kedd, január 31, 2012

Elszakad a gát

Minden, amin heteken át küszködtem, minden egyes homokzsák, amit gátként emeltem, felesleges volt. A folyó, amiről azt hittem, lecsendesült, újból kiáradt. Érzelmeim folyója. Irántad érzett vágyaim örvénye. Nem bírok megkapaszkodni, nem bírok lélegezni. Fáj. Annyira nem akarok itt lenni, nem akarom ezt csinálni, de itt kell lennem, ezt kell csinálnom, ami megőrjít, mert egyrészt szabadulni vágyom, másrészt nem tudom, hogyan csináljam jól. Szabadulni nem lehet, jól csinálni nem tudom. Az ember csak elveszik, a könnyei az árban úszva már szinte észrevétlenek, ahogy ő maga is egyre inkább alábbhagy a habokban.
Egyszerűen olyan nevetséges az egész létbeli kínlódásom. Mások, a körülöttem lévők nem olyanok, nem úgy csinálják, mint én. Én vagyok a gyenge, ők az erősek. Nem vagyok életre való – sosem voltam az. Ez az egész, ami miatt élek, ami miatt félek eldobni az életemet, csak egy álom, egy mese. Fáj, hogy nem fog valóra válni, fáj, hogy annyira akarom mégis, hogy a valóságot elengedem magam mellett. Nem akarok én én lenni. Más akarok lenni, a napfény. Az éltető meleg napfény, ami végigsimogatja az arcod, a tested. De ehelyett? Csak egy szürke árny vagyok, ami megragadt a létben, megszűnni vágyik, de fél a sötéttől és a fájdalom, a halál fájdalma visszatartja.
Nem jó itt már semmi.



*Ez a 101. bejegyzés. Régen olvastam 1984-et. A 101-es szoba... - az enyémben, tudom, mi van. Vagyis inkább ki, kivel. Ő együtt vele, nekem meg csak a szívfájdalom jut. Ez nem ér! ...

hétfő, január 30, 2012

vasárnap, január 29, 2012

szombat, január 28, 2012

Nem móka és kacagás

Szeretek írni, de a kitalált történeteimtől, az ötleteimtől picit félek. Nem szeretek "rosszat" írni,  gondolok itt most arra, hogy egy-egy karakteremnek ártsak. Pedig néha muszáj, néha kell, néha pont úgy a jó. 

Ma kitaláltam egy ötletet egy fanficre, és bár úgy érzem, kurvajó lenne, ha szépen meg sikerülne írnom, de olyan szereplőt, egyúttal valós személyt "ölnék meg" a ficemben, aki, ami miatt elbizonytalanodtam. 
Az első fejezetet már megírtam, néhol még át kell majd írnom, és nem tökéletes, de nagyon tetszik eddig. (És ugye a jó történet az, amit maga az író is szívesen olvas.) Megvan továbbá pár párbeszéd, illetve a prológus vége fejben, meg a fő cselekmény és a végkifejlet. 12 fejezetre tervezem prológussal együtt, bár még nem tudom, talán alakul közben. Egy biztos, hogy nagyon hosszúra nem szeretném, de elkapkodottra sem. 

Az is lehet, hogy meg se írom, mert mint mondtam, egy általam nagyon is kedvelt személyt ölök meg benne, és tudjátok, van az a film, a Felforgatókönyv. Egy írónőről szól, arról, hogy elkezd írni egy könyvet, de amit kitalál karaktert, az a való életben is létezik, és amit az írónő legépel, hogy mi történik a férfival a történetben, az a valóságban is megtörténik a pasassal. Tök vicces, mert miközben az írónő gépel, a fickó hallja annak leíró, jellemző szavait.

És tudom, hogy ez egy film, tudom, hogy a valóság más, realisztikusabb, de megérzés is van, véletlenek is vannak, és nagyon félek, hogy a szeretett személynek is ártok valahogy. Hülye helyzet, ugye?


péntek, január 27, 2012

A francia kockás füzet

Igazán változatosan telnek az utóbbi napjaim. Változatos állandóságban unatkozom.

Mióta túlestem az utolsó vizsgámon, és itthon vagyok az én kis menedéket nyújtó falumban, nem tudok mit kezdeni magammal. Volt két nap, amikor az insomniám átalakult egy szabályos fordított életmóddá, és olyan voltam, mint valami vámpír: éjjel éltem, nappal aludtam. Már azt hittem, hogy ezentúl mindig így lesz, és kicsit bepánikoltam.

Mikor tegnap megnyitottam a Writert, hogy bemásoljam egy újabb füzetes szösszenetkémet a gépbe (füzetről majd később), egy új fajta érzés rohamozott meg, egy olyan, amit az írás kapcsán eddig még nem éreztem  nem is akartam volna soha , és ez megijesztett.
Fásultság, az pedig nem jó. Emellett épphogy felkelek, de fáradt vagyok. Annyi minden van a fejemben, amit csinálnék, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Kivéve a fotózáshoz.
Legszívesebben letelepednék egy kényelmes fotelbe közel a kandallóhoz, nézném a lángokat, és megpróbálnék kiolvasni belőlük mindent, amit csak tudok. Amit csak suttognak. Történeteket, múltat, jövőt. Írnék fejben egy szép mesét az aranyban ölelkező lángnyelvekről, vagy egy rosszat az elpusztuló faanyagról.

De e helyett… csak belegondoltam, hogy napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra (évről évre?) azt csinálom, amit abban a két napban; nem látom sose a napfényt, nem ízlelek friss levegőt, mindig be kell másolnom, amit a füzetbe tudok csak leírni, és elkapott a pánik. Nem akarok így érezni az írással kapcsolatban, mint abban a pár másodpercben tettem, úgyhogy a lazításról kezdtem elmélkedni. Tartani akartam egy kis szünetet a szünetben, de amint eltervezek valamit, erős késztetés kezd lázongani bennem, hogy csak azért se tartsam be még a magamnak tett ígéreteket sem. Így hát a nap nagy részében nem csinálok most már semmit. Vagyis tettben nem, de elmében, képzeletben igen.


Az utóbbi két napban volt egy szerelmem, egy francia kockás iskolai füzet. Mióta pár napja vele osztom meg minden gondolatom, egyszeriben csodálatosan érzem magam. Legszívesebben mindent bele írnék, és bár utálok gépbe bemásolni, mégis sokkal élvezetesebb, ahogy az ujjaimmal formálom a betűket, ahogy a toll hegye nyomot hagy a papíron. Imádom a laptopomat – még ha kicsit zizzent is –, imádom a modern technológiát – még ha nem értem, akkor is –, de a papír és a toll akkor is varázslatosabb.
Meghittebb, vagy hogy is mondjam. Szeretem elképzelni régi korok írásban alkotóit, amint tintába mártják a tollukat, ülnek a sötét fa asztal mellett, és halvány gyertyafényben, holdvilágnál ébren álmodnak.

Szívesen megnézném a történelmet a saját szemeimmel, kipróbálnám az akkori helyzet nyújtotta lehetőségeket, de csak egy pillanatra, utána szeretnék visszatérni a kényelmes 21. századba, és leírni, amit láttam. Merengeni, hogy nekik volt-e jobb akkor, vagy sajnálhatják, hogy nincs se okostelefonjuk, se fészbúkjuk. Tényleg megijednének a beszélő doboztól, vagy leülnének a kanapéra egy doboz sörrel a kezükben, kényelmesen elnyújtóznának, magukhoz vennék a távkapcsolót, és azt mondanák „Fuck yeah, erre vártamI” ?


Volt egy férfi – mindig van egy –, aki megihletett, akitől szárnyaltam. Ő okozta azt az eufóriát, azt az ihlet-túltengést, ami az előző két napban – vagyis éjjel – volt tapasztalható. Homlokon csókolt álmaimban, engem, de ő is másé lett, ahogy az összes többi. Mindig van egy férfi, aki megérint, megragadja a lelked, aztán meg másé lesz.
Mikor távozik, kiszakít egy részt a lelkemből, a mellkasomból. Nem szeretem ezt az érzést, utálom, hogy annyiszor átélem. Annyira értelmetlen, annyira fáj, pedig csak illúzió az egész.

Kifogyott a tollam is, de loptam másikat. Kellene vennem egy új francia kockás füzetet, mert már régen vettem, nem is azért, mert ez a mostani betelik. Össze-vissza írok a füzeteimbe, amelyik oldal éppen megérint, hogy oda írjak, de amikor később fellapozom, és egy idő után szétszórtan egyre több minden van benne, az már nem jó, egy új, egy hangulatos, egy üres kell. Majd én megtöltöm. Lehet, befogom azt, amit végső soron ajándékba vettem, de az meg nem jó, mert az meg vonalas. Nem francia kockás.

csütörtök, január 26, 2012

Bizsergés

Vele álmodott. A karjaiban volt. Érezte a leheletét a bőrén. Felforrósította. Sóhajtott, ébredezni kezdett. Valami azonban visszatartotta, valami más volt. Meleg. A háta viszont didergett, s mintha a falhoz lett volna szorítva. De jó volt. Istenem, méghozzá milyen jó! – gondolta. A levegőt lassan szedte, alig hallhatóan, aprókat kortyolva belőle. Nem akarta elrontani a pillanat varázsát. Nem merte kinyitni a szemét, pedig kíváncsi volt. Kíváncsi, hogy mi az, amitől ennyire jól érzi magát. Mégis visszatartotta valami, ami nem engedte, hogy szemhéját felemelve befogadja az eléje táruló látványt, mert ha megbizonyosodik róla, hogy csak a szokásos reggelre ébredt, s ez az öröm csupán az édes novemberi álom utóhatása, mely még élénken élt az emlékezetében, nos, azt nem akarta volna megtudni. Nem akarta elfogadni. Elrontotta volna a napját, az egész hetét. Ha kinyitja szemét, és nem az a kép fogadja, amit utolsóként látott, beégett a memóriájába mielőtt álomba szenderült, akkor mogorva lenne mindenkivel. És az is lesz, fogadkozott. Annyira belelovalta magát, hogy megint csak a képzelete játszik vele, hogy teljesen dühbe gurult, érezte, ahogy a vér egyre gyorsabban áramlik az ereiben, rózsásra festve krém fehér bőrét. De várjunk csak! A bőre! Miért borzong ennyire, miért érzi úgy, mintha…? A paplan szövetét egészen közel érezte a húsához, szabályosan súrolta azt. Összezavarodott. Felizgult. A testén egy hűs fuvallat futott végig, a nyakától egészen a lábujja hegyéig. Ugyanakkor továbbra is egyfajta jóleső melegségbe volt burkolva. Talán lázas lenne? – merengett. Nem bírta tovább, tudnia kellett, hogy mi folyik körülötte. Benne. Nagyot nyelt. Beharapta az alsó ajkát, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A fény zavarta. Először azért pislogott, mert nem látott semmit, aztán meg azért, mert nem hitt a szemének. Behunyta őket, újra kinyitotta, és ezt ismételgette pár percig. A jelenés azonban nem bizonyult jelenésnek. Nem akaródzott elillanni egy éles villanással, sem pedig lassan felszállni, mint a köd. Elmosolyodott, a szemében elégedettség és öröm csillant, a győzelem édes mámora. De nem volt elég. Közelebb húzódott a langy melegséghez, hozzápréselte magát, az orrával dörzsölte és nagyokat szagolt belőle, hogy örökre az emlékezetébe véshesse a bőr aromáját. Kedvese illatát, aki itt feküdt mellette a piciny kis ágyon. Azt hitte, már nem lehet ennél boldogabb. Ám ekkor szerelme felé fordult. Mezítelen testük minden négyzetcentimétere összeért, de nekik ez nem volt elég. Mindketten tudták, hogy nem alszik a másik, mégsem szólaltak meg, nem akarták megtörni a pillanat varázsát. Arcuk egy vonalban feküdt egy leheletnyi rést hagyva kettejük között, lehunyt szemhéjukon át is farkasszemet néztek egymással, szájuk az elégedettség mosolyára görbült. Az idegeik pattanásig feszültek, de nem szólaltak meg. Élvezték a percet, a pillanat hevességét, hogy a bőrük összeér, a tenyerük pedig bizsereg az érintés hiányától, a megízlelés vágyától. Csak még sodróbban hatott rájuk az a tény, hogy a másik test nem idegen számukra. Szomjúságnál is erősebben vágytak arra, hogy ismét a húsba, az élvezetbe markolhassanak. Hogy kézzel foghatóvá váljon a szívsajdító emlék. Egy ideig még hagyták, hogy a lelkeik, az elméjük kóstolja egymást, hogy a varázslat kiteljesedjen, aztán mikor már szikrák pattogtak, és nem bírták tovább a tapintással megízlelés hiányát, egyszerre mozdultak meg. Mohó kis kezeik önálló életre keltek, látatlanban is tudták, merre találják jussukat. Légzésük szapora lett, vérük száguldásától a fülük zúgott, a levegő zihálva járt be-ki résnyire nyitott szájnyílásukon. Az őrület szélére sodorták egymást, mindezt vakon, csukott szemmel, mely az ébredés mámorát hivatott megőrizni, még édesebbé téve testük egymásba olvadását. Pihegve, egymásba gabalyodva szuszogtak, a lányt jólesően a matracba préselte a férfitest súlya, de nem bánta. Hogy is bánhatta volna, hiszen végre élőnek, igazán élőnek érezte magát. Tökéletes kezdése volt a téli napnak, mely bár megszokott szürkeségével fogadta, a szívébe már sosem tért vissza a leküzdhetetlen magány, a lelket marcangoló legyőzhetetlen és fájdalmas üresség, mely hosszú évekig kísérte útján, egészen addig, míg a fiúval egyazon ösvényre nem tévedtek.

szerda, január 25, 2012

Dallam

Szeretek zenét hallgatni. Különösen jót, különösen Muse-t. Az embert magával ragadja egy dallam, megpezsegteti a lelket, különböző érzések egyvelege árasztja el, amitől minden egyes porcikájában igazán élőnek érzi magát. Kellemes. Emlékezetes.

Mondják, illetve hallottam magam is a környezetemben, hogy a legtöbben, amikor meghallanak egy korábban kedvelt és/vagy régen hallott melódiát, ugyanazt érzik tőle, mint amit akkor éreztek, amikor azt hallgatták.
Nos, nekem ez sosem volt így. Emlékszem rá, hogyha valami emlékezetes élményhez köthető az adott zene, de arra, hogy mit éreztem pontosan, nem. Csupán halványan derengő tökéletességfoszlányokra, egy-egy elsöprő erejű, emberfeletti pillanatra, de az is olyan ködös, mintha déjà vu, vagy álom lenne.
Azt nem szeretem ezekben a pillanatokban, hogy villanásnyi ideig tartanak, és mikor elmúlnak, te hiába emlékszel, hogy jó volt, hogy megtörtént, a homályba, az ismeretlenbe, a bizonytalanba vész, és már csak kérdés, remény formájában vésődik a lelkedbe, hogy valóban megtörtént, mégpedig veled.

Az igazán boldog, felemelő percek látszólag nehezen jönnek, rövid ideig tartanak, és mély fájdalmat hagynak, egyfajta lelki űrt, mely állandóan fáj, sajog, foszladozik az ürességtől, a csordultság hiányától. Legalábbis addig, amíg a következő ilyen momentum gyönyörbe taszítja a lelket.

kedd, január 24, 2012

Jégvirág

Az Exogenesis Symphony part 3: Redemptionnél talán csak egy valamit szeretek jobban, amikor egy pár - azt hiszem, britek - erre adott elő egy varázslatosan koreografált műkorcsolya táncot.

Kiskorom óta megveszek ezért a sportért. (Ezt valószínűleg anyukámtól örököltem, mert ő is szereti a mai napig ^^) Gyönyörű, elementális, lélegzetelállító a maga bájával és veszélyeivel együtt.

Amikor kicsi voltam, és ilyen műsor ment a tévében, folyton azt játszottam, hogy zokniban csúszkálok a szőnyegen, és úgy mozgok, illetve gesztikulálok, mintha én is a jégen táncolnék gyönyörűszép ruhában, kecses tartással. Bár romantikus bolondnak mondhatom magam, érdekes módon inkább mindig egyedül képzeltem magam az első helyre, nem pedig párosban. És azt is tudom, miért.
A kedvenc teniszezőm, Roger Federer is azt nyilatkozta, hogy azért szereti a teniszt, mert ott az ember - természetesen, ha egyedül játszik, és nem párban -, csak magára van utalva, és önmagát is okolhatja, ha hibázik, míg párban figyelnünk kell egymásra, és ha éppenséggel meg rontanánk valamit, kiabálnánk ám kígyót-békát a másikra, rá terelve minden hibát, ahelyett, hogy magunkba néznénk, és belátnánk, hogy ugyanolyan vétkesek lehettünk - ha nem jobban -, mint a partner.

Gimiben, osztálykirándulások révén volt szerencsém háromszor is - igen, még jó, hogy számon tartottam :D -, műjégpályán bűvészkedni.
Fantasztikus volt! Igaz, a féktelen száguldás jobban illik arra, amit csináltam, mint a báj és a kecsesség, mert fékezni a mai napig nem tudok, és mindhárom esetben megtapasztalhattam azt, milyen a légynek, amikor nekicsapódik az üvegnek - én is úgy vágtattam neki a pálya oldalának, alkalmanként többször is.
Viszont azt meglepődve hallottam, mikor egyik tanárom azt mondta egy rólam készült lesifotó alapján, hogy olyan tartásban mozgok a jégen, mintha profi lennék. Gondolom, ez egy tipikus esete annak, amikor az ember látás után sajátít el bizonyos dolgokat. Persze azért ilyen "képzettséggel" egy Axelt vagy bármelyik másik ugrást nem vállalnám be. :D


hétfő, január 23, 2012

*lö vers*


˝Egy kis Ealing-i menyecske
Józan eszét elvesztette
Hanyatt feküdt hát
Kitárta lukát
Felpisált a mennyezetre˝

(from Bridget Jones's Diary)



* * *

Kedves Idetévedők, a következő néhány gondolat egy konkrét személynek szól, ezért akik nem érdekeltek a köztünk lévő bajúsz-összeférhetetlenségben, akár fel is hagyhatnak ezen bejegyzés további olvasásával.
Hogy miért szorítottam be így, ide? Elsősorban azért, mert tudnék másról is írni, és nem akartam egy egész napi bejegyzést ennek szentelni, mintha más közölni valóm nem akadna, ez meg éppen kapóra jött, hogy "na, megvan a bejegyzés a mai napra is..." Másrészt, az illető már többször is volt kedves megemlíteni a saját bejegyzéseiben, ami büszkeséggel és hálával tölt el, ezért nem is szeretnék adósa maradni.

Tehát:

Kedves Nidria!

Előre is elnézésedet kérem, ha a következőkben megfeledkeznék magamról, és Neked intézett pár sorom egy többoldalas levéllé transzformálódna. Hidd el, ez nem egy ellened irányuló támadás, nem áll szándékomban most sem dobálózni semmivel, egyszerűen ilyen a stílusom, hogy szeretek írni, azt is hosszan teszem, és ha megkérdeznéd akármelyik ismerősömet, mindegyik mondhatná, hogy ritkán válaszolok nekik röviden.
Na meg, ugye, az írás nehezebb műfaj az élőbeszédnél, és ha azt akarjuk, hogy megértsenek minket, miről is hadoválunk, ildomos részletesen és bőven kifejteni mindent.

Reagálva a nekem intézett sorokra:

Nem félek Tőled, látod, mertem nevén nevezni a dolgokat, ám ha ez Téged kellemetlenül érint, csak kérned kell, és kiveszem a neved vagy ezt a részt a posztból.
A félreértések tisztázása végett, a nevezetes latin idézet, a scio me nihil scire or scio me nescire (illetve "tudom, hogy nem tudok semmit") Szókratésztől származik, mellesleg az egyik kedvenc idézetem, és a filozófiáim közé sorolható.
Magát a bejegyzést azért ítéltem halálra, mert - ha esetleg láttad a tegnapi elejét, rájöhetsz - többször átolvasva nem nyerte el a tetszésemet, nem voltam megelégedve vele, és pár perc után bátorkodtam törölni. (Egyébként rossz a megérzésed, mert egy betű nem sok, annyival nem utaltam Rád se rosszat, se jót.)

Ha pedig zavarnak a kiírásaim, netalán rosszul vagy tőle, a komolyabb bajt megelőzendő nyugodtan le lehet iratkozni a blogomról, sőt, ha zavarban lennél, én is leiratkozom a Tiédről, és békén hagyhatjuk egymást a továbbiakban. :)

Arra, hogy sajnáltatom magam - ez az én blogom, amit úgy szerkesztek, ahogy jónak látom, azt írok ki rá, amit akarok. Meglehetősen önkritikus és reflektáló jellemem van, hajlamos vagyok az öniróniára, a pesszimizmusra, a depresszióra, már akkor is így írtam, mielőtt ráakadtál volna a blogra, nem csupán ez év kezdete óta. 
Ha pedig Neked nem jön be a stílusom - ja, bocs, stíluskeresésem -, vagy az zavar, hogy naponta teszek ki valamit, akkor mint már említettem, nyugodtan le lehet iratkozni, senki nem fog Rád neheztelni érte, na meg nem is kényszerít senki, hogy olyat láss, olvass, ami nem tetszik.

Végezetül pedig sok sikert és szerencsét kívánok az írói karrieredhez és a blogodhoz!

Szívélyes üdvözlettel,
Piper Collin

vasárnap, január 22, 2012

Bridget Jones

Nem megy az írás. Minden szavammal elégedetlen vagyok, egymás után törlök ki mindent... Rémes, szánalmas, bosszantó, sötöbö.

Viszont van valami, amit nagyon szeretek, az pedig ez:


És ez:


Olvastam a két részről mindenféle véleményt, de én imádom őket. Bár 2001, illetve 2004-es filmekről van szó, számomra sosem mennek ki a divatból, és akárhányszor nézem, végig röhögöm szinte az egészet, ami igazán jólesik alapjáraton is, de a borús hangulataimban mindenképp. 


A három főszereplőt imádom - különösen Colin Firth-t Mark Darcyként -, szerintem nagyon jól hozzák a karaktereket. Hugh Grantnek talán ez az egyetlen filmje, amiben bírom. Ő bár a tapló szerepét játssza, de utálni akkor sem tudom - ami elég fura -, olyan kis buzeráns, akin jót röhög az ember. (Mondjuk alig akad olyan jelenet, amin ne röhögtem volna szét a fejemet...)

Bridgetről írták, hogy idegesítő a karaktere, de ezzel én nem értek egyet. Nem tökéletes, általában jól elcseszi a dolgokat, de az esetlenségében is van valami, ami bájos, vagy nem is tudom. Könnyebben azonosulni lehet vele, hiszen ilyen bakikat akárki elkövethet.  Az egész filmnek nem olyan idilli hangulata van, nem gyönyörű benne minden és mindenki, hanem életszagú.

Magával tud ragadni, ki tud szakítani a hétköznapokból, a nyomorúságos perceimből, meg tud nevettetni, és ez nekem mindennél többet jelent. Lehet, hogy nem e két múving pikcsörsz a világ legjobb filmalkotása, de az én lelki világomnak tökéletes. Akárhogyan is próbálok itt bűvészkedni a szavakkal, a lényeg, hogy jó és pont.


* * *




Bridget Jones: Wait a minute... nice boys don't kiss like that.
Mark Darcy: Oh, yes, they fucking do.

szombat, január 21, 2012

Try to catch up, motherfucker!

Úgy terveztem, ma megtanulom a pszichó felét, de inkább a bloggal baszakodtam. Szeretem ezt a kis dögöt. :P
Visszacsináltam a két oldalt, amit a múltkor kitöröltem idegességemben. ^-^
A zenéknél a meglévő Muse-hoz pluszban tettem egy kis LP-t, meg ha majd találok valamit, akkor bővítem még, illetve az idézeteket is bővítettem. Tudom, hogy van már egy idézetes widget a sidebarban, de ami az oldalon van, az más jellegű.

* * *

Ma arra keltem fel délben, hogy a szüleim veszekednek egy utcabeli barommal. A barom jött ide, és kezdett velük csúfkodni a saját portánkban egy apróság miatt, amit vélhetően a felesége nagyított fel. (Feleség egyenlő egy jellemtelen gyenge nő, aki az ura mögé bújik.)

Szóval megint megdöbbentem, mennyi hülye ember mászkál szabadon. Nem törődnek a másikkal, a másik dolgait, életét nem hagyják tiszteletben. De persze mindig is könnyebb volt a Mariska szerelmi életét kitárgyalni, ahelyett, hogy saját magunkkal néznénk szembe, meg a sok hülyeséggel, amit elkövetünk. Egyszerűen szánalmas. Van pár ember, vagyis sajnos a társadalom nagy része, akiket legszívesebben úgy sorba állítanék és szépen fejbe lövetnék. Mennyivel könnyebb, zökkenőmentesebb lenne akkor az élet!

Csak az a rohadtul nem igazságos, hogy az embernek gyilkossá kéne válnia, hogy rendet teremtsen. Mert persze az ilyen barmoknak csak a pofája hatalmas, de gondolkodni nem tudnak.

És még azt merik mondani, hogy az ember az evolúció csúcsa... Némely állatnak több esze van nálunk. Mert ha fognék egy majmot, beültetném egy Cabrióba, akkor az már különbül, értelmesebben nézne ki, mint némely emberi példány, aki feszít a szaros autójában, de vezetni nem tud.

 

péntek, január 20, 2012

morbid

Ma, úgy egy tíz másodpercnyire elhatároztam magamban, hogy befejezem a napi írogatást, ezt az egészet. Rövid tíz másodperc, de mégis hosszú, és jelentőséggel teli, amikor ilyen meghatározó dolgokról van szó. Abban a pár másodpercben szabályos haragot éreztem, hogy elegem van mindenből, mindenkiből. Minek küzdjek egyáltalán, meg hogy megéri-e küzdeni?

Olyan könnyű lenne bedobni a törölközőt, bevenni pár pirulát, és békésen elaludni. Úgy csinálnék, mintha csak egy rendes éjszakai elalvás előtt lennék, zenét hallgatnék, az agyam járna, ahogy szokott, de nem hagynám, hogy megbánjam, hogy el fogom dobni a lehetőségeimet. Mert végső soron a lehetőségek, az esetlegesen később bekövetkező elmulasztott jó dolgok tartanak életben. Meg apróságok, mint hogy nem akarom, hogy a halálom után bajlódjanak a testemmel. Ha öngyilkos lennék, felboncolnának nagy valószínűséggel. Egy vadidegen turkálna a testemben, mezítelenül feküdnék egy hideg fém asztalon. Ki tudja az elvetemült perverz halottimádó mi mást csinálhatna a testemmel...

Sokkal jobb lenne, ha a testem is elpusztulna velem együtt, hogy ne okozzon problémát, de az ilyen halálmód meg fáj. Vagy most álljak neki kalkulálni, hogy mennyi ideig hat a gyógyszer, és hogy mikor robbanjak fel? Annyira okos nem vagyok, hogy egy ilyet össze tudjak hozni...

De mi lenne, ha lenne egy olyan törvény előtt elismert szervezet, ahová az ember fordulhat, ha meg akar szabadulni a lét kínjaitól?
Belépnél a szürke falú, borús, sötét festményekkel tarkított irodába, ahol feketére mázolt fa asztal mögött mosolyogna rád a nő. Fehér inget visel, fekete szoknyát. Homokszínű haja kontyban, orra hegyén fekete, vastag keretes szemüveg, szeme szürkéskéken csillog az új ügyfél láttán. Mint egy utazási iroda, csak itt egy másik utazásodat intézik el egy olyan helyre, ahol úgy hírlik, nincs több fájdalom, csak béke. Megszervezhetnéd a saját halálod, kívánságaidnak megfelelően intéznének mindent...
Beteges gondolat ez egy beteges elmétől. 

Annyi ember mondja, hogy öngyilkos akar lenni, de közülük vajon hányan lépnének be ennek az irodának az ajtaján? Páran biztosan, kíváncsiságból. A vicc kedvéért talán még egyeztetnének is részletekről. De hányan csinálnák végig? Hányan nem gondolnák meg magukat a célegyenes előtt?

* * *

Ma éjjel megint nem tudtam aludni. Zavaros képek nem hagynak nyugodni. Azt hinném, hogy kinőttem, magam mögött hagytam őket, de ezt kábé akkor tudnám elérni, ha kioperálnám a saját agyamat, és egy másikat kérnék a helyére. Egy jobbat.
Próbáltam kiírni őket magamból, evésbe fojtani a keserűséget - és így még hízhatok is -, de nem nagyon sikerült. Mikor az ember leírná, beszélne ezekről a dolgokról, egyszer csak kifogy a szuszból, próbálja keresgélni a szavakat, de mindvégig tudja, hogy ezeket nem lehet elmondani. Nem tudnak rajta segíteni, mert hogyan segítenének, ha felfogni, megérteni nem tudják, mert a fejedbe nem látnak bele - Hála az égnek! -, te pedig nem tudod  úgy kifejezni, hogy visszaadja a valót.

Annyi ötletem van, ott állok a megvalósítás küszöbén, mégsem tudom létrehozni életem fő műveit. Fiatal vagyok még, alkothatok, de. Egy ilyen elsötétült, kiábrándult múlt-, jövő- és jelenképpel mit kezdhetnék? Igazság szerint jobban tenném, ha nem mondanék, írnék semmit, mert minden túl képlékeny, ingoványos, megfoghatatlan. Elszédülök már saját magamtól is.

Olyan jó lenne, ha lenne egy biztos pontom. Utálok másokra támaszkodni, de az az igazság, hogy rohadt nagy szükségem van rá. Valaki, aki elviselné az agymenéseimet, nem engedne elkallódni, vigyázna rám, megóvna. Mástól és magamtól is. De nincs a világon ilyen hülye, aki pátyolgatni akar egy óvodást.

Én mégis vágyom rá, hogy minden idilli legyen az én életemben, mint azokban a szép álmokban, amikor mellettem van valaki. Rettenetesen rossz felébredni akkor a rajtam kívül üres ágyban, és lenyelni a valóságot. Hogy a vágyaim nem teljesülnek, az álom meg csak álom marad.

Ha látok más párokat, ha látom, ahogy más író(palántá)kat, dicsérnek, míg én válságban vagyok, egyedül, egyszerűen olyan elfoghatatlan harag és irigység uralkodik el rajtam, hogy legszívesebben széttépném a boldogokat. Vagy legalábbis a boldogságbuborékjukat. Engem nem szeret, nem dicsér senki. Oké, van családom, de gyakrabban érzem azt, hogy ők se szeretnek. Egyedül vagyok a magam kis világában, amitől egyre jobban félek - a magánytól is, meg a kis világomtól is.

Talán sokkal jobb lenne valahol máshol, valaki másként. Vagy sehol, semmiként.

csütörtök, január 19, 2012

Hisztérika

El sem tudom mondani, hányszor, de hányszor olvastam azt, hogy amikor két ember kölcsönösen érdeklődik egymás iránt, kezdenek beleszeretni egymásba, minden gondolatuk a másik körül forog, sőt, még aludni sem tudnak. Olvastam ezt minden egyes romantikus könyvben, láttam filmekben, itt-ott, de igazából sosem hittem benne, hogy ez valóban így is van. Képtelenségnek gondoltam, nevetségesnek. Elképzelhetetlennek, hogy velem ilyen sosem történhet meg, s ha én lángra is gyúlok valaki iránt, az a másik sosem fog úgy érezni irántam, ahogy én.

Még most is így gondolom, hogy teljesen kizárt, hogy valaki, aki nekem szimpatikus, meghaljon kicsikét az utánam érzett vágytól, bár kétségtelen, hogy én kezdek egyre jobban elmélyedni egy ragadós sötét valamiben. 

Lassan negyedik hónap is elmúlik, mióta egyetemre járok, a négy hónapból kettő és felet, hármat azzal töltöttem, amit nagy semminek hívnak: hétről hétre bejártam órákra, hetente 6 órákat töltöttem ingázással, és csak úgy elvoltam. A napok többségében nem kellett korán kelni, ha kimaradt egy-egy előadás, az sem volt annyira vészes - kivéve a hétfő -, komolyabb erőfeszítést pedig nem kellett tennem, illetve csak akkor, ha nyolckor kezdődött az előadás, nekem pedig valahogy fel kellett kelnem. Teltek a hetek, hónapok, s bár egyhangúan múltak a napjaim, élveztem, sőt, hiányzik az első félév. Új volt minden, más mint a gimiben, és őszintén szólva, ha minden szemeszter ilyen lesz, mint ez az első... Nagyon élvezem, bár a vizsgaidőszakra legközelebb hamarabb el kellene kezdenem készülődni.

Az agyamra is mintha valami köd települt volna, ébren voltam, de mégsem. Mászkáltam, egyre jobban kiismerem magam az idegen világban, mintha magabiztosabban rónám az ismeretlen utakat - igaz, csak nagyon csekély azon városrészletek száma, amikben úgymond otthonosan tudok mozogni -, s bár nyitva volt a szemem, mintha mégsem láttam volna semmit.

Mikor a harmadik hónap végéhez közeledtünk, akkor megváltozott bennem valami, mintha az előttem tornyosuló színtiszta valóság élesebb, nyilvánvalóbb lenne, csodálkozol, hogy ennyire kiszúrta a szemed, de te mégsem vetted észre, én pedig nem győztem felfogni, hogy mit csináltam három hónapon át, illetve hogy lehet az, hogy ennyire nem csináltam semmit, csak azokat a robotszerű, monoton dolgokat. Elkezdtem feleszmélni, rácsodálni (megint), hogy mekkora a világ, s én milyen kicsi vagyok, és hogy ez még mindig csak egy kicsiny kis szelet abból a hatalmas nagy tortából, amit egyszerű halandó sosem láthat összességében, hanem mindig csak egy-egy falatnyi kis szeletet. 

Úgy éreztem magam, mint lassan már két éve, 2010 tavaszán. Mintha csak akkor fogtam volna fel mindent, akkor kezdtem volna el élni, gondolkodni. A világ kitárul, hihetetlen, mennyi minden vesz körül, és mégis,  ez csupán egy parányi része az egésznek. Máig felfoghatatlannak tartom, mekkora is az a világ, amelyben élünk. Hol húzódnak a határai, ha egyáltalán vannak? Az Univerzum mérete hatalmas, de kell lennie azután, a mögött is valaminek, vagy nem? Olyan felfoghatatlan az egész, hogy mi itt vagyunk, és máshol is vannak. Hogy én vagyok, igazán létezem, érzek, és még rajtam kívül majd hétmilliárdan is ugyanúgy léteznek, éreznek. Meghalnak, s élnek. Álmodoznak, s szenvednek.

És akkor, a kómából ébredezve még mindig kábultan, elég volt egy egyszerű, hétköznapi esemény, ami valamit megváltoztatott bennem. Egy pillantás, egy érzés, ami fogva tart azóta is. Egy kép, ami megfogott, beleivódott az elmémbe, a lelkembe, a szívembe, mégsem tudom felidézni az arcot, azt a szempárt magamban. Csak elmosódott formák és vonalak. Érzések kusza halmaza.

Egyszerűen olyan hihetetlen, idegesítő és igazságtalan ez az egész! Hihetetlen, hogy tényleg úgy van, mint a könyvek lapjain, a képkockákon, idegesítő, hogy másról nem tudok beszélni, hogy nem tudok már aludni. Egy ismeretlen alak beleköltözött az elmémbe, anélkül, hogy bárki is meghívta volna. Elszédített, megzavart, pedig nem kértem. És igazságtalan, mert úgy hiszem, ez a csoda csak bennem kelt életre, csak én ruházok fel egy egyszerű dolgot ekkora jelentőséggel. Ha úgy tetszik, misztifikáltam az egészet, és ez szerintem már nem jó.

Hiszen azt se tudom, ki ő, kiféle, miféle? Bár nem tűnik olyannak, amilyennek nem akarom, hogy kiderüljön, hogy olyan, de mi a látszat? A saját bőrömön győződhettem meg róla, hogy olyan emberek is jó fejek, akiről az első benyomás, a felszínes előítéletek mellett azt hinnéd, hogy kibírhatatlan, beképzelt majmok. Az pedig nem lehet, hogy egyetlen pillantással már ismered a másikat... a lelkek felismerik egymást? Ilyen csak a filmekben van, Írországban, vagy bárhol másutt, de nem velem. Olyanokkal történnek csodás dolgok, akik még csak nem is hisznek benne, de velem? ...nem.

Itt van ez a kép a fejemben, nem tudok szabadulni tőle, de nem is mernék tenni valamit érte vagy ellene. Hiszen akkor megismerném a valóságot, az idealizált tökéletesség, ami végül is megfogott, eltűnne, én pedig nem akarok csalódni, mert az fáj. Inkább várok, elvégre hatalmas ez a világ, és az istenek sem akarhatják, hogy egy ilyen gonosz ember mint én, belekeveredjen egy másik ember életébe.

De azért szomorú is vagyok és sajnálom. Sajnálom, hogy nekem nem jön, nem jöhet ez össze, pedig ha a szívem mélyére tekintek, szeretném azt hinni, hogy nekem is sikerülne. De a vásár kettőn áll, minden érmének két oldala van, s nem várhatom el azt mástól, hogy érdeklődjön felőlem. 

Legutóbbi találkozásunkkor ugyan hátra nézett, arra, ahol én is voltam, de kit tudja, hogy látott is-e? És ha látott, akkor is milyennek? Ki tudja, hogy összekapcsolódott-e a tekintetünk vagy csak én képzeltem bele? Meghívás, engedély volt-e vagy elutasítás?
Zavaromban folyton a telefonomat nyomkodom, a fejemet nem győzöm ellenkező irányba forgatni, a szememet pedig lesütni. Nem tudok se magammal, se pedig a másikkal mit kezdeni. Az én tekintetem nem hathat rá úgy, mint az övé énrám, felesleges is tovább bonyolítanom ezt az egészet, de az érzéseknek aztán parancsolhat az ember... Furák, zabolátlanok és megfoghatatlanok. Ha kémiai reakciók is csupán, nem írhatók le semmiféle egyenlettel.

Tegnap megtaláltam a virágos telefonomban a Piszkozatokat. Régebben mindig oda szoktam írni mindent, ha nem volt kéznél papír és toll, vagy a laptop. És mennyi kis kincs van benne! Köztük olyan gondolatok, amiket pár hónapja még éreztem, de ma már nem. Akkor más miatt nem tudtam aludni, és ez szomorú. Az nem volt igazi szerelem, ez a mostani valami sokkal lehengerlőbb,  elementálisabb, sokkal valódibb, de ha ez szerelem is, előre elszomorít a tudat, hogy ez sem lenne örök életű. Erről is írok sorokat, megihlet, de amikor majd idő telik el, és én visszaolvasom sok-sok hónappal később, már mást fogok érezni.

Nem tudom miért, de ez a változatosság, az érzések kusza változása mindig elszomorított egy cseppet, hogy nincs sírig tartó, igaz, örök nagy szerelem. Ha van is, csak egy perc az egész, és elmúlik. Én pedig egyetlen percre nem vagyok hajlandó átadni magam senkinek. Talán rosszul fogom fel, talán túlbonyolítok mindent, de bármennyire is vágyom rá titkon, nekem ez az egész olyan visszataszító és rémisztő. Hiszen hogy bírnám ki az egypercnyi örömöt, hogyan élvezhetném, ha utána évekig tartó kín telepedne a szívemre, csak az enyémre, míg a máséra nem? Ő továbbállna, mást szeretne, elfelejtene. Én pedig azt nem bírnám ki.

szerda, január 18, 2012

Rekord

Folyamatosan döntögetem a magam kis rekordjait - ez már a 18. bejegyzés egy hónapon belül. Azelőtt a rekord eddig 2011 októberében volt az akkori 15 bejegyzéssel. Igaz, nem minden bejegyzésem üti meg a magamnak felállított mércét, és már sokszor megfordult a fejemben, hogy feladom a 366 napos kihívásomat, de a büszkeségem túlságosan megsínylené. Néha már nem tudom eldönteni, hogy ezt most miért csinálom, kötelességből, eredetiségből és ötletességből, vakmerőségből, vagy eszeveszett bizonyítási vágyból. Csak eszembe jutott, milyen jó lenne, ha 366 bejegyzés lenne ebben a különleges évben, végig se gondoltam, és már azt se tudom, mit akarok ezzel, az indokaim is összemosódnak. De csinálom. Tulajdonképpen nem tisztáztam magam előtt azt sem, hogy most összességében legyen meg a 366, vagy naponta egy-egy. Hogy legyenek meghatározott szabályok, mi számít "rendes bejegyzés"-nek, és mi nem. Eddig naponta hoztam friss bejegyzést, de még nem tudok mit mondani, talán majd ha félévnyi tapasztalat után leszek.Egy biztos, jó próba ez magamnak is, mert a rendszeresen csinálandó dolgokat mindig megunom, na meg el is felejtem. A napi Béres cseppekre is ráuntam kábé egy hét után, nem is szedem azóta. (Pedig még az első üveg sem fogyott el...)

Folyamatosan dolgozik az agyam, mit lehetne posztolni, mi lenne értelmes, és gyakran jutok oda, hogy elkezdek írni, sort sor követ, és egyszer csak azt veszem észre magamon, hogy fogalmam sincs, mit akartam ezzel, hova akartam kilyukadni, mi volt az értelme, a célja?

Ahogy most is, pedig csak egy pillanatra pillantottam oda a tv2-re, ahol egy Houdini film megy éppen. Catherine Zeta-Jones játszik benne, őt pedig szeretem, érdekes is, de szívesebben olvasnék. Most  végre eljutottam oda, hogy saját könyvet olvassak. Leülök a fotelbe, a mellettem lévő ágyra rakom a lábam, és belefeledkezem a történetbe. Mágia, varázslat, farkas. Nem szeretem a vérfarkasokat, ezért picit viszolyogtam a könyvtől, de nem csalódtam. Igaz, nem is mondanám igazi vérfarkasnak, hiszen egy varázsló férfiről szól, aki alakot tud váltani, és küzd a Sorsa ellen. Mindig küzdenek az elején, de az elmaradhatatlan szerelem is mindig beteljesül a végére. (Nem is tudom, hogy kellene-e nekem most egy ilyen tuti happy endet olvasni, miközben az én szerelmi életem... Irigy vagyok.)

Bár Nora könyvei egy idő után kiszámíthatóvá válhatnak, mondván, van egy nő és egy férfi, találkoznak, kóstolgatják egymást, van egy probléma, ami megoldódik, a vége pedig mindig happy end. Folyton úgy ülök neki egy-egy könyvének, hogy tudom a fő vázat, de mégis magával ragad minden egyes regénye. Mert bár a saját vázát megtartja, de akkor is tud újat nyújtani. A történetei magával ragadóak, élethűek. Mindig csodálom, hogy ilyen erős minden megalkotott világa, a szereplői kiforrottak, a háttértörténet, minden klappol. Mivel nem akartam egysíkú lenni, próbáltam többféle szerzőtől olvasni, de nekem akkor is Nora Roberts a kedvencem, az ő írásait olvasom legszívesebben. Bár hónapok telnek el úgy, hogy csak a polcon csodálom a meglévő könyveimet tőle, és csak ábrándozom róla, milyen szuper lenne egymás után végig olvasni a saját példányaimat, aztán nyugtázom magamban, hogy nincs rá időm meg kedvem sem, de amikor oda jutok, hogy leülhetek, akkor viszont minden egyes alkalommal meglepődöm azon, hogy ugyanolyan izgatott várakozással és örömmel olvasom a könyveit. Számomra ő a legjobb, és hihetetlen, milyen régen tudtam belefeledkezi, elmerülni a meséiben. Hiányzott, de nagyon. Főleg az ír dolgok. Talán nincs is olyan könyve, amiben ne lenne valami ír. Imádom.
És olyan mérges is vagyok, mert olvasni szeretnék, de ez a film is érdekel most. Nem szeretem, mikor hatvanféle dolgot csinálnék egyszerre. Többnyire nem tudok választani, ezért inkább egyiket sem csinálom, hanem valami teljesen mást. Most viszont... Na jó, az írást és az olvasást legyőzte a film... Habár... Miután végeztem ezzel a bejegyzéssel, felveszem megszokott pozíciómat a fotelemben, kezemben az olvasott könyvvel, és a végtelenül unalmas és hosszú reklámok alatt még olvasni is tudok egy picit.

kedd, január 17, 2012

Kedd

A tegnapi überbrutál jókedvemhez képest a mai nap egy nagy kalap szar... Elmentem vizsgázni tudatlanul, hülyén, üres fejjel, sejtésemhez híven kihúztam az egyik tételt az öt közül, amelyiket el se olvastam. A vizsgateremben pont olyan helyre kerültem kidolgozni a tételemet, amíg az előttem lévő kettő felel, hogy a tanár nem látott belőlem semmit, mert egy bazinagy monitor takart - én pedig puskáztam a drága okostelefonomból. Feltettem rá wordben az összes tételt - amiről kiderült, hogy nem jól konvertálta át .pdf-ből a progi, mert .doc helyett .rtf formátum lett, ki is törlöm mindjárt azt a rusnya programot... -, a papíromra kijegyzeteltem az egészet, szóról szóra felolvastam, igyekezve azért fel-felnézni a tanárra, bár nem sok sikerrel. Vártam, hogy beleköt abba, hogy nem magamtól mondtam, hanem olvastam, de nem tette. Nem emlékszem pontosan, a fülem zúgott, meg idővel egyre homályosabb minden, de halványan emlékszem, hogy jónak értékelte a feleletem és jelest adott.

De nem könnyebbültem meg és nem is örülök neki. Elegem van abból, hogyha nem teszek semmiféle erőfeszítést, akkor is jó jegyet kapok. Oké, puskázni is tudni kell, de csak a körülmények voltak kedvezőek. Az átkozott mázlim megint, semmi más. Mérges vagyok. Következő félévben szeretném jobban odatenni magam, megmutatni, hogy nem vagyok teljesen idióta, de felesleges fogadkoznom, úgysem tartom be. Alapból rühellem a tanulást, valahogy mindig átcsúszok a vizsgán, és kész. Mellette nem kell napokat magolva töltenem, lompecolok hónapról hónapra, évről évre. Na szép. Ilyen egy nagy író, bravó.

Ma nem akartam hazajönni, de maradni se lett volna értelme, mert Aladárt úgysem láttam volna, a tegnapi nap is a kész röhej meg a csoda egyfajta fura egyvelege volt, egy darabig most biztos nem látom. (De talán jobb is, mert előbb-utóbb így lecsendül ez a mániám is.) 
Kapkodtam, összepakoltam, felmostam, rohangáltam buszjegyért - elővételben olcsóbb! -, elértem a buszomat, most itthon vagyok, és úgy egy órája vettem észre, hogy az okostelefonom töltője körül valami hibádzik: usb kábel sehol, a konnektorhoz csatlakoztatható rész pedig megszokott helyén a laptoptáskámban. Vagyis tölteni nem tudok, a telefon merül. Vagy 180 km-re van az az átkozott zsinór, vagy isten tudja hol. Almyrt egy hétig nem tudom így megetetni - pénz hiányában nem tudok csak úgy visszaruccanni Pé Citybe, meg az se biztos, hogy ott van a szobámban, és terv szerint csak jövőhét hétfőn mennék a 24-ei pszichó zh-ra -, ami azt jelenti, hogy meg fog halni. Bár kikapcsoltam a telefont, és reménykedem, hogy így a játék is alszik, vagy hibernálva van, vagy valami.

Összességében? Szar, szar, szar, szar, szaros, szarszarszar. Elegem van abból, hogy belebetegszem egy olyan ember hiányába, akinek sem az arcát, sem a nevét nem tudom, csak a külseje alapján ismerem fel. Utálom, hogy minden kimondott és kimondatlan gondolatomban szerepel ez az ismeretlen alak. Utálom, hogy megint bele lovallom magam egy nem létező dologba. Most még hat napig itthon leszek, és megőrülök. Pihenni akartam, egy-két könyvet elolvasni, írni, olvasgatni a pszichó tételsort, de csak arra tudok gondolni, mekkora egy balfasz vagyok. És persze Aladár, Aladár, Aladár. Kikészít ez a pasi. Nagy gonoszul most azt kívánom, ha már én ilyen rosszul vagyok tőle/miatta, legalább ő is szenvedhet folytonos csuklás miatt.

*Nekem miért nem sikerül??? 

hétfő, január 16, 2012

Nem a megszokott Hétfő

Már kezd enyhülni a hatása, de most vagy egy fél órán keresztül olyan jó kedvem volt, amit ha őszinte akarok lenni magamhoz, meg sem érdemelnék. Kiállhatatlan vagyok, hisztis és irigy. Na meg a többi. És ma elgondolkodtam, hogy jobban kontrollálni kéne magam, mert igazán nem kéne másokat félrevezetnem a műmosolyommal.
Az az igazság, hogy bármennyire is szeretném azt gondolni magamról, hogy jó vagyok, érek valamit, hogy egy szuperfontos szuperhős vagyok, a valóság az, hogy sosem leszek ilyen, talán csak a karaktereim. Őket gyakran magamról mintázom - illetve olyannak, amilyen lenni szeretnék -, magukat erősnek mutató nők, akik a leplezett könyörtelenségük és hidegségük mögé rejtik, hogy végtelenül törékenyek és sebezhetőek. Ellenségesek, mogorvák, de csupán azért, hogy ne omoljanak össze mindenki szeme láttára. És bármennyire is szeretnék, ha tudnák mások ezt róluk, ha tudnák, hogyan is működnek valójában, a környezetük csak azt látja, amit a maszk, az álca láttatni enged - hogy kibírhatatlan, elviselhetetlen perszónák egytől egyig. Olyanok, akik számára nem létezik happy end.


Úgy gondolom, magam is ilyen vagyok, bár az álcám korántsem tökéletes, és lenne még mit tanulnom, hogyan kezeljem az érzéseimet, hogyan alkalmazzak pókerarcot. Pl. ha  meglátom Aladárt felszállni Aladárfalva I.-en a buszra, onnantól kezdve kész, végem van, az arcomra fagyott az az idióta vigyor. És mégsem lehet becserkészni valakit egy rémisztő vihogással... 

Persze maga a becserkészés sem valósulhat meg, soha. Hiszen nem is tudom, mit gondoltam, hogy belép valaki az életembe, aki elfogad, szeret engem, és boldog leszek? Nem, nekem ez nem megy. Már elkezdeni sem tudom, nemhogy nem megbántani valakit. És tuti megbántanám, mindenkit megbántok, ehhez nagyon értek.


És a minap olvastam is egy idevágó idézetet, amit mindjárt elő is keresek, mert fejből nem tudom olyan jól.


˝A szerelemre vágyás még nem szerelem. De a szerelemtől való félelem már az.˝

(Étienne Rey)

Én szerelemre vágyok, azt hiszem. Egyszerűen csak némán üvöltözik a lelkem, ki vagyok éhezve arra, amit mások szerelemnek hívnak. Érezni akarom, megismerni, hogy milyen. Az összes méz ízével, az összes fájdalmával együtt. És azt szeretném, ha más is ugyanúgy érezne irántam, mint én őiránta. Úgy gondolom, nem olyan bűnös dolog ez, hiszen minden ember vágyik erre a szerelemféle csodára. A baj akkor kezdődne, ha ezzel a kis játékommal megbántanék valakit, azt pedig nem akarom.
Ha a történelem nagyjai tudták volna a nagy hibákat, amiket majd elkövetnek, akkor elkerülték volna őket. Én biztosat nem tudok, a kis "radarom" viszont itt van, létezik, és működik. Óva int, figyelmeztetni próbál, megvéd. Amikor hallgatok rá, ámulhatok azon, hogy igaza volt, amikor eleresztem a hangját a fülem mellett, akkor foghatom a fejem, hogy miért nem hallgattam rá, s tettem, amit mond, mert utólag kiderül bizony, hogy jobb lett volna.

Nem vagyok látnok, sem jós, nem látom a lottószámokat, csupán megérzéseim vannak, amik gyakorta bejönnek. És ezen ismeretek tudatában nem engedhetem el magam, nem lehetek egy szertelen, szeszélyes kölyök, aki a hirtelen hozott rossz cselekedeteivel olyan következményeket ereszt szélnek, amik másokat is befolyásolnak, másokra is kihatnak. Bár nem vagyok egy angyal, de okosabbnak kell lennem valamilyen tekintetben. Még sokkal okosabbnak. És megfontoltabbnak. Felnőttnek, ahogy illik.


Tehát, köszönöm, drága Aladár, hogy felderítetted ma a napomat - nem tudom, mi ez, sors, vagy isten unalom elleni játéka, hogy ilyen cikis helyzetemben pottyantál elém, még szerencse, hogy katasztrófa nem történt -, de azt hiszem, ideje meghúzni azt a bizonyos határvonalat. Persze úgysem fogom tudni betartani, és valószínűleg nem nyugszom, míg ki nem derítem a kis infókat rólad, de igyekszem moderálni magam.
Azért vicces ez az egész szituáció: olyan érzéseket keltesz bennem, amikről nem is gondoltam, hogy valaha megtapasztalhatom őket. Ez bizonyítja azt, hogy én is egy egyszerű ember vagyok, ami az őszintét beismerve talán picit csalódást is okoz nekem. Ki ne szeretne különleges, igazán különleges lenni?

Ma különleges perceket okoztál nekem, egy fokot fejlődtem is, mert most kivételesen nem remegett mindenem, mikor a közelben voltál. Vagyis igaza volt nek, hogy idővel elmúlik a szabályos rosszullét, a fene gondolta volna... Már csak a bárgyú vigyorral kéne valamit kezdenem.

Francba, az egésznek Vénusz az oka! Meg ez a gyönyörűszép dal, ami megint bepasszolt ide. Mint a jó múltkor a Somewhere I Belong - keresem magam, keresem az utam, kereslek Téged is, erre felcsendül ez a dallam, és Te szembejössz velem. Érdekes véletlenek.


* * *


"Your Arms Feel Like Home"

I think i've walked too close to love
And now i'm falling in
Theres so many things this weary soul can't take
Maybe you just caught me by surprise
The first time that i looked into your eyes

There's a life inside of me
That i can feel again
It's the only thing that takes me
Where i've never been
I don't care if i lost everything that i have known
It don't matter where i lay my head tonight
Your arms feel like home
Feel like home

This life aint the fairy tale we both thought it would be
But i can see your smiling face as it's staring back at me
I know we both see these changes now
I know we both understand somehow

There's a life inside of me
That i can feel again
It's the only thing that takes me
Where i've never been
I don't care if i lost everything that i have known
It don't matter where i lay my head tonight
Your arms feel like home
They feel like home
(hold on, you're home to me)

There's a life inside of me
That i can feel again
It's the only thing that takes me
Where i've never been
I don't care if i lost everything that i have known
It don't matter where i lay my head tonight
Your arms feel like home
They feel like home

vasárnap, január 15, 2012

If I only could

 make a deal with God...

Elegem van abból, hogy másokkal kell osztozkodnom azon, ami szerepet játszik az életemben. Állandóan, folyton, mindig. Tulajdonképpen még a nevem sem az enyém, azt is viselik mások. Mindig csak egy kevés jut valamiből vagy semmi. Nemcsak tényleges szabadság, tényleges tulajdon sem létezik. Van valamid, aztán meglátod másnál, onnantól kezdve pedig megvan az a láthatatlan kötelék köztetek, van bennetek valami közös, amiért ugyanazt választottátok. Legyen az valamilyen tárgy vagy akár egy másik élőlény. Akarsz valamit: vagy részesülsz belőle, vagy nem. Vágyakozol valamire, nagyon, nem hagy nyugodni, de nem mersz lépni, s más, aki mer, aki azt hiszi, hogy ő megteheti, neki szabad, sőt, kötelessége, nos, ő elveszi, ami a tiéd is lehetett volna. És ez a csalódás, ez a fajta fura fájdalom mély nyomot hagy benned, letaglóz jobban, mint egy fogfájás, annyira, hogy még féltékenységet érezni sincs erőd. Csak azt a sötét, kegyetlen hideg valamit, ami megragad benned, mélává teszi a tekinteted, ami örökösen arra késztet, hogy tehetetlenül bámulj ki a fejedből, hátha meg tudod érteni tudat alatt, hogy miért. Miért?

 * * *

*Nehéz dolog önbíráskodni. De ha mások is rányomhatják a lelkedre csizmájuk sáros nyomát, te miért ne tehetnéd meg?

szombat, január 14, 2012

A bölcsesség fáj

Nő a bölcsességfogam - megint. Vagy inkább még mindig? Jelen pillanatban nem fáj, de úgy két órával ezelőtt igencsak megéreztem, hogy valami készülődik ott leghátul megszületni. Az a durva, hogy a jobb alsó jön most éppen, de tökre olyan, mintha a jobb felső fájna.
Mikor fogdokinál voltam még talán anno két éve, mondta nekem a nagy kezű bácsi, hogy ez milyen jelenség, és valami puccos szakszót is használt, de ott helyben nem értettem, nem hogy két évvel később. (Na meg a satnya memóriám, ugyebár...)

És ami lényeg, nőhet itt bölcsességfog akár több száz is, de akkor sem érzem magam bölcsebbnek. Még húsznak sem érzem magam, nemhogy megvilágosodottnak, és egyebek. Távol vagyok én még attól, sőt, az is lehet, hogy soha még csak a közelébe se fogok tudni érni.

Más

Ma volt - az egyik - Nagy Vizsga. Be voltam tojva rendesen, de végül sikerült egy jó kis közepest kimosolyognom. Lehetett volna jobb is, de ez számomra egy hatalmas nagy királysággal ér fel azok után, hogy össz-vissz három órán voltam bent, egyszer olvastam végig az egész anyagot, és nem írtam meg az alapkövetelmény zh-t a fogalmakból. De ami különösen megmelengette a szívem, hogy a tancinéni nemhogy belekötött volna a házi dolgozatomba, nem ám azt mondta, hogy rossz, hiányos, a hangvétele pedig támadó, fennhéjázó, és minden egyéb negatív, hanem azt mondta, hogy: "... szűkszavú,  de tetszett. Jól fogalmazol, jó stílusod van..."

Annyira megörültem ennek a régen hallott, de már jól ismert pár szónak, hogy megszegtem az önmagamnak tett ígéretemet, és elárultam, hogy egyik nagy vágyam, hogy író legyek. Ő pedig... az első tanár az életemben, aki nem röhögött a képembe, hogy abból csak akkor tud megélni az ember, ha J.K. Rawling... - vagy hogy kell írni a nevét. Többek között a gimis némettanárnőmnek ezen beszólása miatt sem tudtam jobban megszeretni azt a nőt - a némettanárnőmet se, meg Rawlingot se. A HP-t szeretem - mint márkát -, de a Harry Pottert nem. (Potternél csak a Gyűrűk Urát utálom jobban.)
Tehát ilyen emberrel is összehozott a sors, aki azt mondta, hogy mások is vannak, könyvtárosok, akik a munkájuk mellett alkotnak. Kicsit most jót tett ez nekem. Reménnyel töltött el, vagy valami olyasmi.


De mint a legtöbb pozitív dolog után, itt is jött egy fekete leves.


"Kíváncsi vagyok a szakdolgozatodra. Biztos jót fogsz írni..." - na ezek azok a következmények, amik miatt nem szeretek előhozakodni az írással. Elvárások, tévképzetek. Big big expectations. Én meg elkezdek berezelni, jön a pánik, hogy nekem ettől kezdve meg kell felelnem ezeknek az elvárásoknak, bizonyítanom kell ezek előtt az emberek előtt, és ezt utálom. Nem is szeretek olyan dolgokat csinálni, amik ezzel járnak. A gimiben szerettem esszéket írni, de az más volt. Akkor még csak azt tudtam magamról, hogy jól tudok fogalmazni, és kész. Az íróskodás gondolata még nagyon mélyen szunnyadt bennem. Rettegett volt ofőm - aki magyartanár is egyben - öt év alatt egyszer mondott olyasmit, azt is elsőben, egy Odüsszeuszról szóló fogalmazásom kapcsán -, hogy "vannak, akiknek kifejezetten kellemes volt olvasni a fogalmazását, pl. ... - és itt felsorolt engem is, ha nem tévedek. Bár öt éve volt, szóval bocs, ha tudtomon kívül hazudok.

Az a kifejezés, hogy jól fogalmazok, igencsak másként hatott rám akkor. Egyre többször hallottam magammal kapcsolatban, és kezdtem elkönyvelni magamnak, hogy ha ennyien mondják, biztos úgy is van. És beleestem az önimádat hatalmas nagy kelepcéjébe. Nem tagadom, szeretem visszaolvasni, amiket írok. Olyan fura, kicsit "elámulok", hogy jé, ezt tényleg én írtam - akkor is, ha jó, akkor is, ha kevésbé. Talán ez baj, de legalább már van egy rajongóm. xD

Visszatérve a megfelelési problémáimra, úgy gondolom, magamat ismerve picit tarthatok is ezektől a dolgoktól. Az író az én szememben egy teljesen más világ, egy nem hétköznapi ember. Választékosan beszél, a szavait is áthatja az intellektualítás, afféle titokzatosság. Hiszen oldalakat ír tele egy-egy mesével, amit senki más nem csinált azelőtt. Átfedések, azonos elemek lehetnek, és szerintem mindig is lesznek a történetek között, de senki nem tudja ugyanúgy megírni ugyanazt. És szerintem ez az, ami egyedivé teszi a történeteket, szóljanak bár azonos témáról.

De a baj itt nem azzal van, hogy ne lennének nekem is - igenis egyedi - történeteim, hanem azzal, hogy nem érzem magam elég okosnak egy íróhoz. Én egy interjúban nem tudnék olyan "írósan" megnyilvánulni, azért is, mert a beszéd nehezemre esik. Nem jutnak eszembe a szavak, a mondataim silányak, mert hiába tervezem meg előre a mondókámat, ha éles helyzetben nem jut eszembe semmi. És ez az a kevésbé erős tulajdonságom, ami miatt félek az "én" és az "író" szavakat egy mondatban használni, mert ők sem egy esetlen gyereket képzelnek el, amikor a bűvös szót meghallják.

péntek, január 13, 2012

Friday the 13th

Lehet, hogy egyszer majd megszívom ezzel a kijelentéssel, de nem félek se a tizenhármastól, sem attól, ha ez a szám a péntekkel párosul.

A volt osztálytársam emlékeztetett rá, hogy péntek 13-án felvételiztünk - ő ráadásul a 13-as teremben -, és nem jártunk olyan rosszul, mert felvettek bennünket. Hiányzik a 2010 nyarán tett olaszországi út, na meg a karácsonyi ruhapénz és könyvutalvány...  *sóhajt* Ez volt az első öt év óta, hogy nem kaptam, és kicsit nehezen viselem, lévén, hogy csóró vagyok. Vehettem volna egy csomó színes tornacipőt, csomó színes csőnacit, csomó színes sztreccs felsőt... Na meg 3-4 könyvet. De lépjünk tovább, végül is még spórolhatok annyit, hogy jövőre vagy valamikor csapjak magamnak egy ilyen estét, amikor ezeket mind megveszem. :P
És most jöjjön a legfontosabb és amit mindenhova mindenkor kiírok: 2010 augusztus 13-án, pénteken hozta meg a postás a Muse könyvemet. ^^ Igen, két nappal a Szigetes koncijuk előtt, amire nem tudtam elmenni. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy örüljek ezért. Mert ha ott tudtam volna lenni, biztos jó lett volna, de ugyanolyan csalódás meg fájdalom lett volna belőle, és azt hiszem, jobb, ha megmarad ez a dolog a maga plátói szépségében. 


Szóval ma nem történt velem semmi, az imént a zuhanyzóban sem talált meg a baltás gyilkos - pedig, ha úgy nézett volna ki, mint Colin Farrell, Jared Leto, Hugh Jackman vagy Matt LeBlanc, talán még engedtem is volna , hogy megmossa - megmossák xD - a hátam... 
Csapodár vagyok, tudom, de így belegondolva, annyi jó pasi van - akiknek persze nem ismerem a jellemét, de attól még Hűhá!-k -, hogy nem tudnék választani egyet. Oké, oké, ott van Aladár is - akit ha nem tévedek tegnaphoz egy hete láttam utoljára, és még mindig fogalmam sincs róla, hogy ki ő, mi ő, páros-e, páratlan, vagy éppen prím -, meg ott van Embé, Ell, és a többi. De egyetlen egy?
Sokszor gondolkodtam azon, hogyha lenne egy Egyetlen Egyem, szabad lenne-e tovább folytatnom azokat  az ábrándozásaimat, amikből végső soron a történeteim is születnek. Sokáig csak egy pasi ihletett meg, de ahogy tágul ki a világ előttem, ahogy kinyitom a szemem, észreveszem, hogy milliónyi kis ihletforrás bombáz szüntelenül, és nem győzök velük mit csinálni.
Ha leírom, egy idő után elakadok, és nem tudom folytatni - rekordom eddig: 30 wordos A4-es oldal egyazon történetből -, ha nem írom le, jön a jól ismert fejes-eset; magamban nézegetem, mint egy filmet, napról-napra átalakul, felejtődik belőle, van, ami kitisztul, hozzátevődik, de - ami az eddig tapasztalat, sajnos - soha a büdös életbe nem látom viszont betűk, szavak, mondatok, bekezdések, sok-sok oldal formájában.
És ez az ami fáj, nem a Péntek 13.

.*.*.*.

Nem engedi megosztani, de CLICK HERE! Én egy jót röhögtem rajta, és igencsak szuperül esett így a vizsgaidőszak sűrűjében.

csütörtök, január 12, 2012

Sometimes a believer, sometimes not

Amikor tegnap éjjel megtaláltam egy mappában elrejtve a tavalyi összes elveszettnek hitt képemet, már komolyan kezdtem hinni istenben vagy valami hozzá hasonló lényben, aki ügyel ránk. De aztán ma visszajött a szobatársam, végzett a rohadék az összes vizsgájával, erre nemhogy hazamenne, még egy hétig itt akar lenni, engem meg erőteljesen zavar a tanulásban. Szombaton és jövő hét kedden vizsgázok még, bocsika.
Ő persze meg nyugodtan sorozatot néz, vagy majd mindjárt idejön a barátja lefogadom, és nem tudok csinálni semmit. Tehetek én róla, hogy nehezen és lassan tanulok, negyvenöt perc alatt három mondatot, aztán egy perc alatt azokat is elfelejtem?
Az agyam egy lukacsos sajt - van, ami megmarad benne, a többi meg kifolyik a lyukak között. Pechemre a tananyag mindig kifolyva végzi...



szerda, január 11, 2012

A piece of freedom

I failed... Nem mentem be vizsgára. Tegnap, miután írtam egy mailt a tanárnak, hogy jövő héten mennék - bátorkodtam ezt megtenni, mert ő maga mondta, hogy rugalmas ebben a tekintetben -, egy kicsit megkönnyebbültem, bár a hétvége és a jövő hét sötét fellegei beárnyékolják a jókedvemet.
Hallgattam kicsit Zsére, kiengedtem a gőzt. Jóbarátokat néztem - nem is tudom, mikor nevettem ennyit, ilyen jót, és ilyen szívből -, napzárásnak pedig Vámpírnaplókat. Nem láttam minden részt, és mivel a harmadik évad új adagjait péntekenként lehet csak letölteni, legalább bepótolom a hiányosságaimat. Legfőbbképpen Katherine élete érdekel, mert az egyik karakteremre emlékeztet. Az én karakterem - milyen fura ezt kimondani! Ugyanis nem egyedül az enyém a történet, amihez a karakterem kapcsolódik, de megtiszteltek azzal, hogy bevettek egy ilyen szuper dologba. Szeretném befejezni, minél előbb megosztani a nagyérdeművel, hogy végre olvashassanak valami jót is, csak... hülye vizsgaidőszak, hülye válságom az írásban. A történeteim fejben élnek, néha már csodálkozom, hogy-hogy nem hibbanok meg, mikor ennyi kis világ él a kobakomban. Remélem, azért nem fuccsolt be az írókám, és egyszer majd a kezemben tarthatom az én drága történeteimet. ^^


Szóval ma egy kicsit időt pazaroltam, meg hát tegnap is, de kellett egy kicsit. Még csak két vizsgán vagyok túl, de olyan, mintha ezer éve csinálnám... Izgulás, éjjel nem alvás, egy frissítő zuhany után be a vizsgára, leblokkolni, elfelejteni mindent, aztán megkapni egy kettest. Nem tudok, és nem is szeretek tanulni. 

Második félévben jobban szeretném csinálni a dolgaimat, odafigyelni, elsimítani, elkerülni azokat a hibákat, amiket az elsőben elkövettem.


A világ és a rend is helyre állt - újra jó a telefonom, fészbúkozni is tudok. Egy teljes napig nem tudtam semmit csinálni a telefonról, amihez internet kell, se twitter, se fb, se email, és bár csak három hónapja, ha megvan a kis okostelefonom, de igencsak hiányzott az a fajta kényelem, amit ad, és amihez ugye könnyű hozzászokni. Online befizetni csekket viszont továbbra se tudok, mert nem az én nevemen van az előfizetés, és csak az adhatja meg azt a bűvös négy jelszót, akinek a nevén van. Fasza. Nem tudom, hogyha már engedték, hogy húszezer forintot befizessek, mikor nem az én nevemen van, de én használom, akkor azt a nyamvadt jelszót is megcsinálhatta volna az a fatökű alkalmazott. (Utálom a férfi ügyintézőket.) 

És ma kivételesen olyan jó volt kicsit elveszni a tömegben! Az üzletközpontban volt egy kis erkélyre nyíló rész, és álltak is ott kint, de az ajtó  a hideg miatt be volt csukva - szeretett Fehérváromhoz képest tök fura volt, hogy itt nem automata ajtók voltak, hanem neked kellett nyitogatni -, s mivel senki nem járkált arrafelé aktívan, nem mertem kimenni. Pedig biztos szép a kilátás onnan, talán fotózhattam is volna, bár tömeg előtt nem szeretek, mert csak kinéznek. Vagy azért, mert kakukktojás vagyok, vagy azért, mert nincs éppenséggel egy profi gépem, csak az 5 és 3 megapixeles telefonjaim. Viszont nem is tudom, ma megint beleszerettem egy digitális fényképezőgépbe, 28 000 ft volt, és lila meg piros színben is lehetett kapni, kétezer forintos színes tokkal. De nem is tudom, hogy kell-e nekem ilyen masina, mikor profi sajnos nem vagyok, csak hobbiból kattintgatok - illetve picit kedvemet szegte az, hogy a tavalyi összes fényképemet szerencsésen kitöröltem a gépről, mert azt azt hittem, hogy lementettem pendrájvra, de ott sincs sehol meg a gépen se maradt egy szál se. Pedig voltak jó képek. Főleg, amikor bicikliztünk nyáron, na meg a buborékos. Vagy negyed órán át fújattam anyámmal a szappanbuborékokat, mert le akartam fényképezni őket. Nem voltak profi fotók, de büszke voltam rájuk, a megfelelő pillanatra és bejegyzésre vártam, hogy posztolhassam itt őket, de már nincsenek sehol. Na majd nyáron, ha még élek, és remélhetőleg a családom is él, majd megismételem velük. :P
(És mostantól azt csinálom, hogy felmentek minden fontosat fészre, s beállítom, hogy csak én lássam. Milyen jó lenne, ha előbb csináltam volna egy mappát a fotóimnak, s most csak le kéne töltenem őket...)

Visszatérve a fényképezőgépekre: azért is macerás, mert eddig pirosat vagy bordót akartam, de most, hogy láttam lilát is, már el sem tudom dönteni, melyiket akarom. Hiszen ez egy komoly választás, és nem is olcsó! Ragaszkodom a cuccaimhoz, elnevezem őket, számomra ők nem csak használati eszközök, és úgy kell döntenem, hogy ne bánjam meg, ne vágyjak másra, máséra. Mondjuk az biztos, hogy nem a géppel azonos színű tokot fogok venni. Fekete tok, plusz vagy lila, vagy bordó, vagy piros masina. Bár a kék is jól nézett ki...
Egyszerűen ha csak egynél több lehetőség, dolog közül kell választanom, nem tudok. Az első gondolatot, benyomást is figyelembe szoktam venni, de van, hogy a szerelem első látásra is befuccsol, és akkor ennyi erővel nem is lehet olyan biztos az az első gondolat sem. Persze egyhamar nem fogok tudni gépet venni, úgyhogy amiatt még nem kell aggódnom, hogy rosszul döntök. Na meg ha meg is tudnám venni, az akadályoz, hogy ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy valóban szükségem van-e nekem az adott dologra? Mert a két telefonommal elvagyok azért. A 14 megapixel az hárommal-öttel több, mint ami nekem van, de gondolom a Holdat azzal se lehet olyan szépen lefényképezni, meg ha azt vesszük, az asztrofotózás is érdekel. Azt hiszem, tartogatom a pénzem egy jobb teleszkópra meg egy ilyen asztrofotós készülékre. 

De előtte még vizsga, miegymás. Számlák. Ki kell találnom, mi lesz velem, mert ha egy könyvtárban kell töltenem az egész életemet, nemcsak az olvasást, hanem az írást is meg fogom szerintem utálni. Nem tudom, más hogy van vele, de nem jó ez a szak. Sokkal több mindenből áll, sokkal unalmasabb, minthogy visszaveszed meg kiadod a könyveket. (Ott van az ETO. Igaz, hogy mióta a Letóra asszociálok, sokkal jobban tetszik, de akkor is egy undormányos feladat, nem is értem, nem is tudom. Csoda, hogy a kettesem meglett belőle...)
Igazság szerint nem is akarok én dolgozni. Fúj! Pazaroljam el az életem, meg az APEH meg még milyen adókat ki nem találnak. Nem akarok csinálni semmit, csak nyugodtan éldegélni és írni. De nem is tudom, minek kéne lennem, hogy ezt tudjam csinálni... Bankrablónak? Lottónyertesnek? Gazdag férfiakat kifosztó nőnek? Paris Hiltonnak? (Habár utóbbi nem lennék, mert belőle aztán nem nézem ki, hogy tudna akárcsak egy jó sort is csinálni... :P)
Azért kíváncsi vagyok, milyen egy író élete, ha már befutott. Olyan lehet, mint amiről én gondolom, hogy csinálni szeretném? És ha elérem ezt, és megunom? Hiszen mindent megunok egyszer. Van, hogy időnként előveszem a kis zsebből, aztán oké, de egyébként már le van ejtve. Attól félek, azért nem írok már hetek, hónapok óta egy rendes sort sem, mert az írás is kiment nálam a divatból, vagy nem tudom. Nem akarom, hogy ez legyen!

Majd csak lesz valami... Egy szép napon biztos okosabb leszek, megtalálom magam, a helyem, meg talán engem is megtalál valaki, aki meg lesz róla győződve, hogy az ő helye énmellettem van. Milyen szép is lenne! ... vagy nem?

* * *



*Egyszer azt mondta nekem, hogy Placebót kéne hallgatnom, biztos tetszene. Akkor nem mondtam neki, hogy hallani sem akarok róla, és azt gondoltam, nekem nem jön be, erre egy évvel később mit ad isten, nem azt hallgatok? Végül is tegnap kezdődött; a Vámpírnaplókban hallottam egy számot, tetszett, beírtam egy sorát a gugliba, és kiderült, hogy Placebo. (Vagyis az énekes hangja miatt sejtettem, hogy az, csak a szám címére voltam kíváncsi. És tegnap nagy voltam, mert első hallásra megértettem a szöveg egy részletét. Régen foglalkoztam az angollal, kezdek felejteni, és ez nem jó...) Eddig két számot ismerek csupán, plusz egyet, amit eddig nem szerettem, de most teszek vele egy próbát. Bár a fickó - az énekes, asszem Brian Molko vagy az máshol van? - hangja nekem kicsit elüt a zenétől, de meg lehet szokni, pár akkord után meg eléggé fülbemászó. Elhallgatom, ahogy a Linkint, a Marsot, Paramore-t, Green Dayt, a Three Days Grace-t, a 3 Doors Downt is, meg amire még alkalmanként kedvem támad - hétfőn pl Nicki Minajt hallgattam xD -, de hát egyik sem Muse. Nincs más olyan zenekar, mint a jó öreg Muse. :)

kedd, január 10, 2012

This week ...

Még csak kedd van, de ebből a hétből már gyökeresen elegem van. Ki kellene törölni a naptárból is ezt a hét napot, mert valami elképesztő, mennyi szar össze nem tud jönni egyszerre.
Számlatartozás miatt nem tudok telefonálni. Oké, amúgy se szoktam. De az már azért teljesen szemétség, hogy az ingyen facebookot se engedi! A csekk 180 km-re van, online befizetni nem lehet a drága T-mobile-nál, csak ha bemegyek személyesen egy nagy irodába - nem is jó akármilyen! -, és megadok egy hat számjegyű számlaszintű jelszót. Fasza.
Nem elég, hogy holnap vizsga, s bár csupán 7 tétel van, nem nagyon érzem elegendőnek ezt a hátralévő 22 órát, hogy elég legyen mindenre, ráadásul bérletem sincs, szóval megint költsek el egy 1120 forintot 560 helyett, hogy menjek be a város széléről benyögni egy rohadt jelszót. T-mobile párti voltam eddig, de a Telenornál legalább simán be tudsz fizetni egy csekket online, mindenféle szar számlaszintű jelszó nélkül.

hétfő, január 09, 2012

Nem mind arany, ami fénylik

Az ember csak túlesik a filó vizsgán, a következő kommunikáció vizsga pedig csak szerdán lesz - hál istennek csupán 7 tétellel -, és már egyből úgy érzem magam, mint aki előtt ezernyi ajtó nyílt meg. Most éppen filmeket töltök, vagy hármat egyszerre. Nem is tudom, minek, hiszen úgysem fogom megnézni őket, csak vannak a gépen. De majd egyszer jól jönnek valamikor.
(Közben végleg nem hiszek istenben, amiért vissza kellett jönnie a szobatársamnak. Pár másodpercet volt a szobában, de máris elzavarta az írókámat... Egyszerűen csak utálom őt.)
Ma meg fogom írni azt a nyamvadt házi dolgozatot, megtanulok a hét tételből igenis hármat-négyet, és holnapra nem marad sok. Aztán ha túlesek a kommunikáción is, jöhet a nagy készülődés szombatra. Attól a tárgytól nagyon félek, mert nem írtam meg a zh-t, és majd lehet szóban kérdezi ki tőlem az összes fogalmat, amit csak tud. Ennek a tárgynak még a nevét se tudom megjegyezni, csak úgy hívom, hogy "pénteki óra", mert kéthetente péntekenként volt. Dupla. Reggel 8-tól du. 3-ig, egyórás ebédszünettel. Vagy Háromszor voltam bent rajt: az első órán, még egyen, na meg egy zh-n. (Két tantárgy egymás után, de ua. a nőci tanítja.)
Szóval, ha vége lesz ennek a förtelmes hétnek, vasárnap szépen hazamegyek, és voilá, majd csak jan. 24-ére jövök vissza legközelebb. ^^
Addig pedig olvasni fogok meg írni. Nem tudom mit, hogy folytatom-e egy megkezdett sztorimat, elkezdek leírni egy eddig csak fejben létezőt, vagy kitalálok valami teljesen újat, és azt. Tök minden mit, de akkor is írni fogok. Meg rá akarom magam szoktatni a kevés alvásra. Rájöttem, hogy nekem az a lényeg, hogy sötétben tudjak aludni pár órát, és akkor már jól vagyok. Mikor éjjelente írtam, és reggel 6-kor feküdtem le, akkor is az volt a legrosszabb, hogy világos volt már, mire ágyba kerültem. Szóval éjjel alvás, nappal meg egyéb dolgok. Jó lenne mondjuk minden nap reggel 8-kor felébredni, mert ha korábban kelsz fel, akkor hosszabbnak tűnik a nap, mintha lassabban menne az idő, és látszólag több időd van.

És a legfontosabb: lassan, de biztosan növekednek a nappalok.^^ Jön a tavasz, jajj, de várom már. Az a sok szép zöldellő fa, madárcsicsergés, NAPSÜTÉS. MELEG. Végre nem kell hülye pulcsikban meg csizmákban mászkálni, jöhet a tornacsuka - igaz, amíg szerencsére nincs hó a környezetemben, még mindig abban járok :P A lelkem egy része 2010 tavaszán maradt, és bár hiába tudom, hogy még egyszer nem fog megismétlődni az a csodálatos három hónap, de akkor is a szívemhez nőtt. Meg szép is. Orgona, lehetőleg lila. Zöld fű, friss, sarjadó hajtások. Nem olyan, mint most. Ha szétnézek, mindenhol kopár fákat látni, a Napot felhők takarják el többnyire, minden olyan depis. Csak a fagyos levegőt szeretem ilyenkor, meg a téli csillagképeket. Hiányzik már egy kiadós meleg nyári zápor villámlással és mennydörgéssel. Sétálni mezítláb a pocsolyákban, elázni az esőn... Ha összeszedem magam, és hízok pár kilót, talán a szoknyámat is fel tudom majd venni, és nem fog úgy állni rajtam, mint fogpiszkálón a kukás zacskó.


vasárnap, január 08, 2012

Vágyálmok

Nem szeretek felébredni. Főleg nem egy olyan tökéletes világból, amilyeneket gyakran látogatok meg álmaimban. Mikor nagyon foglalkoztat egy dolog vagy nagyon szeretnék valamit, többnyire álmodom róla, és ott mindig minden olyan jó és mesés.
És tudjátok milyen kellemetlen felébredni? Hiába akarok még egy kicsit fürödni az illúzióban, hiába szorítom össze a szemhéjamat, hogy nem, én még nem vagyok ébren, és akarom tovább álmodni a dolgot, sosem sikerül, és marad az a keserű csalódottság, hogy igen, ez sajnos megint csak egy álom volt.
Azt mondják, fura álmaim vannak, anyám egyenesen el sem hiszi, hogy én azokat az elmesélt képsorokat valóban álmodtam, nem pedig kitaláltam. Nem győzök magyarázkodni, és néha már nem is akarok, de tudom, mikor képzelgek, és mikor nem én irányítom az eseményeket. Elmondom, hogyan is van ez:

Mikor ábrándozom, legyen az akár egy történet fejbeni kidolgozása vagy sima daydreaming, akkor mindig kívülről látom az eseményeket. Mint amikor filmet néz az ember, én meg valami rendező-féle vagyok, aki egyben forgatókönyv író is. Csak egy gond van ezzel - a fejben kidolgozott sztorijaimat, ha nem írom le azonnal, később már elég nehézkesen megy a dolog.

Álmaimban azonban egészen más minden - ott az én szemszögemből, az én szememen át, az én testemben élem át a dolgokat, és nem tudok irányítani. A legjellemzőbb az, hogy nem tudom kinyitni a szemem, illetve nem tudok mozogni, amikor kell.

Olvastam álomírányításról, vagy mi is annak a neve, hogy ezt lehet gyakorolni, és akkor uralod az álmaidat. Ha például egy rémálmot látsz éppen, azon is felül tudsz kerekedni. Bevallom, ez nekem eddig nem igazán ment.

Néha már nem tudok mit csinálni magammal, ha jön az éjszaka, mert elaludni - még mindig - nehezemre esik, és ezután meg az jön, hogy nem tudok korán felkelni, sőt ha késő délután ébredek fel, akkor is fáj mindenem meg tök gyenge vagyok. Olykor már egy kicsit utálom, ha este van, meg alvásidő.

* * *


*Egyéb: már megint - vagyis még mindig - utolsó pillanatra hagyom a sulis dolgokat. Ez a hetem egy undormány lesz; hétfőn, szerdán, pénteken, SZOMBATON! vizsga, aztán a rá következő hét szerencsére üres, és majd csak 24-én lesz az én drága pszichológia zh-m. Ja, meg a házi dogát még mindig nem fejeztem be, pedig elvileg dec. 31. volt a határidő... És nem elég, hogy hülye témáról kell rizsázni, meg először is elolvasni azokat a gyökérhosszú, gyökérszar cikkeket, hanem még borítót meg cuki kis formázást is csináljak. Na persze. Megírom, elküldöm, oszt jóvan! Már annyira tojok az egész könyvtárosságra, hogy azt se bánom, ha meghúznak valamiből, legalább eléggé felhúzom magam ahhoz, hogy itt hagyjam az egészet.
Legalább nem lesz gyomoridegem Aladár miatt sem. Olyan szar ez az egész! Magányos vagy, azt akarod, hogy szeressen valaki, és az a valaki akarjon is veled lenni-maradni, érdekeljed, de közeledni sem mersz, mert egyrészt "úgyis van barátnője", másrészt egy pancser vagy párkapcsolat témában. De úgy utálok már átmenni Aladárfalva I. és Aladárfalva II.-n! Mindig azt lesem, mikor, hol, kivel bukkan fel, erre ha ott van, akkor szabályosan összefosom magam, ha meg nincs sehol, rohadtul hiányzik. Elegem van. 
És megint eljutottam oda, hogy annyi, de annyi mindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném vagy visszamehetnék az időben.
Na meg a horoszkóp is. Pedig nem nagyon adok rá, de érdekel az ezotéria, és azért olyan hátha bejön-alapon észben tartom, mikor mit ír. Szóval az a hülye horoszkóp is azzal jön, hogy többet kéne foglalkoznom azzal a bolygóval, ami hetek óta rám veti a fényét, és az meg ráadásul az a hülye Vénusz is, a szerelem bolygója.
Na még mielőtt halálra kínzom magam egy hajnalig tartó filó tanulás-próbálkozással, üzenem Vénusznak, hogy vagy sugározza felém a Nagy Lávot - és lehetőleg Aladárt -, vagy hagyjon lógva. Piper voltam, köszönöm.




Loneliness be over
When will this loneliness be over?