kedd, január 17, 2012

Kedd

A tegnapi überbrutál jókedvemhez képest a mai nap egy nagy kalap szar... Elmentem vizsgázni tudatlanul, hülyén, üres fejjel, sejtésemhez híven kihúztam az egyik tételt az öt közül, amelyiket el se olvastam. A vizsgateremben pont olyan helyre kerültem kidolgozni a tételemet, amíg az előttem lévő kettő felel, hogy a tanár nem látott belőlem semmit, mert egy bazinagy monitor takart - én pedig puskáztam a drága okostelefonomból. Feltettem rá wordben az összes tételt - amiről kiderült, hogy nem jól konvertálta át .pdf-ből a progi, mert .doc helyett .rtf formátum lett, ki is törlöm mindjárt azt a rusnya programot... -, a papíromra kijegyzeteltem az egészet, szóról szóra felolvastam, igyekezve azért fel-felnézni a tanárra, bár nem sok sikerrel. Vártam, hogy beleköt abba, hogy nem magamtól mondtam, hanem olvastam, de nem tette. Nem emlékszem pontosan, a fülem zúgott, meg idővel egyre homályosabb minden, de halványan emlékszem, hogy jónak értékelte a feleletem és jelest adott.

De nem könnyebbültem meg és nem is örülök neki. Elegem van abból, hogyha nem teszek semmiféle erőfeszítést, akkor is jó jegyet kapok. Oké, puskázni is tudni kell, de csak a körülmények voltak kedvezőek. Az átkozott mázlim megint, semmi más. Mérges vagyok. Következő félévben szeretném jobban odatenni magam, megmutatni, hogy nem vagyok teljesen idióta, de felesleges fogadkoznom, úgysem tartom be. Alapból rühellem a tanulást, valahogy mindig átcsúszok a vizsgán, és kész. Mellette nem kell napokat magolva töltenem, lompecolok hónapról hónapra, évről évre. Na szép. Ilyen egy nagy író, bravó.

Ma nem akartam hazajönni, de maradni se lett volna értelme, mert Aladárt úgysem láttam volna, a tegnapi nap is a kész röhej meg a csoda egyfajta fura egyvelege volt, egy darabig most biztos nem látom. (De talán jobb is, mert előbb-utóbb így lecsendül ez a mániám is.) 
Kapkodtam, összepakoltam, felmostam, rohangáltam buszjegyért - elővételben olcsóbb! -, elértem a buszomat, most itthon vagyok, és úgy egy órája vettem észre, hogy az okostelefonom töltője körül valami hibádzik: usb kábel sehol, a konnektorhoz csatlakoztatható rész pedig megszokott helyén a laptoptáskámban. Vagyis tölteni nem tudok, a telefon merül. Vagy 180 km-re van az az átkozott zsinór, vagy isten tudja hol. Almyrt egy hétig nem tudom így megetetni - pénz hiányában nem tudok csak úgy visszaruccanni Pé Citybe, meg az se biztos, hogy ott van a szobámban, és terv szerint csak jövőhét hétfőn mennék a 24-ei pszichó zh-ra -, ami azt jelenti, hogy meg fog halni. Bár kikapcsoltam a telefont, és reménykedem, hogy így a játék is alszik, vagy hibernálva van, vagy valami.

Összességében? Szar, szar, szar, szar, szaros, szarszarszar. Elegem van abból, hogy belebetegszem egy olyan ember hiányába, akinek sem az arcát, sem a nevét nem tudom, csak a külseje alapján ismerem fel. Utálom, hogy minden kimondott és kimondatlan gondolatomban szerepel ez az ismeretlen alak. Utálom, hogy megint bele lovallom magam egy nem létező dologba. Most még hat napig itthon leszek, és megőrülök. Pihenni akartam, egy-két könyvet elolvasni, írni, olvasgatni a pszichó tételsort, de csak arra tudok gondolni, mekkora egy balfasz vagyok. És persze Aladár, Aladár, Aladár. Kikészít ez a pasi. Nagy gonoszul most azt kívánom, ha már én ilyen rosszul vagyok tőle/miatta, legalább ő is szenvedhet folytonos csuklás miatt.

*Nekem miért nem sikerül??? 

hétfő, január 16, 2012

Nem a megszokott Hétfő

Már kezd enyhülni a hatása, de most vagy egy fél órán keresztül olyan jó kedvem volt, amit ha őszinte akarok lenni magamhoz, meg sem érdemelnék. Kiállhatatlan vagyok, hisztis és irigy. Na meg a többi. És ma elgondolkodtam, hogy jobban kontrollálni kéne magam, mert igazán nem kéne másokat félrevezetnem a műmosolyommal.
Az az igazság, hogy bármennyire is szeretném azt gondolni magamról, hogy jó vagyok, érek valamit, hogy egy szuperfontos szuperhős vagyok, a valóság az, hogy sosem leszek ilyen, talán csak a karaktereim. Őket gyakran magamról mintázom - illetve olyannak, amilyen lenni szeretnék -, magukat erősnek mutató nők, akik a leplezett könyörtelenségük és hidegségük mögé rejtik, hogy végtelenül törékenyek és sebezhetőek. Ellenségesek, mogorvák, de csupán azért, hogy ne omoljanak össze mindenki szeme láttára. És bármennyire is szeretnék, ha tudnák mások ezt róluk, ha tudnák, hogyan is működnek valójában, a környezetük csak azt látja, amit a maszk, az álca láttatni enged - hogy kibírhatatlan, elviselhetetlen perszónák egytől egyig. Olyanok, akik számára nem létezik happy end.


Úgy gondolom, magam is ilyen vagyok, bár az álcám korántsem tökéletes, és lenne még mit tanulnom, hogyan kezeljem az érzéseimet, hogyan alkalmazzak pókerarcot. Pl. ha  meglátom Aladárt felszállni Aladárfalva I.-en a buszra, onnantól kezdve kész, végem van, az arcomra fagyott az az idióta vigyor. És mégsem lehet becserkészni valakit egy rémisztő vihogással... 

Persze maga a becserkészés sem valósulhat meg, soha. Hiszen nem is tudom, mit gondoltam, hogy belép valaki az életembe, aki elfogad, szeret engem, és boldog leszek? Nem, nekem ez nem megy. Már elkezdeni sem tudom, nemhogy nem megbántani valakit. És tuti megbántanám, mindenkit megbántok, ehhez nagyon értek.


És a minap olvastam is egy idevágó idézetet, amit mindjárt elő is keresek, mert fejből nem tudom olyan jól.


˝A szerelemre vágyás még nem szerelem. De a szerelemtől való félelem már az.˝

(Étienne Rey)

Én szerelemre vágyok, azt hiszem. Egyszerűen csak némán üvöltözik a lelkem, ki vagyok éhezve arra, amit mások szerelemnek hívnak. Érezni akarom, megismerni, hogy milyen. Az összes méz ízével, az összes fájdalmával együtt. És azt szeretném, ha más is ugyanúgy érezne irántam, mint én őiránta. Úgy gondolom, nem olyan bűnös dolog ez, hiszen minden ember vágyik erre a szerelemféle csodára. A baj akkor kezdődne, ha ezzel a kis játékommal megbántanék valakit, azt pedig nem akarom.
Ha a történelem nagyjai tudták volna a nagy hibákat, amiket majd elkövetnek, akkor elkerülték volna őket. Én biztosat nem tudok, a kis "radarom" viszont itt van, létezik, és működik. Óva int, figyelmeztetni próbál, megvéd. Amikor hallgatok rá, ámulhatok azon, hogy igaza volt, amikor eleresztem a hangját a fülem mellett, akkor foghatom a fejem, hogy miért nem hallgattam rá, s tettem, amit mond, mert utólag kiderül bizony, hogy jobb lett volna.

Nem vagyok látnok, sem jós, nem látom a lottószámokat, csupán megérzéseim vannak, amik gyakorta bejönnek. És ezen ismeretek tudatában nem engedhetem el magam, nem lehetek egy szertelen, szeszélyes kölyök, aki a hirtelen hozott rossz cselekedeteivel olyan következményeket ereszt szélnek, amik másokat is befolyásolnak, másokra is kihatnak. Bár nem vagyok egy angyal, de okosabbnak kell lennem valamilyen tekintetben. Még sokkal okosabbnak. És megfontoltabbnak. Felnőttnek, ahogy illik.


Tehát, köszönöm, drága Aladár, hogy felderítetted ma a napomat - nem tudom, mi ez, sors, vagy isten unalom elleni játéka, hogy ilyen cikis helyzetemben pottyantál elém, még szerencse, hogy katasztrófa nem történt -, de azt hiszem, ideje meghúzni azt a bizonyos határvonalat. Persze úgysem fogom tudni betartani, és valószínűleg nem nyugszom, míg ki nem derítem a kis infókat rólad, de igyekszem moderálni magam.
Azért vicces ez az egész szituáció: olyan érzéseket keltesz bennem, amikről nem is gondoltam, hogy valaha megtapasztalhatom őket. Ez bizonyítja azt, hogy én is egy egyszerű ember vagyok, ami az őszintét beismerve talán picit csalódást is okoz nekem. Ki ne szeretne különleges, igazán különleges lenni?

Ma különleges perceket okoztál nekem, egy fokot fejlődtem is, mert most kivételesen nem remegett mindenem, mikor a közelben voltál. Vagyis igaza volt nek, hogy idővel elmúlik a szabályos rosszullét, a fene gondolta volna... Már csak a bárgyú vigyorral kéne valamit kezdenem.

Francba, az egésznek Vénusz az oka! Meg ez a gyönyörűszép dal, ami megint bepasszolt ide. Mint a jó múltkor a Somewhere I Belong - keresem magam, keresem az utam, kereslek Téged is, erre felcsendül ez a dallam, és Te szembejössz velem. Érdekes véletlenek.


* * *


"Your Arms Feel Like Home"

I think i've walked too close to love
And now i'm falling in
Theres so many things this weary soul can't take
Maybe you just caught me by surprise
The first time that i looked into your eyes

There's a life inside of me
That i can feel again
It's the only thing that takes me
Where i've never been
I don't care if i lost everything that i have known
It don't matter where i lay my head tonight
Your arms feel like home
Feel like home

This life aint the fairy tale we both thought it would be
But i can see your smiling face as it's staring back at me
I know we both see these changes now
I know we both understand somehow

There's a life inside of me
That i can feel again
It's the only thing that takes me
Where i've never been
I don't care if i lost everything that i have known
It don't matter where i lay my head tonight
Your arms feel like home
They feel like home
(hold on, you're home to me)

There's a life inside of me
That i can feel again
It's the only thing that takes me
Where i've never been
I don't care if i lost everything that i have known
It don't matter where i lay my head tonight
Your arms feel like home
They feel like home

vasárnap, január 15, 2012

If I only could

 make a deal with God...

Elegem van abból, hogy másokkal kell osztozkodnom azon, ami szerepet játszik az életemben. Állandóan, folyton, mindig. Tulajdonképpen még a nevem sem az enyém, azt is viselik mások. Mindig csak egy kevés jut valamiből vagy semmi. Nemcsak tényleges szabadság, tényleges tulajdon sem létezik. Van valamid, aztán meglátod másnál, onnantól kezdve pedig megvan az a láthatatlan kötelék köztetek, van bennetek valami közös, amiért ugyanazt választottátok. Legyen az valamilyen tárgy vagy akár egy másik élőlény. Akarsz valamit: vagy részesülsz belőle, vagy nem. Vágyakozol valamire, nagyon, nem hagy nyugodni, de nem mersz lépni, s más, aki mer, aki azt hiszi, hogy ő megteheti, neki szabad, sőt, kötelessége, nos, ő elveszi, ami a tiéd is lehetett volna. És ez a csalódás, ez a fajta fura fájdalom mély nyomot hagy benned, letaglóz jobban, mint egy fogfájás, annyira, hogy még féltékenységet érezni sincs erőd. Csak azt a sötét, kegyetlen hideg valamit, ami megragad benned, mélává teszi a tekinteted, ami örökösen arra késztet, hogy tehetetlenül bámulj ki a fejedből, hátha meg tudod érteni tudat alatt, hogy miért. Miért?

 * * *

*Nehéz dolog önbíráskodni. De ha mások is rányomhatják a lelkedre csizmájuk sáros nyomát, te miért ne tehetnéd meg?

szombat, január 14, 2012

A bölcsesség fáj

Nő a bölcsességfogam - megint. Vagy inkább még mindig? Jelen pillanatban nem fáj, de úgy két órával ezelőtt igencsak megéreztem, hogy valami készülődik ott leghátul megszületni. Az a durva, hogy a jobb alsó jön most éppen, de tökre olyan, mintha a jobb felső fájna.
Mikor fogdokinál voltam még talán anno két éve, mondta nekem a nagy kezű bácsi, hogy ez milyen jelenség, és valami puccos szakszót is használt, de ott helyben nem értettem, nem hogy két évvel később. (Na meg a satnya memóriám, ugyebár...)

És ami lényeg, nőhet itt bölcsességfog akár több száz is, de akkor sem érzem magam bölcsebbnek. Még húsznak sem érzem magam, nemhogy megvilágosodottnak, és egyebek. Távol vagyok én még attól, sőt, az is lehet, hogy soha még csak a közelébe se fogok tudni érni.

Más

Ma volt - az egyik - Nagy Vizsga. Be voltam tojva rendesen, de végül sikerült egy jó kis közepest kimosolyognom. Lehetett volna jobb is, de ez számomra egy hatalmas nagy királysággal ér fel azok után, hogy össz-vissz három órán voltam bent, egyszer olvastam végig az egész anyagot, és nem írtam meg az alapkövetelmény zh-t a fogalmakból. De ami különösen megmelengette a szívem, hogy a tancinéni nemhogy belekötött volna a házi dolgozatomba, nem ám azt mondta, hogy rossz, hiányos, a hangvétele pedig támadó, fennhéjázó, és minden egyéb negatív, hanem azt mondta, hogy: "... szűkszavú,  de tetszett. Jól fogalmazol, jó stílusod van..."

Annyira megörültem ennek a régen hallott, de már jól ismert pár szónak, hogy megszegtem az önmagamnak tett ígéretemet, és elárultam, hogy egyik nagy vágyam, hogy író legyek. Ő pedig... az első tanár az életemben, aki nem röhögött a képembe, hogy abból csak akkor tud megélni az ember, ha J.K. Rawling... - vagy hogy kell írni a nevét. Többek között a gimis némettanárnőmnek ezen beszólása miatt sem tudtam jobban megszeretni azt a nőt - a némettanárnőmet se, meg Rawlingot se. A HP-t szeretem - mint márkát -, de a Harry Pottert nem. (Potternél csak a Gyűrűk Urát utálom jobban.)
Tehát ilyen emberrel is összehozott a sors, aki azt mondta, hogy mások is vannak, könyvtárosok, akik a munkájuk mellett alkotnak. Kicsit most jót tett ez nekem. Reménnyel töltött el, vagy valami olyasmi.


De mint a legtöbb pozitív dolog után, itt is jött egy fekete leves.


"Kíváncsi vagyok a szakdolgozatodra. Biztos jót fogsz írni..." - na ezek azok a következmények, amik miatt nem szeretek előhozakodni az írással. Elvárások, tévképzetek. Big big expectations. Én meg elkezdek berezelni, jön a pánik, hogy nekem ettől kezdve meg kell felelnem ezeknek az elvárásoknak, bizonyítanom kell ezek előtt az emberek előtt, és ezt utálom. Nem is szeretek olyan dolgokat csinálni, amik ezzel járnak. A gimiben szerettem esszéket írni, de az más volt. Akkor még csak azt tudtam magamról, hogy jól tudok fogalmazni, és kész. Az íróskodás gondolata még nagyon mélyen szunnyadt bennem. Rettegett volt ofőm - aki magyartanár is egyben - öt év alatt egyszer mondott olyasmit, azt is elsőben, egy Odüsszeuszról szóló fogalmazásom kapcsán -, hogy "vannak, akiknek kifejezetten kellemes volt olvasni a fogalmazását, pl. ... - és itt felsorolt engem is, ha nem tévedek. Bár öt éve volt, szóval bocs, ha tudtomon kívül hazudok.

Az a kifejezés, hogy jól fogalmazok, igencsak másként hatott rám akkor. Egyre többször hallottam magammal kapcsolatban, és kezdtem elkönyvelni magamnak, hogy ha ennyien mondják, biztos úgy is van. És beleestem az önimádat hatalmas nagy kelepcéjébe. Nem tagadom, szeretem visszaolvasni, amiket írok. Olyan fura, kicsit "elámulok", hogy jé, ezt tényleg én írtam - akkor is, ha jó, akkor is, ha kevésbé. Talán ez baj, de legalább már van egy rajongóm. xD

Visszatérve a megfelelési problémáimra, úgy gondolom, magamat ismerve picit tarthatok is ezektől a dolgoktól. Az író az én szememben egy teljesen más világ, egy nem hétköznapi ember. Választékosan beszél, a szavait is áthatja az intellektualítás, afféle titokzatosság. Hiszen oldalakat ír tele egy-egy mesével, amit senki más nem csinált azelőtt. Átfedések, azonos elemek lehetnek, és szerintem mindig is lesznek a történetek között, de senki nem tudja ugyanúgy megírni ugyanazt. És szerintem ez az, ami egyedivé teszi a történeteket, szóljanak bár azonos témáról.

De a baj itt nem azzal van, hogy ne lennének nekem is - igenis egyedi - történeteim, hanem azzal, hogy nem érzem magam elég okosnak egy íróhoz. Én egy interjúban nem tudnék olyan "írósan" megnyilvánulni, azért is, mert a beszéd nehezemre esik. Nem jutnak eszembe a szavak, a mondataim silányak, mert hiába tervezem meg előre a mondókámat, ha éles helyzetben nem jut eszembe semmi. És ez az a kevésbé erős tulajdonságom, ami miatt félek az "én" és az "író" szavakat egy mondatban használni, mert ők sem egy esetlen gyereket képzelnek el, amikor a bűvös szót meghallják.

péntek, január 13, 2012

Friday the 13th

Lehet, hogy egyszer majd megszívom ezzel a kijelentéssel, de nem félek se a tizenhármastól, sem attól, ha ez a szám a péntekkel párosul.

A volt osztálytársam emlékeztetett rá, hogy péntek 13-án felvételiztünk - ő ráadásul a 13-as teremben -, és nem jártunk olyan rosszul, mert felvettek bennünket. Hiányzik a 2010 nyarán tett olaszországi út, na meg a karácsonyi ruhapénz és könyvutalvány...  *sóhajt* Ez volt az első öt év óta, hogy nem kaptam, és kicsit nehezen viselem, lévén, hogy csóró vagyok. Vehettem volna egy csomó színes tornacipőt, csomó színes csőnacit, csomó színes sztreccs felsőt... Na meg 3-4 könyvet. De lépjünk tovább, végül is még spórolhatok annyit, hogy jövőre vagy valamikor csapjak magamnak egy ilyen estét, amikor ezeket mind megveszem. :P
És most jöjjön a legfontosabb és amit mindenhova mindenkor kiírok: 2010 augusztus 13-án, pénteken hozta meg a postás a Muse könyvemet. ^^ Igen, két nappal a Szigetes koncijuk előtt, amire nem tudtam elmenni. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy örüljek ezért. Mert ha ott tudtam volna lenni, biztos jó lett volna, de ugyanolyan csalódás meg fájdalom lett volna belőle, és azt hiszem, jobb, ha megmarad ez a dolog a maga plátói szépségében. 


Szóval ma nem történt velem semmi, az imént a zuhanyzóban sem talált meg a baltás gyilkos - pedig, ha úgy nézett volna ki, mint Colin Farrell, Jared Leto, Hugh Jackman vagy Matt LeBlanc, talán még engedtem is volna , hogy megmossa - megmossák xD - a hátam... 
Csapodár vagyok, tudom, de így belegondolva, annyi jó pasi van - akiknek persze nem ismerem a jellemét, de attól még Hűhá!-k -, hogy nem tudnék választani egyet. Oké, oké, ott van Aladár is - akit ha nem tévedek tegnaphoz egy hete láttam utoljára, és még mindig fogalmam sincs róla, hogy ki ő, mi ő, páros-e, páratlan, vagy éppen prím -, meg ott van Embé, Ell, és a többi. De egyetlen egy?
Sokszor gondolkodtam azon, hogyha lenne egy Egyetlen Egyem, szabad lenne-e tovább folytatnom azokat  az ábrándozásaimat, amikből végső soron a történeteim is születnek. Sokáig csak egy pasi ihletett meg, de ahogy tágul ki a világ előttem, ahogy kinyitom a szemem, észreveszem, hogy milliónyi kis ihletforrás bombáz szüntelenül, és nem győzök velük mit csinálni.
Ha leírom, egy idő után elakadok, és nem tudom folytatni - rekordom eddig: 30 wordos A4-es oldal egyazon történetből -, ha nem írom le, jön a jól ismert fejes-eset; magamban nézegetem, mint egy filmet, napról-napra átalakul, felejtődik belőle, van, ami kitisztul, hozzátevődik, de - ami az eddig tapasztalat, sajnos - soha a büdös életbe nem látom viszont betűk, szavak, mondatok, bekezdések, sok-sok oldal formájában.
És ez az ami fáj, nem a Péntek 13.

.*.*.*.

Nem engedi megosztani, de CLICK HERE! Én egy jót röhögtem rajta, és igencsak szuperül esett így a vizsgaidőszak sűrűjében.

csütörtök, január 12, 2012

Sometimes a believer, sometimes not

Amikor tegnap éjjel megtaláltam egy mappában elrejtve a tavalyi összes elveszettnek hitt képemet, már komolyan kezdtem hinni istenben vagy valami hozzá hasonló lényben, aki ügyel ránk. De aztán ma visszajött a szobatársam, végzett a rohadék az összes vizsgájával, erre nemhogy hazamenne, még egy hétig itt akar lenni, engem meg erőteljesen zavar a tanulásban. Szombaton és jövő hét kedden vizsgázok még, bocsika.
Ő persze meg nyugodtan sorozatot néz, vagy majd mindjárt idejön a barátja lefogadom, és nem tudok csinálni semmit. Tehetek én róla, hogy nehezen és lassan tanulok, negyvenöt perc alatt három mondatot, aztán egy perc alatt azokat is elfelejtem?
Az agyam egy lukacsos sajt - van, ami megmarad benne, a többi meg kifolyik a lyukak között. Pechemre a tananyag mindig kifolyva végzi...



szerda, január 11, 2012

A piece of freedom

I failed... Nem mentem be vizsgára. Tegnap, miután írtam egy mailt a tanárnak, hogy jövő héten mennék - bátorkodtam ezt megtenni, mert ő maga mondta, hogy rugalmas ebben a tekintetben -, egy kicsit megkönnyebbültem, bár a hétvége és a jövő hét sötét fellegei beárnyékolják a jókedvemet.
Hallgattam kicsit Zsére, kiengedtem a gőzt. Jóbarátokat néztem - nem is tudom, mikor nevettem ennyit, ilyen jót, és ilyen szívből -, napzárásnak pedig Vámpírnaplókat. Nem láttam minden részt, és mivel a harmadik évad új adagjait péntekenként lehet csak letölteni, legalább bepótolom a hiányosságaimat. Legfőbbképpen Katherine élete érdekel, mert az egyik karakteremre emlékeztet. Az én karakterem - milyen fura ezt kimondani! Ugyanis nem egyedül az enyém a történet, amihez a karakterem kapcsolódik, de megtiszteltek azzal, hogy bevettek egy ilyen szuper dologba. Szeretném befejezni, minél előbb megosztani a nagyérdeművel, hogy végre olvashassanak valami jót is, csak... hülye vizsgaidőszak, hülye válságom az írásban. A történeteim fejben élnek, néha már csodálkozom, hogy-hogy nem hibbanok meg, mikor ennyi kis világ él a kobakomban. Remélem, azért nem fuccsolt be az írókám, és egyszer majd a kezemben tarthatom az én drága történeteimet. ^^


Szóval ma egy kicsit időt pazaroltam, meg hát tegnap is, de kellett egy kicsit. Még csak két vizsgán vagyok túl, de olyan, mintha ezer éve csinálnám... Izgulás, éjjel nem alvás, egy frissítő zuhany után be a vizsgára, leblokkolni, elfelejteni mindent, aztán megkapni egy kettest. Nem tudok, és nem is szeretek tanulni. 

Második félévben jobban szeretném csinálni a dolgaimat, odafigyelni, elsimítani, elkerülni azokat a hibákat, amiket az elsőben elkövettem.


A világ és a rend is helyre állt - újra jó a telefonom, fészbúkozni is tudok. Egy teljes napig nem tudtam semmit csinálni a telefonról, amihez internet kell, se twitter, se fb, se email, és bár csak három hónapja, ha megvan a kis okostelefonom, de igencsak hiányzott az a fajta kényelem, amit ad, és amihez ugye könnyű hozzászokni. Online befizetni csekket viszont továbbra se tudok, mert nem az én nevemen van az előfizetés, és csak az adhatja meg azt a bűvös négy jelszót, akinek a nevén van. Fasza. Nem tudom, hogyha már engedték, hogy húszezer forintot befizessek, mikor nem az én nevemen van, de én használom, akkor azt a nyamvadt jelszót is megcsinálhatta volna az a fatökű alkalmazott. (Utálom a férfi ügyintézőket.) 

És ma kivételesen olyan jó volt kicsit elveszni a tömegben! Az üzletközpontban volt egy kis erkélyre nyíló rész, és álltak is ott kint, de az ajtó  a hideg miatt be volt csukva - szeretett Fehérváromhoz képest tök fura volt, hogy itt nem automata ajtók voltak, hanem neked kellett nyitogatni -, s mivel senki nem járkált arrafelé aktívan, nem mertem kimenni. Pedig biztos szép a kilátás onnan, talán fotózhattam is volna, bár tömeg előtt nem szeretek, mert csak kinéznek. Vagy azért, mert kakukktojás vagyok, vagy azért, mert nincs éppenséggel egy profi gépem, csak az 5 és 3 megapixeles telefonjaim. Viszont nem is tudom, ma megint beleszerettem egy digitális fényképezőgépbe, 28 000 ft volt, és lila meg piros színben is lehetett kapni, kétezer forintos színes tokkal. De nem is tudom, hogy kell-e nekem ilyen masina, mikor profi sajnos nem vagyok, csak hobbiból kattintgatok - illetve picit kedvemet szegte az, hogy a tavalyi összes fényképemet szerencsésen kitöröltem a gépről, mert azt azt hittem, hogy lementettem pendrájvra, de ott sincs sehol meg a gépen se maradt egy szál se. Pedig voltak jó képek. Főleg, amikor bicikliztünk nyáron, na meg a buborékos. Vagy negyed órán át fújattam anyámmal a szappanbuborékokat, mert le akartam fényképezni őket. Nem voltak profi fotók, de büszke voltam rájuk, a megfelelő pillanatra és bejegyzésre vártam, hogy posztolhassam itt őket, de már nincsenek sehol. Na majd nyáron, ha még élek, és remélhetőleg a családom is él, majd megismételem velük. :P
(És mostantól azt csinálom, hogy felmentek minden fontosat fészre, s beállítom, hogy csak én lássam. Milyen jó lenne, ha előbb csináltam volna egy mappát a fotóimnak, s most csak le kéne töltenem őket...)

Visszatérve a fényképezőgépekre: azért is macerás, mert eddig pirosat vagy bordót akartam, de most, hogy láttam lilát is, már el sem tudom dönteni, melyiket akarom. Hiszen ez egy komoly választás, és nem is olcsó! Ragaszkodom a cuccaimhoz, elnevezem őket, számomra ők nem csak használati eszközök, és úgy kell döntenem, hogy ne bánjam meg, ne vágyjak másra, máséra. Mondjuk az biztos, hogy nem a géppel azonos színű tokot fogok venni. Fekete tok, plusz vagy lila, vagy bordó, vagy piros masina. Bár a kék is jól nézett ki...
Egyszerűen ha csak egynél több lehetőség, dolog közül kell választanom, nem tudok. Az első gondolatot, benyomást is figyelembe szoktam venni, de van, hogy a szerelem első látásra is befuccsol, és akkor ennyi erővel nem is lehet olyan biztos az az első gondolat sem. Persze egyhamar nem fogok tudni gépet venni, úgyhogy amiatt még nem kell aggódnom, hogy rosszul döntök. Na meg ha meg is tudnám venni, az akadályoz, hogy ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy valóban szükségem van-e nekem az adott dologra? Mert a két telefonommal elvagyok azért. A 14 megapixel az hárommal-öttel több, mint ami nekem van, de gondolom a Holdat azzal se lehet olyan szépen lefényképezni, meg ha azt vesszük, az asztrofotózás is érdekel. Azt hiszem, tartogatom a pénzem egy jobb teleszkópra meg egy ilyen asztrofotós készülékre. 

De előtte még vizsga, miegymás. Számlák. Ki kell találnom, mi lesz velem, mert ha egy könyvtárban kell töltenem az egész életemet, nemcsak az olvasást, hanem az írást is meg fogom szerintem utálni. Nem tudom, más hogy van vele, de nem jó ez a szak. Sokkal több mindenből áll, sokkal unalmasabb, minthogy visszaveszed meg kiadod a könyveket. (Ott van az ETO. Igaz, hogy mióta a Letóra asszociálok, sokkal jobban tetszik, de akkor is egy undormányos feladat, nem is értem, nem is tudom. Csoda, hogy a kettesem meglett belőle...)
Igazság szerint nem is akarok én dolgozni. Fúj! Pazaroljam el az életem, meg az APEH meg még milyen adókat ki nem találnak. Nem akarok csinálni semmit, csak nyugodtan éldegélni és írni. De nem is tudom, minek kéne lennem, hogy ezt tudjam csinálni... Bankrablónak? Lottónyertesnek? Gazdag férfiakat kifosztó nőnek? Paris Hiltonnak? (Habár utóbbi nem lennék, mert belőle aztán nem nézem ki, hogy tudna akárcsak egy jó sort is csinálni... :P)
Azért kíváncsi vagyok, milyen egy író élete, ha már befutott. Olyan lehet, mint amiről én gondolom, hogy csinálni szeretném? És ha elérem ezt, és megunom? Hiszen mindent megunok egyszer. Van, hogy időnként előveszem a kis zsebből, aztán oké, de egyébként már le van ejtve. Attól félek, azért nem írok már hetek, hónapok óta egy rendes sort sem, mert az írás is kiment nálam a divatból, vagy nem tudom. Nem akarom, hogy ez legyen!

Majd csak lesz valami... Egy szép napon biztos okosabb leszek, megtalálom magam, a helyem, meg talán engem is megtalál valaki, aki meg lesz róla győződve, hogy az ő helye énmellettem van. Milyen szép is lenne! ... vagy nem?

* * *



*Egyszer azt mondta nekem, hogy Placebót kéne hallgatnom, biztos tetszene. Akkor nem mondtam neki, hogy hallani sem akarok róla, és azt gondoltam, nekem nem jön be, erre egy évvel később mit ad isten, nem azt hallgatok? Végül is tegnap kezdődött; a Vámpírnaplókban hallottam egy számot, tetszett, beírtam egy sorát a gugliba, és kiderült, hogy Placebo. (Vagyis az énekes hangja miatt sejtettem, hogy az, csak a szám címére voltam kíváncsi. És tegnap nagy voltam, mert első hallásra megértettem a szöveg egy részletét. Régen foglalkoztam az angollal, kezdek felejteni, és ez nem jó...) Eddig két számot ismerek csupán, plusz egyet, amit eddig nem szerettem, de most teszek vele egy próbát. Bár a fickó - az énekes, asszem Brian Molko vagy az máshol van? - hangja nekem kicsit elüt a zenétől, de meg lehet szokni, pár akkord után meg eléggé fülbemászó. Elhallgatom, ahogy a Linkint, a Marsot, Paramore-t, Green Dayt, a Three Days Grace-t, a 3 Doors Downt is, meg amire még alkalmanként kedvem támad - hétfőn pl Nicki Minajt hallgattam xD -, de hát egyik sem Muse. Nincs más olyan zenekar, mint a jó öreg Muse. :)

kedd, január 10, 2012

This week ...

Még csak kedd van, de ebből a hétből már gyökeresen elegem van. Ki kellene törölni a naptárból is ezt a hét napot, mert valami elképesztő, mennyi szar össze nem tud jönni egyszerre.
Számlatartozás miatt nem tudok telefonálni. Oké, amúgy se szoktam. De az már azért teljesen szemétség, hogy az ingyen facebookot se engedi! A csekk 180 km-re van, online befizetni nem lehet a drága T-mobile-nál, csak ha bemegyek személyesen egy nagy irodába - nem is jó akármilyen! -, és megadok egy hat számjegyű számlaszintű jelszót. Fasza.
Nem elég, hogy holnap vizsga, s bár csupán 7 tétel van, nem nagyon érzem elegendőnek ezt a hátralévő 22 órát, hogy elég legyen mindenre, ráadásul bérletem sincs, szóval megint költsek el egy 1120 forintot 560 helyett, hogy menjek be a város széléről benyögni egy rohadt jelszót. T-mobile párti voltam eddig, de a Telenornál legalább simán be tudsz fizetni egy csekket online, mindenféle szar számlaszintű jelszó nélkül.

hétfő, január 09, 2012

Nem mind arany, ami fénylik

Az ember csak túlesik a filó vizsgán, a következő kommunikáció vizsga pedig csak szerdán lesz - hál istennek csupán 7 tétellel -, és már egyből úgy érzem magam, mint aki előtt ezernyi ajtó nyílt meg. Most éppen filmeket töltök, vagy hármat egyszerre. Nem is tudom, minek, hiszen úgysem fogom megnézni őket, csak vannak a gépen. De majd egyszer jól jönnek valamikor.
(Közben végleg nem hiszek istenben, amiért vissza kellett jönnie a szobatársamnak. Pár másodpercet volt a szobában, de máris elzavarta az írókámat... Egyszerűen csak utálom őt.)
Ma meg fogom írni azt a nyamvadt házi dolgozatot, megtanulok a hét tételből igenis hármat-négyet, és holnapra nem marad sok. Aztán ha túlesek a kommunikáción is, jöhet a nagy készülődés szombatra. Attól a tárgytól nagyon félek, mert nem írtam meg a zh-t, és majd lehet szóban kérdezi ki tőlem az összes fogalmat, amit csak tud. Ennek a tárgynak még a nevét se tudom megjegyezni, csak úgy hívom, hogy "pénteki óra", mert kéthetente péntekenként volt. Dupla. Reggel 8-tól du. 3-ig, egyórás ebédszünettel. Vagy Háromszor voltam bent rajt: az első órán, még egyen, na meg egy zh-n. (Két tantárgy egymás után, de ua. a nőci tanítja.)
Szóval, ha vége lesz ennek a förtelmes hétnek, vasárnap szépen hazamegyek, és voilá, majd csak jan. 24-ére jövök vissza legközelebb. ^^
Addig pedig olvasni fogok meg írni. Nem tudom mit, hogy folytatom-e egy megkezdett sztorimat, elkezdek leírni egy eddig csak fejben létezőt, vagy kitalálok valami teljesen újat, és azt. Tök minden mit, de akkor is írni fogok. Meg rá akarom magam szoktatni a kevés alvásra. Rájöttem, hogy nekem az a lényeg, hogy sötétben tudjak aludni pár órát, és akkor már jól vagyok. Mikor éjjelente írtam, és reggel 6-kor feküdtem le, akkor is az volt a legrosszabb, hogy világos volt már, mire ágyba kerültem. Szóval éjjel alvás, nappal meg egyéb dolgok. Jó lenne mondjuk minden nap reggel 8-kor felébredni, mert ha korábban kelsz fel, akkor hosszabbnak tűnik a nap, mintha lassabban menne az idő, és látszólag több időd van.

És a legfontosabb: lassan, de biztosan növekednek a nappalok.^^ Jön a tavasz, jajj, de várom már. Az a sok szép zöldellő fa, madárcsicsergés, NAPSÜTÉS. MELEG. Végre nem kell hülye pulcsikban meg csizmákban mászkálni, jöhet a tornacsuka - igaz, amíg szerencsére nincs hó a környezetemben, még mindig abban járok :P A lelkem egy része 2010 tavaszán maradt, és bár hiába tudom, hogy még egyszer nem fog megismétlődni az a csodálatos három hónap, de akkor is a szívemhez nőtt. Meg szép is. Orgona, lehetőleg lila. Zöld fű, friss, sarjadó hajtások. Nem olyan, mint most. Ha szétnézek, mindenhol kopár fákat látni, a Napot felhők takarják el többnyire, minden olyan depis. Csak a fagyos levegőt szeretem ilyenkor, meg a téli csillagképeket. Hiányzik már egy kiadós meleg nyári zápor villámlással és mennydörgéssel. Sétálni mezítláb a pocsolyákban, elázni az esőn... Ha összeszedem magam, és hízok pár kilót, talán a szoknyámat is fel tudom majd venni, és nem fog úgy állni rajtam, mint fogpiszkálón a kukás zacskó.


vasárnap, január 08, 2012

Vágyálmok

Nem szeretek felébredni. Főleg nem egy olyan tökéletes világból, amilyeneket gyakran látogatok meg álmaimban. Mikor nagyon foglalkoztat egy dolog vagy nagyon szeretnék valamit, többnyire álmodom róla, és ott mindig minden olyan jó és mesés.
És tudjátok milyen kellemetlen felébredni? Hiába akarok még egy kicsit fürödni az illúzióban, hiába szorítom össze a szemhéjamat, hogy nem, én még nem vagyok ébren, és akarom tovább álmodni a dolgot, sosem sikerül, és marad az a keserű csalódottság, hogy igen, ez sajnos megint csak egy álom volt.
Azt mondják, fura álmaim vannak, anyám egyenesen el sem hiszi, hogy én azokat az elmesélt képsorokat valóban álmodtam, nem pedig kitaláltam. Nem győzök magyarázkodni, és néha már nem is akarok, de tudom, mikor képzelgek, és mikor nem én irányítom az eseményeket. Elmondom, hogyan is van ez:

Mikor ábrándozom, legyen az akár egy történet fejbeni kidolgozása vagy sima daydreaming, akkor mindig kívülről látom az eseményeket. Mint amikor filmet néz az ember, én meg valami rendező-féle vagyok, aki egyben forgatókönyv író is. Csak egy gond van ezzel - a fejben kidolgozott sztorijaimat, ha nem írom le azonnal, később már elég nehézkesen megy a dolog.

Álmaimban azonban egészen más minden - ott az én szemszögemből, az én szememen át, az én testemben élem át a dolgokat, és nem tudok irányítani. A legjellemzőbb az, hogy nem tudom kinyitni a szemem, illetve nem tudok mozogni, amikor kell.

Olvastam álomírányításról, vagy mi is annak a neve, hogy ezt lehet gyakorolni, és akkor uralod az álmaidat. Ha például egy rémálmot látsz éppen, azon is felül tudsz kerekedni. Bevallom, ez nekem eddig nem igazán ment.

Néha már nem tudok mit csinálni magammal, ha jön az éjszaka, mert elaludni - még mindig - nehezemre esik, és ezután meg az jön, hogy nem tudok korán felkelni, sőt ha késő délután ébredek fel, akkor is fáj mindenem meg tök gyenge vagyok. Olykor már egy kicsit utálom, ha este van, meg alvásidő.

* * *


*Egyéb: már megint - vagyis még mindig - utolsó pillanatra hagyom a sulis dolgokat. Ez a hetem egy undormány lesz; hétfőn, szerdán, pénteken, SZOMBATON! vizsga, aztán a rá következő hét szerencsére üres, és majd csak 24-én lesz az én drága pszichológia zh-m. Ja, meg a házi dogát még mindig nem fejeztem be, pedig elvileg dec. 31. volt a határidő... És nem elég, hogy hülye témáról kell rizsázni, meg először is elolvasni azokat a gyökérhosszú, gyökérszar cikkeket, hanem még borítót meg cuki kis formázást is csináljak. Na persze. Megírom, elküldöm, oszt jóvan! Már annyira tojok az egész könyvtárosságra, hogy azt se bánom, ha meghúznak valamiből, legalább eléggé felhúzom magam ahhoz, hogy itt hagyjam az egészet.
Legalább nem lesz gyomoridegem Aladár miatt sem. Olyan szar ez az egész! Magányos vagy, azt akarod, hogy szeressen valaki, és az a valaki akarjon is veled lenni-maradni, érdekeljed, de közeledni sem mersz, mert egyrészt "úgyis van barátnője", másrészt egy pancser vagy párkapcsolat témában. De úgy utálok már átmenni Aladárfalva I. és Aladárfalva II.-n! Mindig azt lesem, mikor, hol, kivel bukkan fel, erre ha ott van, akkor szabályosan összefosom magam, ha meg nincs sehol, rohadtul hiányzik. Elegem van. 
És megint eljutottam oda, hogy annyi, de annyi mindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném vagy visszamehetnék az időben.
Na meg a horoszkóp is. Pedig nem nagyon adok rá, de érdekel az ezotéria, és azért olyan hátha bejön-alapon észben tartom, mikor mit ír. Szóval az a hülye horoszkóp is azzal jön, hogy többet kéne foglalkoznom azzal a bolygóval, ami hetek óta rám veti a fényét, és az meg ráadásul az a hülye Vénusz is, a szerelem bolygója.
Na még mielőtt halálra kínzom magam egy hajnalig tartó filó tanulás-próbálkozással, üzenem Vénusznak, hogy vagy sugározza felém a Nagy Lávot - és lehetőleg Aladárt -, vagy hagyjon lógva. Piper voltam, köszönöm.




Loneliness be over
When will this loneliness be over?

szombat, január 07, 2012

Az élő bolygó

A mai napom nagy részét ágyban fekve töltöttem, és olvastam egy új kedvenc blogomat. Mikor már eljutottam oda, hogy nincs több olvasatlan fejezet, nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, hogy a filozófia fogalmak, kifejezések és tételek felmérése után morogjak egy sort, és a hosszú meg végtelenül unalmas anyag nyálazgatása helyett inkább nekiálltam albumképet rendelni a zenéimhez. Vagyis nem mindhez, mert most nincs kedvem mind a hétszázat megcsinálni szépen - illetve kedvem lenne, de azért tanulni is kéne hétfőre ...

Közben persze arra is gondoltam, mit írjak mára. A bejegyzés címe megvolt, a videó is, és már csak azon járt az agyam, milyen szívet tépő szöveget gyártsak le. És a fenébe is, most nem fogok hatásvadászkodni meg erőlködni egy fenomenális szerzeményen, mert a dalszöveg és a videó nagyjából elmondja az érzéseimet, és vizuálisan azt hiszem, sokkal kifejezőbb, figyelem felkeltőbb és megragadóbb lehet, mint én valaha.

Nem vagyok Green Peace aktivista, mert nem igazán szeretek aktívkodni, amit teszek olykor az az, hogy ha gondolok egyet, és rám jön a harci ideg, nem számít, hol vagyok, vannak-e körülöttem vagy nem, odamegyek és pár szemet szúró szemetet elteszek a kukába. Apró tett, de a lelkiismeretemnek is jobb, meg azért kevesebb szenny van ott, ahol nem kéne lennie.
Néha legszívesebben valami földistennő-féleség lennék, aki szétrúgja a hülye emberek seggét, sőt úgy beszaratja őket, hogy soha többet ne merjék pusztítani a bolygót. De sajnos csak egy apró porszem vagyok az univerzumban, hatalmas álmokkal, továbbra is tehetetlenül. És valószínűleg soha, egyikünk sem lesz több. Csak áltatjuk magunkat.
Igaz, jobb is, hogy nem rendelkezem szuperhatalommal, mert előjönnének még véletlenül a gonosz diktátori hajlamaim...

*Még régebben olvastam, hogy találtak egy Földhöz hasonló bolygót, ami lakható lehet. Ez az egész űrkutatás egy nagy kalap szar. Mert nem az a fontos, hogy értelmes lényeket, társakat, barátokat, ellenséget találjanak odakint, hanem egy megfelelő paradicsomot, amit ismét elrohaszthatnak. Szánalmas, hogy ez a helyzet.
Hiszem, hogy mindennek lelke van - ha buta dolog, ha kinevetsz, akkor is hiszem. De nem tudom megérteni, a Föld miért nem söpri el ezt a kártékony emberiséget a színéről, miért hagyja, hogy ezt tegyék vele. Vagy egy nagyobb hatalom, egy okosabb egyed, akárki. De a legfogósabb kérdés az, hogy miért vagyunk mi  ilyen mérhetetlenül nagy seggfejek?

* * *





What about sunrise 
What about rain 
What about all the things 
That you said we were to gain.. . 
What about killing fields 
Is there a time 
What about all the things 
That you said was yours and mine... 
Did you ever stop to notice 
All the blood we've shed before 
Did you ever stop to notice 
The crying Earth the weeping shores? 


Aaaaaaaaaah Aaaaaaaaaah 


What have we done to the world 
Look what we've done 
What about all the peace 
That you pledge your only son... 
What about flowering fields 
Is there a time 
What about all the dreams 
That you said was yours and mine... 
Did you ever stop to notice 
All the children dead from war 
Did you ever stop to notice 
The crying Earth the weeping shores 


Aaaaaaaaaaah Aaaaaaaaaaah 


I used to dream 
I used to glance beyond the stars 
Now I don't know where we are 
Although I know we've drifted far 


Aaaaaaaaaaah Aaaaaaaaaaaah 
Aaaaaaaaaaah Aaaaaaaaaaaah 


Hey, what about yesterday 
(What about us) 
What about the seas 
(What about us) 
The heavens are falling down 
(What about us) 
I can't even breathe 
(What about us) 
What about the bleeding Earth 
(What about us) 
Can't we feel its wounds 
(What about us) 
What about nature's worth 
(ooo,ooo) 
It's our planet's womb 
(What about us) 
What about animals 
(What about it) 
We've turned kingdoms to dust 
(What about us) 
What about elephants 
(What about us) 
Have we lost their trust 
(What about us) 
What about crying whales 
(What about us) 
We're ravaging the seas 
(What about us) 
What about forest trails 
(ooo, ooo) 
Burnt despite our pleas 
(What about us) 
What about the holy land 
(What about it) 
Torn apart by creed 
(What about us) 
What about the common man 
(What about us) 
Can't we set him free 
(What about us) 
What about children dying 
(What about us) 
Can't you hear them cry 
(What about us) 
Where did we go wrong 
(ooo, ooo) 
Someone tell me why 
(What about us) 
What about babies 
(What about it) 
What about the days 
(What about us) 
What about all their joy 
(What about us) 
What about the man 
(What about us) 
What about the crying man 
(What about us) 
What about Abraham 
(What was us) 
What about death again 
(ooo, ooo) 
Do we give a damn 

péntek, január 06, 2012

Fullnulla

"Best, you've got to be best
 You've got to change the world
 And use this chance to be heard
 Your time is now"
 Röviden és tömören:

  1. vizsgateljesítés *nem hozza lázba*
  2. még több vizsga, amire tanulni kell mint állat *frusztrált, amiért nincs ideje a hobbijaira*
  3. nem találom sehol a régi fotóimat *mérges*
  4. éjjeli rossz álom után sikítva ébredés *pirul*
  5. hetek óta tartó magány- és hiányérzet *kötelet keres*
  6. egyszer fent, sokszor lent *agyrázkódása van már tőle*
Ezen kívül abszolúte üresnek érzem magam belülről, mintha a fejemben még káposztalé sem lenne.


A mai nap leginkább viccesnek mondható eseménye:

  • amikor anyu azt mondja nekem, ne legyek sose olyan elkényeztetett picsa leány, amilyenek rendszerint fel szoktak bukkanni amcsi, gimis élet-középpontú filmekben. Az a mindenáron népszerű akarok lenni/maradni típus, tudjátok, a pompomlány, a szépség - aki belül egy szörny -, a hisztérika. Az a fajta lány, akitől érgörcsöt kapok, és akit legszívesebben pofán verne a legtöbb ember egy hatalmas nagy szívlapáttal.
    Azért volt ez egy igencsak szívmelengetően vicces megnyilvánulása drága ősömnek, mert még csak a közelében sem voltam soha, hogy ilyen legyek. *proud herself*


A mai nap legcsodálatosabb eseménye:

  • (buszon hazafelé, ablak mellett ülve) Napnyugta, a fülemben a Muse egyik csodálatos szerzeménye, a Blackout szól élő verzióban. (HAARP-ot néztem ^^) Tökéletes időzítés, tökéletes pillanat. A Nap nyugodni készül, felhők takarják el, aranyló sugaraival próbálja megérinteni a földet. Leírhatatlan érzelmek. Azon ritka pillanatok egyike, amiket időnként átél az ember. A pillanat, amikor minden tökéletes, a szememet simogatja a természet szépsége. Az érzés, amire emlékezni szeretnél, a kép, amit legszívesebben egy fotóalbumban tárolnál, hogy a különleges varázs elmúltával is fel tudd idézni később az édes emléket. De a pillanat, a tökély, a mágia elszáll - próbálod örökre megőrizni az emlékeid között, de elhalványul, elmosódik, felhígul. Átadja a helyét sok más ilyen pillanatnak. Remélem, azokban a hírhedt utolsó percekben a halálom előtt ezeket a képeket elő tudom hívni az agyredőm egyik rejtett zugából, és elégedetten, elbűvölten ér majd a halál. 
    Igen, ez egy igen szép vég lenne...


A mai nap legboldogabb eseménye:
  • cirka 18 percet beszélni telefonon Zsével. Bár marjuk egymást olykor, mint ahogy a víz mossa a partot, de a szeretet megmarad, talán örökre most már. Vagyis részemről igen. :)


On the way to go to home

csütörtök, január 05, 2012

Requiem for a Dream

A mai napom tegnap éjjeltől olyan semmilyen. Nem érzek semmit. Átmentem a vizsgán, de nem érdekel. Jövő héten lesz még három másik, amin át kell menni. Újra és újra, míg végül meg nem áll a hinta. 
Az egész élet egy nagy körhinta - elkövetsz hibákat, azt mondod, tanulsz belőlük, erre sorra követed el később ugyanazokat a jól ismert baklövéseket. Szerelembe esel, madarat lehet veled fogatni, a legsötétebb órákban élsz át szívet tépő fájdalmakat. Először megfogadod, hogy soha senkit nem fogsz szeretni, soha senki más nem kell, csak ő, aztán csalódsz, megsebződsz, és az a fogadalom jön, hogy soha senkibe nem leszel szerelmes. 
De a hinta nem áll meg, szerelembe esel még sokszor, sok személybe, gyakran naponta másba - ahogy a hibákból sem tanulsz soha.
Vagy csak én vagyok ilyen? Ilyen torz, ilyen szívtelen, hogy mikor valakiről megemlékezést tartanak éppen, én meg csak arra tudok gondolni, hogy Ő itt van? 
Halál, kín, fájdalom, szenvedés. Halál - vajon milyen az? Fáj, annyira, hogy abba halsz bele, hogy egy erős rántással kiszakítódik a lelked belülről vagy kellemes, megnyugtató? Félni fogok vagy ellenkezőleg, a teljes nyugalom fog átjárni? A csontomig hatol majd a fájdalom, belülről tép ketté, vagy könnyed lesz az egész, akár a lágy őszi szélben szállingózó tollpihe?
Ha én meghalok, megérzik-e mások? Azok, akiknek fontos voltam, azok, akik nekem voltak fontosak. Vagy élik tovább az életüket, zavartalanul, mígnem rájuk nem ront a gyászhír? Mit fognak akkor tenni? Ugyanúgy eljönnek fapofával a temetésemre, közben pedig olyan dolgok járnak az eszükben, amiket ők még meg tudnak tenni az unalmas ceremónia után, én meg már talán soha? Ejtenek-e könnycseppeket, s ha igen, miért? Azért, mert többet nem leszek jelen, vagy azért, mert örülnek, hogy nem ők, nem mások haltak meg, akik közelebb állnak a szívükhöz?

Látni fogom-e az itt maradottakat, egyáltalán lesz-e még valami, amivel érzékelni tudok, miután megszűnik a szív dobogni? Vagy csak vége, kész, ennyi volt? Leáll a testem működése, mint egy elromlott gépé, annyi különbséggel, hogy engem egy díszes koporsóba tesznek, nem a szemétdombra?

“Life is suffering. Accept it, know it, and get over it. There’s always something to rage against, but there’s always positives too.” 

* * *

*Belegondolva, 366 bejegyzést összehozni azért nem kis munka. Félre ne értessék, ötleteim, megosztandó gondolataim vannak, mindig is lesznek, de egyrészt van, amikor a gondolatokat nem tudom leírni, mert megakadályoz benne egy külső tényező - pl. egy vizsga -, másrészt mire eljutok odáig, hogy leírjam, tízezer különféle más hatás ér, a sorok összekeverednek, s már fogalmam sincs, mit írjak le.

Ma a vizsgáról akartam írni, aztán arról, hogy Aladár feltűnt a színen - vagy csak mindenkiben őt látom, ez kezd beteges lenni... -, de semmiképp sem arról, ami tegnap éjjel történt. Nem azért, mert nem érdemli meg az illető, hanem mert nem akartam más ... eseményeit highlightolni. Tulajdonképpen az volt bennem, hogy pont azon aggódtam, mit írok ki, erre történik valami, ami megráz mindenkit, a gondolataimat is teljesen melankolikussá, apatikussá tesz. Ó végre eszembe jutott: rezignálttá. És akkor van is miről írni... De én nem akartam ezt a fájó dolgot felhasználni ebben a kihívás-szerűségben, amit alkottam magamnak.
Nem állítottam fel szabályokat, hogy milyen jellegű bejegyzés az, ami elfogadható, de mégsem átallkodtam posztolni egy videót. Csak úgy egy videót. Nem, ide valami tökös pár sor kell, ami megfog mindenkit, azokat is, akik szeretik az egymás mellé rakott betűimet, na meg azokat is, akik csak ugatni tudnak mindenbe.
De sosem akarok olyan lenni, hogy másoknak feleljek meg. Egyetlen személynek akarok megfelelni, és az én vagyok, senki más. Szeretném megtalálni önmagamat, kinyitni a zárt ajtókat, és kiaknázni a rejtett tartalékaimat. Nem másért, magamért. 
Nem akarom, hogy ennek az újabb hóbortomnak kényszer, kihívás, megfelelni akarás-szaga legyen idővel. Bár az is igaz, hogy lassan mintha átalakulna egyfajta becsületbeli üggyé. És megint ott a megfelelni akarás, a "majd én megmutatom" - szindróma. A körhinta itt sem áll meg.

Nagy gondolatokat akarok napról napra megszülni, lehet közben ide-oda csapongok, és értelmetlen... Na és? Az élet maga is igazságtalan és értelmetlen, akkor tök mindegy, hogy egyeseknek ez a dolog is értelmetlen, vagy egy nagy kalap szarral ér fel.

Szeretném megtalálni önmagamat, de még olyan sok minden van, amiben nem tudok dönteni, aminél nem tudok egy nézőpont mellett leragadni. Minden nap más minden.

Kicsit most össze vagyok zavarodva, olyan hihetetlen még az egész... Láttátok a mai TV2 Tényekben a hírt az elhunyt elsőéves, föci szakos hallgatóról? Az én kollégiumomban történt. Itt, egy köpésre tőlem. Egy évvel volt idősebb nálam. Neki is voltak tervei, ő is szeretett volna hozzábújni valakihez. De már soha nem álmodhat vagy valósíthatja meg a céljait, már sohasem érezheti azt a kellemes,  megnyugtató érzést, mikor valaki átölel. Nem fog aggódni az emelkedő árakon, az elcseszett alkotmányon... És ez olyan... rossz. Hogy ez megtörténik velünk. Arra is késztet, hogy addig űzzem Aladárt, amíg meg nem lelem, ne halogassam többet, mert akármi megeshet, és ha el is küldd a fenébe, vége, lenyugszom. De azt sem hagyja elfelejteni, hogy felesleges minden. Mert minden tettünk végterméke a semmi, minden a semmihez vezet.

Nem is tudom, mi a fura, hogy az az illető megszűnt létezni, csak a teste maradt hátra meg a fájdalom a szerettei szívében, vagy az, hogy másokat ez rohadtul nem hat meg. Az élet megy tovább.

Azt hiszem, ha meghalnék, kopogó szellem lennék, amiért az élet ugyanúgy mer folyni azután is, hogy én már nem vehetek részt benne.

De hogy ennek az egésznek mi a nagy büdös értelme van, hogy vagyunk, aztán tartunk a semmibe, mindegy, mit csinálunk, ugyanúgy a semmi a jutalom, azt én sosem fogom tudni megérteni.

szerda, január 04, 2012

Breaking Dawn - part 1


Ha erről a filmről van szó, nehéz meghatározni az érzéseimet iránta. Egyszer nagyon szeretem a Sagát, másszor nagyon utálom. Most éppen az előbbi felé hajlok, bár fanatikus rajongónak nem mondanám magam. 
Amikor az első részt láttam, nekem nagyon tetszett, furcsa módon még a sokak által förtelmesnek ítélt Kristen Stewartot is nagyon megszerettem, de nem kevésbé Robert Pattinsont. (Ma már ég a fejem végette, de én is átestem az Edward-imádat nevezetű nyavalyán, bizony.) Akit sosem bírtam, az Taylor Lautner, bár most, hogy végre a mozi vásznon is bevésődni látszik, egyre jobban megbarátkozom vele. Nem zavar több vizet, és túljutottunk végre az „Edward vs. Jacob” -mizérián.

A történet

Sokan mondják, hogy az Alkonyat lealacsonyítja a vámpírokat, ártalmatlan nyuszivá teszi őket, és egyenesen röhejesnek tartják a napon való csillogást, na meg a vega-létet. Én azt mondom, kit érdekel? Tucatnyi vámpíros sztori kering a mozifilmek, a könyvek, sorozatok világában, és talán az egyetlen, ami közös ezen vámpírokban, az a vérivás, -szívás, -szopás, -nyalás, kinek hogy. Van, ahol nyugodtan sétálnak a napon, van, ahol elégnek. A Salvatore fivérek – és a Vampire Diaries-beli társaik – vidáman táncolgatnak a bájos Elenával a napfényben, ha van egy kis csecse-becséjük, amit egy boszi megbűvölt. (Személyes észrevétel: ez a motívum már a Buffy/Angel univerzumban is megjelent egyszer, igaz, itt a sorozatban csak egy napgyűrűnek nevezett ékszer volt, amiért aztán harcolt jó-rossz. míg végül összezúzásra nem került a szenvedésben talán még Edwardot is leköröző Angel által.)

És még sorolhatnám… Szó mi szó, kisebb-nagyobb különbségek, hasonlóságok akadnak az idők folyamán keletkezett sokrétű vérszívó történetekben, és ha Steph Meyer éppenséggel azt álmodta, hogy a vámpírjai ragyognak a napfényben, felőlem aztán miért ne ragyoghatnának? Nem tagadom, először olvasva nem igazán sikerült elképzelnem, a filmekben pedig olybá tűnik, mintha valahogy csak megoldották volna a dolgot, mert meg kellett oldaniuk. A vega létbe sem tudok belekötni, lépten-nyomon találkozni lehet vele. Míg egyik kedvenc szerzőm, Nora Roberts Kör-trilógiájában a jó vámpír hentestől szerzi be az állati vért, és haladva a korral, egy mikróban melegíti fel az élet piros nedűjét, addig az Alkonyatban megmaradtak a disznóvágással egy szinten levő őskorban, és két kézzel intézik el a piszkos munkát. Miért is ne, hiszen a vadászösztönt nem lehet kiirtani, és a Culleneknek nem kell vesződniük a mikróval sem.

Kivitelezés

Ahogy haladtunk előre az Alkonyati időben, számomra egyre inkább röhejessé vált az ott látható vérszívók kinézete. Az első rész nagy bomba volt számomra – és ahogy a filmstatisztikákat megnézzük, a készítők számára is –, ám nem győzöm elégszer elmondani, hogy nem tudom megérteni, miért kellett lecserélni az első részben használt kontaklencséket, kinézeteket, na meg hajakat. A leginkább Alice-t sajnálom, amiért minden részben új frizkót kapott, és szabályosan asszociálni tudok emiatt James Bondra, akinek minden részben másik nője van. Vannak, akik a változást, a dinamikus életet szeretik – bevallom, én nem tartozom közéjük, és az állandóság híve vagyok –, de úgy gondolom, pláne egy folytatásos sorozat esetében jobb lett volna nem kísérletezgetni a karakterek megjelenésével. Más rendező, más látásmód, de én amondó vagyok, hogy ez nem kelt akkora szenzációt a nézőben, kevésbé érezhető egy teljes egésznek a négy film – reméljük, a negyedik rész második felére nem növeszt megint hajat Alice –, inkább olyan, mintha az összetartozó könyvet egy elfuserált módon adaptálták volna a mozi vászonra, és meg merem kockáztatni, az egyes részek külön-külön élnek, nem pedig egységben, összeforrva. Ez a hézagosság számomra kicsit illúzióromboló, ami azt eredményezi, hogyha leülök megnézni a filmet, nem tudom beleélni magam, nem tudok megbolondulni egy kicsit attól, hogy a film végeztével vissza kell térnem a valóságba, és nehezemre esik elhinnem, hogy amit a kivetítőn, monitoron, képernyőt, kijelzőn, paravánon láttam, az igaz.

Jogosan mondhatjátok, hogy az emberek változnak, velük együtt a stílusuk is, de ha már vámpírokról van szó, könyörgöm, nézzenek már ki ugyanúgy, hiszen arról szól a fáma, hogy nem öregednek, ez pedig az én értelmezésemben annyit tesz, hogy nem változnak gyökeresen jobbra-balra. Illetve ez is nézőpont kérdése: ha elfogadható, hogy az alkotók kedvükre formálják-deformálják sajátos vérszívóikat, annak érdekében, hogy megpróbáljanak kitörni a klisékből, és mutassanak valami eredetit, akkor miért ne járhatna egy-egy vámpír kéthetente fodrászhoz?



Színésztechnika

Bella nekem Kristen megformálásában az első részben nagyon a szívemhez nőtt, ezt nem tagadhatom, ám mint anya a gyerekén, jómagam is észreveszem a hibákat a kedvencemben. Stewart játéka, akárcsak Pattinsoné, megrekedt egy síkon, immáron négyszer két óra hossza óta mást nem lehet látni a filmekben, mint a főkaraktereket megformáló két színész arcra fagyott mimikáját. Mikor elkezdődött a Breaking Dawn vetítése, Bella arckifejezése már az első percekben azt az érzést keltette bennem, hogy nem csupán a történet vége felé fog kínkeservesen megszülni, megszűnni, majd feltámadni, hanem már az első öt percben. Edwardról pedig ne is beszéljünk, ő négy rész óta mutatja felénk azt a világfájdalmas-apokaliptikus ábrázatát, ami nem hogy drámaivá tenné a jelenetet, s engem, mint nézőt pedig zokogásra és a sztori teljes átérzésére sarkallna, hanem épp hogy ellenkezőleg, szabályosan fogom a hasam a röhögéstől, amikor csak meglátom.

Szerintem

Nem tudom megmondani, hová emelkedhetett volna az Alkonyat Saga jobb színészi alakítással, kivitelezéssel, vagy akár más szereposztással, de tény, ami tény: a hibák és szemet szúró bakik ellenére is nagyot aratott mind női, mind férfi befogadók részéről. 
A tetralógiával és az írónővel nekem semmi bajom sincs, és mint írópalánta, távol álljon tőlem, hogy a porig alázzam egy „kollégámat”, mert nekem se esne jól, ha valaki olyan cifraságokat mondana az én írásomról, mindahány-félét Meyer hallhat a kreálmányairól. Nem a kedvenc vámpíros történetem, a vérfarkasokat egyenesen rühellem, de tisztelem a munkáját, és kicsit még együtt is érzek vele, hiszen ahogy olvastam interjúkat az írónőtől, bevallom, sok saját gondolatomat találtam meg az ő szavaiban. (Abba most nem megyek bele, hogy valóban az ő véleményét olvashatjuk vagy csupán a szájába adott szöveget adta esetleg elő…) Nem mondom, hogy felnézek rá, de közel áll hozzám az írásról alkotott véleménye, ez pedig sokat nyom a latban, hogy egy másik oldalról nézzem őt, s ne álljak be azoknak a sorába, akik befogják a fülüket, leragadnak a röhejes csillogásnál, és meg sem próbálják meglátni, hogy az Alkonyat Saga egy igenis érdekes történet. 


hétfő, január 02, 2012

Teljes megújulás

... vagyis ez az, amire törekszem. Él egy ideál a fejemben magamról, de ahogy a való életben cselekszem, az sosem felel meg ennek a képnek.
A személyiségem még elég kiforratlan, a véleményem is képlékenyebb, mint valaha. Bevallom, néha valóságos kudarcként élem meg, hogy a koromhoz képest még mindig egy gyerek vagyok. Egyik kedves ismerősöm azt mondta nekem, nem baj, ha nem nézek ki annyinak, ahány éves vagyok, mert majd milyen jól jön ez, amikor az ember már nem fölfelé, hanem lefelé kerekítené inkább a korát. 
És már megint csak az idióta számokhoz lyukadtunk ki. Utálom, hogy ezekkel a megfoghatatlan számnevekkel skatulyázzák be, illetve kategorizálják az embert. Jegyek az iskolában, kor, átlag, kreditpontok, magasság, cipő- és ruhaméret. Most, ahogy így belegondolok, mintha a számok határoznák meg az embereket, irányítják az egész világot. És kérdem én, miért éppen a számok? Egyáltalán honnan lehetünk olyan biztosak benne, hogyha ábrázolom azt a kriksz-krakszot, amit egyesnek mondanak, az valóban az egyes, és nem valami teljesen más?
Tegnap megint megcsodáltam az egyik kedvenc filmem, a Men in Black záró képsorait : miután megtudtuk , hogy Ká happy end-életét éli, Jé új társával beszáll a - megnemmondommilyenmárkájú, de azt hiszem fekete Ford - kocsiba, onnan pedig szépen elkezdünk távolodni a Földtől, mígnem eljutunk addig, hogy nem vagyunk mások, mint galaxisonként egy-egy üveggolyó, amivel egy nagy barnás izé játszik. Érdekes, egyben elgondolkodtató.
Vagyunk itt ezen a bolygón, a legtöbben azt gondolva, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa, az egyetlen értelmes lény a kozmoszban. Hát nem is tudom - tegyük fel, ha én speciel marslakó lennék, nem igazán akarnám felvenni a kapcsolatot egy olyan fajjal, ahol a legtöbben még egy óvodás szintjét sem érik el. - Címezve ezt a sértést annak a hat vagy hét kedves fiatalembernek, akik olyan jót mulattak azon, hogy egyikük közönségesen utánam kiabált, mikor hallgatva a túlélési ösztönömre, kikerültem őket. Úgy bírom, hogy minél jobban észrevétlen akarok lenni egyes hímek körében, a hülyegyerekek mindig megtalálnak, és zaklatnak a menőnek hitt beszólásaikkal, meg hogy engedjem őket udvarolni, kérek-e tejfölös virslit, és egyebek. Na, ilyenkor kezdek el remegni az idegtől, hogy csak egy gyenge nő vagyok, aki alkalomadtán meg sem lenne képes védeni magát... És most már nagyon ott tartok, hogy ezt sürgősen és mindenképpen orvosolni kéne, csak ne lennék olyan gyöszös a sportokban. Nem vagyok hajlékony, a tesi órákon is általában mindig majdnem kipurcantam, de a legnagyobb baj, hogy nem vagyok elég kitartó, meg aztán nem veszi a be a gyomrom, hogy az a jó, ha fáj, és szépen fokozatosan fejlődik az ember... De valamit csinálnom kell!
És el sem tudom mondani, mennyire dühítő, hogy lassan már a saját otthonomban nem léphetek ki az utcára, anélkül, hogy valamilyen attrocitás érne. Valamelyik nap komolyan elgondolkodtam, és a túl élénk fantáziámmal nem volt nehéz elképzelnem a jelenetet, hogy a rettegett 2012. december 22-éhez közeledve mennyire fordulna ki a társadalom magából. Fosztogatások és egyebek. Van egy film, amiben is ilyesmi volt, nem tudom melyik, és legyek bár paranoiás, de rettentően fél egy részem belülről, hogy ilyen gyenge picsa vagyok.

A fent említett eset után - az ilyenek mindig elveszik az életkedvemet - már lelankadt a lelkesedésem a téma iránt, de még előbb az jutott eszembe, milyen remek dolog lenne, ha 2012-ben nemcsak pártíz, hanem 365 - illetve az idei év esetében 366 - bejegyzést tudnék termelni. Igen, minden nap egyet. Hihetetlen nagy munka lenne szerintem véghez vinni, főleg, hogy idővel mindent megunok, és ritkán fejezek be valamit, a kreativitásról nem is beszélve. Írni, rizsázni akármennyit tudok, ha el tudom kezdeni valamiről, és nem is tudom, hogy érdemes-e belevágnom ebbe, ha ott van az is a pakliban, hogy év közben feladom.
Mellesleg okosan kellene bánni a napi egy bejegyzéssel, és meg kellene válogatnom, hogy mikor mit posztolok, meg szelektálnom is kéne, hogy mi az, ami érdekes és említésre méltó. És mivel a 366-os számocskát szeretném majd látni december 31-én az archívumban, ügyelnem kell rá, hogy se több ne legyen, és értelemszerűen kevesebb sem.
Ha éppen nem lenne semmi ötletem egy adott napra, jöhetnének a látott filmekről alkotott véleményeim, bevezethetném azt is, hogy egy-egy könyv elolvasása után írok egy kis szösszenetet, írhatnék zenéről is, a hetek óta halogatott blogajánlómról már nem is beszélve... Meg fotózok is, közel járok hozzá, hogy csináljak magamnak egy flickr accountot, és ha totálisan semmi ötletem nem lenne, megpróbálhatnám a képeimet is felrakni alkalmanként.
Azt hiszem, jó, tanulságos egy projekt lenne, megdolgoztatná az agyamat is, és hátha tanulnék is valamit közben. 

Na mindjárt kitalálok valami frappáns kis címkét, amit már oda is biggyeszthetek az év első két posztjára. Most úgy beindultam emiatt, és persze ezeket a kreatív energiákat megint inkább a tanulásra kellett volna fordítanom, de javíthatatlan antidiák vagyok, aki nehezen tudja rávenni magát a tanulásra, ám olykor szerencsés napja van, mert van, hogy zéró felkészülés mellett remekel... Persze nem vagyok elbizakodva sem, elvégre az agyonhallott, széltében-hosszában átrágott gimis tanagyag csak-csak megragad az ember fejében, és elég minimum egy kettesre, na de az egyetemen erre nem vennék mérget.

Szó mi szó, farkast kiáltok ezzel a 366 napos dologgal azért is, mert nem nagyon szeretem félredobni az ötleteimet - mindig úgy gondolom, nem véletlen jutott eszembe, és ha már egyszer így esett, egy próbát mindenképp megérne. Csak sokszor erőt vesz rajtam a lustaság, és megszámolni sem tudom, hány ötletet dobtam már oda a halálnak... A jövőben szeretném ezt kerülni, na meg milyen dolog lustálkodni az írásban? Az ember nem lehet lusta abban, amit szívvel-lélekkel, elsősorban pedig örömmel csinál!

vasárnap, január 01, 2012

Az év első hülyülése

És akkor jöjjön, ami még nem volt:

Promise list á la 2012

1) Soha többet meg nem bízni senkiben, és meg nem nyílni senkinek. - Na jó, ez túl drasztikus, és úgysem tudom megtartani... Irányvonal: Be careful - Óvatosság!

2) Inkább írni 20 Word dokumentumot, naplókat tele, minthogy még egyszer rázúdítsam a bajom valakire! Akikkel kapcsolatban vagyok, kérem jelezzék, ha mégis megteszem, és majd kitalálok valami büntit is. Mondjuk csak Justin Biebert hallgathatok egy ideig. Abból egy másodperc is hatalmas kín, szóval legalább lenne mihez tartanom magam. xD

3) Bepasizni Tanulni, hogyha már egyszer a radarom Pé Citybe küldött, és még fel is vettek, akkor végezzem már el az egyetemet. (Vagy az egyetem végezzen ki engem... o.O)

4) Kideríteni, hogy Aladár tényleg Aladár-e vagy Béla, Krisztofer, Lauréciusz, Rodolfo, esetleg Konstanzából lett Töhötöm, és hogy van-e Alfonzinája vagy Ronaldója vagy mindkettő. Még többet tanulni.

5) Nem szórni a pénzt.

6) Jó nővér lenni, és segíteni otthon.

7) Meg akarok tanulni főzni. Mert rájöttem, hogy szeretek a konyhában sertepertélni. ^^

8) Rajzolni, írni, képet szerkeszteni, fotózni, olvasni.


* * *

Sosem szoktam újévi fogadalmat tenni, mert egyrészt nem tudom betartani, másrészt hülyeségnek gondolom. Az ember az alatt az idő alatt, amíg listát írogat, cselekedhetne is valamit, vagy elmulaszt egy nagy dolgot az életben. Hogy miért posztoltam mégis mindezt? Ez egyszerű, azért, mert akkor hoztam össze, amikor az ezelőtti bejegyzésemet is, és abban meg azt írtam, hogy posztolok minden egyes betűt, és mert tetszett is. Meg ha már egyszer ennyi poént sikerült gyártanom, hadd röhögjön más is, ne csak én. xD