg tudjuk nézni őket anélkül, hogy akár picikét is csömört kapnánk. Nos, számomra ilyen az a két film is, aminek idén 2016-ban tervezik bemutatni a folytatását, ámbár én cseppet sem tudok ennek örülni.

Azaz következzenek azok a folytatások, amiket egyáltalán nem várok, sőt, előre rettegek, és nem is értem, minek kellett bolygatni a múltat, és felöklendezni, majd újrakihányni egy rég megemésztett, finom menüt.

1. A Függetlenség Napja 2. – Feltámadás

Húsz évvel az első rész után játszódik és kerül mozikba a folytatás. A történet eléggé sablonos: a '98-as események után kísérleteztek az idegen technológiákkal, és egy új védelmi rendszert alakítottak ki a Földön. Mindeközben a legyőzött idegenek is megnyalogatták a sebeiket, és visszatértek revansot venni – mert persze, hogyha Jani elkezdi zaklatni és megüti Petit, de Peti kiüti Janit, akkor Janinak még bosszút kell állni... 

A régi szereplőgárda közül Jeff Goldblum és Bill Pullman is visszatér, egyedül Will Smith nem lesz látható a moziban, hogy miért, azt nem tudom, viszont tudomásom szerint a karaktere azért nem szerepel a történetben, mert korábban életét vesztette, amikor is az új technológiával kialakított kütyüket tesztelték – legalábbis ezt hallottam. Hogy ebből majd mi lesz a valóság, azt majd idén nyáron megtudjuk, bár ne legyek Liam Hemsworth bamba képe ellen, hogy kifejezetten miatta nem kérek az egész sztoriból – úgyis tudom, hogy előbb-utóbb beadom a derekam, és megnézem, hiszen a kíváncsiság nagy úr, hiába nem bírom a srác képét, és kifejezetten nem csipázom, hogy helyet kapott a filmben.

2. Bridget Jones's Baby

Egyes írók vagy nem tudják elengedni a bestsellerré fabrikált alkotásaikat és népszerűvé lett karaktereiket, és addig akarják facsarni őket, amíg csúnyán be nem buknak velük, vagy tényleg nem tudom, minek kell idén mindennek folytatást csinálni.

A történet szerint Bridget és Mark Darcy útjai elváltak. Megint – immár harmadik alkalommal van zűr a Paradicsomban. Bridget azonban terhes lesz, de nem tudja, hogy mégis Marktól van-e a baba, vagy az újdonsült pasikájától, akit Patrick Dempsey alakít.
Ismét egy gagyi sztori, ami ezúttal a kedvenc együgyű karakterünkkel sem olyan bájos, inkább unalmas; ismét egy pasidilemma, bár Hugh Grant nem tudom, harmadszor is olyan vicces lett-e volna, vagy jó is, hogy nincs szerepe – hogy ő nem vállalta, vagy az írók akartak valamicskét újítani, azt nem tudom, de megint csak fáj a szívem, hogy minek kell nyomi folytatásokra pazarolni az energiát és a pénzt...

* ** *

Mára ennyit a fujjogásból, noha az is igaz, hogy nem tetszhet mindig minden mindenkinek. Ezeket a folytatásokat nem hogy nem vártam, de még csak örülni se tudok nekik a cselekmény olvasása után, mindkettő elcsépeltnek és feleslegesnek tűnik, bár ki tudja, talán mégis csak lesz valami új a többszörösen lerágott csontokon, és a végén ugyanolyan jól fogok szórakozni, mint az előzményeken anno.

Olvass tovább

Filmek, amiket nagyon várok

Nagy mozirajongóként szinte másból sem áll az életem, mint egyik filmpremierre várni a másik után, röviden nehéz a fangirl lét. A nagy várakozás közepette úgy döntöttem, csokorba szedem azokat a látnivalókat, amikért a legjobban izgulok idén.

1. Captain Ameica – Civil War

Amikor még csak éppen hogy eligazodtam a Marvel filmek között, nem igazán volt Amerika kapitány a kedvencem, azonban a két saját filmje, és egy kis Robert Downey Jr. túladagolás után rájöttem, ki is az igazi kedvencem a Bosszúállók közül. Szeretem RDJ-t, nem arról van szó, viszont nekem már kicsit sok volt belőle, ahogy Tony Starkból is, így nem is vitás, hogy én mindenképpen Steve Rogers oldalán állok, bárhogyan is alakuljanak a Polgárháború eseményei.

2. Allegiant

A beavatott-láz nevezetű hajóra is későn érkeztem, eleinte nagyon nem is érdekelt egy újabb YA regény- és filmsorozat, ám valahogy mégis elkapott a kíváncsiság, mióta pedig megnéztem az első két filmadaptációt, teljesen beszippantott a Divergent világa – noha akkor is azt mondom, hogy A beavatott még mindig a legjobb az eddig látott részek közül, alig várom, hogy lássam, ezúttal mi történik Trisékkel.

3. Suicide Squad

Inkább a Marvel világát érzem magamhoz közelállóbbnak, mint a DC-t, noha Superman gyerekkori kedvencem volt, most mégis rettentően rákattantam Az öngyilkos osztagra – lényegében olyasminek tűnik, mint valami anti-bosszúállók gonosztevőkből, és éppen ezért annyira izgalmas, Harley Quinn pedig első látásra szerelmem lett, ahogy Jared Leto Jokerére is elképesztően kíváncsi vagyok, mert hogy valami nagy zseniálisan fogja hozni a pszichopata karaktert, az is tuti biztos.

* ** *

Biztos kifelejtettem valamit, hiszen számtalan film szokott a listámon összegyűlni a néznivalók között, mint újak, s régiek, de ez a három az, ami a leginkább izgatja a fantáziám – leszámítva a Deadpoolt, amit már volt szerencsém látni idén.

Olvass tovább

Aequinoctium

Ezt a szót egészen úgy két.., három..., négy... – nemfolytatomtovább... – másodperce ismerem, amikor is egy kis memóriafrissítésként rákerestem a tavaszi napéjegyenlőségre, ami latinul hangzik így.

S hogy miért is fontos ez most? Nos, csupán azért, mert eme neves jelenség napja a kedvenc napom egész évben, ugyanis ez jelzi a csillagászati tavasz kezdetét, amikor már tényleg tavasz van, nem csak naptárilag. *nagyon-nagyon örül, mert kedvenc évszaka a tavaaaaasz*

Lényegében ez egy olyan különleges nap, amikor az egész bolygón egyforma hosszúságú az éjszakai és nappali órák száma, mert a napsugarak 90°-ban érik az Egyenlítőt, ami azért ritka, mert a Föld nem szögegyenesen állva kering a nap körül, hanem 23,5°-kal el van dőlve a keringés síkjára – Na ha ezt a földrajz tanárom hallaná, fogná a fejét... –, lényegében ezért vannak azok az izgalmas dolgok, mint amilyen a napéjegyenlőség és a napforduló, na meg az évszakok.

A tudományosságot félretéve a tavaszi napéjegyenlőség két dolog miatt fontos: egyrészt mert TAVAAAAAAASZ!!!, másrészt mert nemt'om, olyan mágikus és izgalmas.

Mivel azonban ez egészen pontosan három napja esett meg idén március 20-án, én meg teljesen elmulasztottam eme szentséges napot, ami csak egyszer van az évben – az őszi nem számít, mert akkor ősz kezdődik, és csak fúj –, most utólag szeretném valamelyest bepótolni, és úgy döntöttem, ide is kibiggyesztem egy posztba a napokban lőtt pár virágos macro képeckéimet. Tessék szejetni.

Olvass tovább

Iszony

Nem akarok se antiszociális, se embergyűlölő lenni, de amikor már szabályos gyomorgörcsben kell élnem a mindennapjaim, csak mert egy habókos fazon rám van állva a munkahelyemen – lásd a Pasik c. bejegyzést –, akkor igazán kellemetlenül telnek a napjaim, értsd: minél jobban rettegek, hogy ne fussak össze az illetővel, annál jobban belé botlok.

Alapvetően barátságos és megközelíthető embernek tartom magam, kivéve, ha okot adnak rá, hogy ne legyek az, de kezd tele lenni a hócipőm, hogy miért kell nekem idegeskedni azon, hogy valami bolond mikor fog megint piszkálni, mint az oviban. Éppen hogy alakul valamerre az élet körülöttem, éppen hogy beilleszkedem a felnőttségbe, szeretnék végre egy nyugodt percet magamnak, nem pedig azon izgulni, hogy kerüljek el nemkívánatos személyeket, de közben ne is legyek egy bunkó paraszt... Mert ugye, ha valaki nemet talál mondani valamire, az egyből böszme.

Lényegében elég gázos ez a hét, de van egy új kedvenc dalom, ami most különösen rezonál velem, ezért úgy gondoltam, meg is osztom:

Olvass tovább

Nyelvtani bakik: A vagy és a vessző

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, azt követte pedig a mondatzáró írásjelek – most pedig a vagy esete a vesszővel.

Lehull a lepel: A vagy és a vessző

Írás közben gyakorta elbizonytalanodom, hogy most mikor is kell a vagy elé vessző, és mikor nem. Szerencsére elég a gugli segítségével felkeresni a megfelelő oldalakat, és máris emlékeztethetem magam az alapvető szabályokra.

A vagy elé vesszőt teszünk:

• amikor a kötőszó új tagmondatot vezet be;
  
  Példa:
  Csak én fázom, vagy tényleg hideg van?
  
• amikor a kötőszó beszédszünettel elválasztott – hátravetett – mondatrészt vezet be;
  
  Példa:
  Tollat vigyél magaddal, vagy ceruzát!
  
• amikor a „vagy...vagy” páros kötőszó tagjaként szerepel;
  
  Példa:
  Vagy leülsz és megcsinálod a leckéd, vagy meg fogsz bukni!
  

A vagy elé nem kerül vessző:

• amikor azonos mondatrészeket köt össze;
  
  Példa:
  Párduc, oroszlán vagy macska – mindegyiket nagyon szeretem.

* ** *

Hasznos oldalak:

• http://www.e-nyelv.hu/

Olvass tovább

A Föld után

Sci-fi? Ide vele! – Nagy csillagászat-fanatikus és űr-megszállottként mondhatni ez a mottóm, ezért nincs is számomra annál rosszabb, mint egy pocsék sci-fi film. A Föld után című... „alkotást” megnézve sajnos megint el kellett pityeregni magam, hogy igenis tudnak förtelmes mozikat gyártani, mégpedig olyan színészek szerepeltetésével is, akiknek majdʼ minden filmje kasszasiker.

Dióhéjban

A Föld többé már nem lakható, az emberiség rég maga mögött hagyta a bolygót, s más helyeket kolonizált. Cypher Raige (Will Smith) tábornok az utolsó küldetését végzi visszavonulása előtt, amikor az űrhajója lezuhan. Csak ő és a fia, Kitai (Jaden Smith) az egyedüli túlélők, Cypher azonban súlyos sebet kapott, így Kitai-ra vár a feladat, hogy a több száz kilométerrel arrébb fekvő hajófarokhoz jusson és megszerezze a segítségkérő berendezést, útja során leküzdve az emberre halálos környezetet...

Az egyáltalán nem hardcore fangirl szemszögéből

Általában ritkán mondhatom azt, hogy velejéig nem szeretek egy filmet, de A Föld után első helyen áll köztük – olyannyira pedig, hogy egyáltalán nem is értettem, miről is szól most tulajdonképpen a fáma. A Föld lakhatatlan – egyik klisé –, de van a jó szuperkatona – másik klisé –, a családi tragédia és az apa-fia konfliktus – sokadik klisé... De ezen kívül??! 

Tényleg ritkán fordul elő, hogy nem értek meg egy filmet, de ebben az esetben dunsztom sincs, mi a lényeg, viszont újranézni se igazán van késztetésem.

Az effektek szépek, mondhatni, a sztori is érdekes, de hogy mégis hogyan lett ez az egész ennyire elcseszerintve, hát én azt meg nem tudom mondani...

Már ott ledöbbentem, hogy a film ennyire követhetetlen és unalmas, hiába a látvány,  de amikor észrevettem, hogy sajna Will Smith sem hozza a tőle megszokott alakítást, sőt, amit produkál az teljesen fura és bizarr, na ott végleg elvesztettem a hitem mind a filmben, mind a színészben. 

Kín szenvedés ez a mozi, nem is tudom, miért néztem tovább mégis, talán csak dacból, mert utálok félbehagyni bármit is, vagy azt reméltem, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen pocsék. Amikor felhívták a figyelmem arra, a gyerekszínészek mennyire rosszak tudnak lenni, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire – már bocsánat – SZAR színészi alakítás létezhet gyerektől, mint ebben a filmben, de Will se jobb, fapofával adja elő a drámai jeleneteket, amik igazán fájnak, lévén, hány meg hány jó mozija akadt a színésznek korábban, lásd Sötét zsaruk vagy Függetlenség napja.

De hogy ne hordjam le a sárga földig, van benne pár érdekes gondolat azért, pl. félelem-veszély összehasonlítása, ami eképpen hangzik:

„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.” 

Diagnózis: Holnapután koppintás egy kis rossz zombi beütéssel, némi horror elem, de inkább siralmasan pocsék, és az unalomtól meg a borzalmas színészi alakításoktól halsz bele, úgyhogy én semmiképp se ajánlom, bár akad, akinek bejövős a film mégis, szóval mint mindig, ez is ízlés kérdése.

Olvass tovább