El sem tudom mondani, hányszor, de hányszor olvastam azt, hogy amikor két ember kölcsönösen érdeklődik egymás iránt, kezdenek beleszeretni egymásba, minden gondolatuk a másik körül forog, sőt, még aludni sem tudnak. Olvastam ezt minden egyes romantikus könyvben, láttam filmekben, itt-ott, de igazából sosem hittem benne, hogy ez valóban így is van. Képtelenségnek gondoltam, nevetségesnek. Elképzelhetetlennek, hogy velem ilyen sosem történhet meg, s ha én lángra is gyúlok valaki iránt, az a másik sosem fog úgy érezni irántam, ahogy én.
Még most is így gondolom, hogy teljesen kizárt, hogy valaki, aki nekem szimpatikus, meghaljon kicsikét az utánam érzett vágytól, bár kétségtelen, hogy én kezdek egyre jobban elmélyedni egy ragadós sötét valamiben.
Lassan negyedik hónap is elmúlik, mióta egyetemre járok, a négy hónapból kettő és felet, hármat azzal töltöttem, amit nagy semminek hívnak: hétről hétre bejártam órákra, hetente 6 órákat töltöttem ingázással, és csak úgy elvoltam. A napok többségében nem kellett korán kelni, ha kimaradt egy-egy előadás, az sem volt annyira vészes - kivéve a hétfő -, komolyabb erőfeszítést pedig nem kellett tennem, illetve csak akkor, ha nyolckor kezdődött az előadás, nekem pedig valahogy fel kellett kelnem. Teltek a hetek, hónapok, s bár egyhangúan múltak a napjaim, élveztem, sőt, hiányzik az első félév. Új volt minden, más mint a gimiben, és őszintén szólva, ha minden szemeszter ilyen lesz, mint ez az első... Nagyon élvezem, bár a vizsgaidőszakra legközelebb hamarabb el kellene kezdenem készülődni.
Az agyamra is mintha valami köd települt volna, ébren voltam, de mégsem. Mászkáltam, egyre jobban kiismerem magam az idegen világban, mintha magabiztosabban rónám az ismeretlen utakat - igaz, csak nagyon csekély azon városrészletek száma, amikben úgymond otthonosan tudok mozogni -, s bár nyitva volt a szemem, mintha mégsem láttam volna semmit.
Mikor a harmadik hónap végéhez közeledtünk, akkor megváltozott bennem valami, mintha az előttem tornyosuló színtiszta valóság élesebb, nyilvánvalóbb lenne, csodálkozol, hogy ennyire kiszúrta a szemed, de te mégsem vetted észre, én pedig nem győztem felfogni, hogy mit csináltam három hónapon át, illetve hogy lehet az, hogy ennyire nem csináltam semmit, csak azokat a robotszerű, monoton dolgokat. Elkezdtem feleszmélni, rácsodálni (megint), hogy mekkora a világ, s én milyen kicsi vagyok, és hogy ez még mindig csak egy kicsiny kis szelet abból a hatalmas nagy tortából, amit egyszerű halandó sosem láthat összességében, hanem mindig csak egy-egy falatnyi kis szeletet.
Úgy éreztem magam, mint lassan már két éve, 2010 tavaszán. Mintha csak akkor fogtam volna fel mindent, akkor kezdtem volna el élni, gondolkodni. A világ kitárul, hihetetlen, mennyi minden vesz körül, és mégis, ez csupán egy parányi része az egésznek. Máig felfoghatatlannak tartom, mekkora is az a világ, amelyben élünk. Hol húzódnak a határai, ha egyáltalán vannak? Az Univerzum mérete hatalmas, de kell lennie azután, a mögött is valaminek, vagy nem? Olyan felfoghatatlan az egész, hogy mi itt vagyunk, és máshol is vannak. Hogy én vagyok, igazán létezem, érzek, és még rajtam kívül majd hétmilliárdan is ugyanúgy léteznek, éreznek. Meghalnak, s élnek. Álmodoznak, s szenvednek.
És akkor, a kómából ébredezve még mindig kábultan, elég volt egy egyszerű, hétköznapi esemény, ami valamit megváltoztatott bennem. Egy pillantás, egy érzés, ami fogva tart azóta is. Egy kép, ami megfogott, beleivódott az elmémbe, a lelkembe, a szívembe, mégsem tudom felidézni az arcot, azt a szempárt magamban. Csak elmosódott formák és vonalak. Érzések kusza halmaza.
Egyszerűen olyan hihetetlen, idegesítő és igazságtalan ez az egész! Hihetetlen, hogy tényleg úgy van, mint a könyvek lapjain, a képkockákon, idegesítő, hogy másról nem tudok beszélni, hogy nem tudok már aludni. Egy ismeretlen alak beleköltözött az elmémbe, anélkül, hogy bárki is meghívta volna. Elszédített, megzavart, pedig nem kértem. És igazságtalan, mert úgy hiszem, ez a csoda csak bennem kelt életre, csak én ruházok fel egy egyszerű dolgot ekkora jelentőséggel. Ha úgy tetszik, misztifikáltam az egészet, és ez szerintem már nem jó.
Hiszen azt se tudom, ki ő, kiféle, miféle? Bár nem tűnik olyannak, amilyennek nem akarom, hogy kiderüljön, hogy olyan, de mi a látszat? A saját bőrömön győződhettem meg róla, hogy olyan emberek is jó fejek, akiről az első benyomás, a felszínes előítéletek mellett azt hinnéd, hogy kibírhatatlan, beképzelt majmok. Az pedig nem lehet, hogy egyetlen pillantással már ismered a másikat... a lelkek felismerik egymást? Ilyen csak a filmekben van, Írországban, vagy bárhol másutt, de nem velem. Olyanokkal történnek csodás dolgok, akik még csak nem is hisznek benne, de velem? ...nem.
Itt van ez a kép a fejemben, nem tudok szabadulni tőle, de nem is mernék tenni valamit érte vagy ellene. Hiszen akkor megismerném a valóságot, az idealizált tökéletesség, ami végül is megfogott, eltűnne, én pedig nem akarok csalódni, mert az fáj. Inkább várok, elvégre hatalmas ez a világ, és az istenek sem akarhatják, hogy egy ilyen gonosz ember mint én, belekeveredjen egy másik ember életébe.
De azért szomorú is vagyok és sajnálom. Sajnálom, hogy nekem nem jön, nem jöhet ez össze, pedig ha a szívem mélyére tekintek, szeretném azt hinni, hogy nekem is sikerülne. De a vásár kettőn áll, minden érmének két oldala van, s nem várhatom el azt mástól, hogy érdeklődjön felőlem.
Legutóbbi találkozásunkkor ugyan hátra nézett, arra, ahol én is voltam, de kit tudja, hogy látott is-e? És ha látott, akkor is milyennek? Ki tudja, hogy összekapcsolódott-e a tekintetünk vagy csak én képzeltem bele? Meghívás, engedély volt-e vagy elutasítás?
Zavaromban folyton a telefonomat nyomkodom, a fejemet nem győzöm ellenkező irányba forgatni, a szememet pedig lesütni. Nem tudok se magammal, se pedig a másikkal mit kezdeni. Az én tekintetem nem hathat rá úgy, mint az övé énrám, felesleges is tovább bonyolítanom ezt az egészet, de az érzéseknek aztán parancsolhat az ember... Furák, zabolátlanok és megfoghatatlanok. Ha kémiai reakciók is csupán, nem írhatók le semmiféle egyenlettel.
Tegnap megtaláltam a virágos telefonomban a Piszkozatokat. Régebben mindig oda szoktam írni mindent, ha nem volt kéznél papír és toll, vagy a laptop. És mennyi kis kincs van benne! Köztük olyan gondolatok, amiket pár hónapja még éreztem, de ma már nem. Akkor más miatt nem tudtam aludni, és ez szomorú. Az nem volt igazi szerelem, ez a mostani valami sokkal lehengerlőbb,
elementálisabb, sokkal valódibb, de ha ez szerelem is, előre elszomorít a tudat, hogy ez sem lenne örök életű. Erről is írok sorokat, megihlet, de amikor majd idő telik el, és én visszaolvasom sok-sok hónappal később, már mást fogok érezni.
Nem tudom miért, de ez a változatosság, az érzések kusza változása mindig elszomorított egy cseppet, hogy nincs sírig tartó, igaz, örök nagy szerelem. Ha van is, csak egy perc az egész, és elmúlik. Én pedig egyetlen percre nem vagyok hajlandó átadni magam senkinek. Talán rosszul fogom fel, talán túlbonyolítok mindent, de bármennyire is vágyom rá titkon, nekem ez az egész olyan visszataszító és rémisztő. Hiszen hogy bírnám ki az egypercnyi örömöt, hogyan élvezhetném, ha utána évekig tartó kín telepedne a szívemre, csak az enyémre, míg a máséra nem? Ő továbbállna, mást szeretne, elfelejtene. Én pedig azt nem bírnám ki.
.JPG)
